A négygyermekes Lugosi Dóritól korábban sem állt távol a nehéz kérdések boncolgatása: első gyermeke, Martin születése után blogot indított Elég jó anya címmel, ahol nyíltan beszélt az anyalétnek azon oldalairól is, melyekről sokak szerint nem ildomos. Amikor három és fél évvel ezelőtt második kisfia, Zoárd Down-szindrómával született, elindította a Danka érzékenyítő márkát és posztjaival sokat tett azért, hogy elfogadóbbak legyünk azokkal az emberekkel szemben, akik valamiért éltérnek a megszokottól. Két kisebb gyermeke, Merse és Zille születése után pedig már a négygyermekes, sokszor időhiánnyal, lelkiismeret-furdalással, megfelelési kényszerrel küzdő anya hangját hallatja, aki saját példáin keresztül buzdít önelfogadásra, önmegbocsátásra, a párkapcsolat aktív ápolására és a jövő helyett a jelenben létezésre.
Az interjú előtti időpont-egyeztetésnél említetted, hogy délután lesz két szabad órád. Négy kisgyerek mellett hatalmas kincsnek tűnik ennyi idő.
És képzeld el, hogy nemcsak két órám van, hanem az egész csütörtök az enyém. Reggel elviszem Zoárdot fejlesztésre, ami nagyon jó dolog, mert csak egy gyerekkel vagyok, és teljesen rá tudok figyelni – ezek a fejlesztések pedig nekem is sokat adnak. Utána elmegyek pszichológushoz, majd edzeni, és van még egy-két órám dolgozni, mielőtt elindulok az oviba Martinért.
Ha ezt kiírnád az Instagramra, biztos megkapnád, hogy neked aztán könnyű dolgod van.
Pedig rengeteg szervezőmunka van mögötte. Egy hatalmas Excel-táblázatban vezetjük, mikor, melyik gyerek hol van, ki mit csinál, ki megy értük, melyik nagyszülő jön segíteni. Óriási előre tervezésre van szükség, és ami talán a legnehezebb, tényleg tudni kell segítséget kérni. Utána viszont csupán hajszálpontos logisztika az egész.
Logisztika vagy mentalitás?
Valószínűleg mentalitás is. De ha őszinte akarok lenni, inkább azt mondanám, hogy önzőség. Én nagyon önző vagyok abból a szempontból, hogy tudom, ha nincs időm sportolni és a pszichológushoz elmenni, aki összerak minden héten, vagy minimum segít más nézőpontból látnom a dolgokat, akkor sokszor rossz anyaként viselkedem. Pedig utálok rossz fej anya lenni. Ne a gyerekeim szenvedjék meg azt, hogy fáradt vagyok, mert nem adom meg magamnak azt az időt, amivel jól tudok működni. Abból – a ma már alapvetésként kezelt – gondolatból indulok ki, hogy ha anya jól van, akkor mindenki jól van. Ha pedig nekem az kell a jólléthez, hogy van egy csütörtöki napom, ami kilenctől háromig az enyém, akkor kutyakötelességem megpróbálni megteremteni ennek a lehetőségét, és a családnak is meg kell próbálnia idomulni ehhez. Ebben a férjem, Áron maximálisan partner: egyrészt tisztán látja a határaimat, másrészt pedig neki is megvan a saját maga ideje, amikor ő tud töltődni.
És mi a helyzet a külön idővel a gyerekekkel? Sokszor hallani, hogy milyen fontos lenne, hogy a szülők minden gyerekkel külön-külön is időt töltsenek.
Mi is egyre jobban érezzük ennek szükségét, törekszünk rá, de ezt még nem sikerült megugrani. Azon viszont nagy erőkkel rajta vagyunk, hogy Áronnal kettesben töltsünk minőségi időt. Nemrég hoztunk egy új szabályt, hogy ha lefektetjük a gyerekeket, minimum húsz percet csak egymásra szánunk. Lehet ez közös zoknihajtogatás, nézhetünk együtt vicces videókat. Nem kell mindennap mély beszélgetéseket folytatni, de emlékeztetnünk kell magunkat néha arra is, hogy mi egy pár vagyunk, és nem csak a négy gyerekünk kiszolgáló személyzete.
Sikerül betartani ezeket a húsz perceket?
Nem mindig, de mindketten tudjuk, hogy ez azért kell, hogy nyolcvanévesen is egymás kezét akarjuk fogni. Azt szeretném, hogy a gyerekeimnek az legyen az alapélménye rólunk, hogy persze, veszekedtek is olykor, de amúgy anya és apa a konyhában táncoltak, beszélgettek, és fogták egymás kezét.
Nyíltan beszéltél arról is, amikor korábban párkapcsolati tanácsadóhoz jártatok. Úgy fogalmaztál, nem azért teszitek mindezt, mert gond van a kapcsolatotokban, hanem azért, hogy a jövőben se legyen. Milyen visszajelzéseket kaptál ezzel kapcsolatban?
Nagyon meglepődtem, de kifejezetten pozitívakat. Viszont sokszor kapok számonkérő, negatív kommenteket is, főleg, amikor a gyerekes lét nehézségeiről írok: ne mutassam a problémáimat, azt, hogy fáradt vagyok, ne mondjam, hogy láthatatlan munkát végez otthon egy nő, hiszen én vállaltam ezt az egészet, nem sírhatok most.
Nőktől érkeznek ezek a kommentek?
Igen, szinte csak tőlük. Valószínűleg ők nem tudják kimondani ezeket a problémákat, rosszul érzik magukat miattuk, és végül azokon csattan a haragjuk, akik szóvá teszik őket. Pedig nem kellene mártírkodni, igenis ki lehet, sőt, ki kell mondani, hogy csodálatos dolog az anyaság, szülőség, de elképesztő munka van benne, és iszonyú fárasztó is. Erről beszélni még manapság sem divatos.
Ezért láthattuk azt a képet rólad, ami előtt sírtál egy kiadósat a kád szélén, mondván, olykor ilyen négy gyerekkel az élet? Meg eggyel, kettővel és hárommal is volt ilyen.
Érdekes, hogy annak a képemnek az elérése óriási volt, elképesztő mennyiségű kommentet kaptam rá. Pedig nem történt rajta semmi.
Talán pont az életszerűsége miatt volt nagy hatása.
Ebben lehet valami. Furcsa dolog ez, mert mindenki tudja, hogy amit az Instagramon lát, az nagyon nagy százalékban nem fedi a valóságot, vagy minimum erősen megkonstruált. Mégis meghökkenünk, ha valaki néha kiteszi az igazat. Pedig az én profilom sincs közel az igazsághoz, talán csak közelebb, mint az átlagé. Mert mit teszel ki? Általában a jó pillanatokat. Valószínűleg a férjemmel közös mentalitásunkból adódik, hogy bár sok nehézség van olykor az életünkben, a jó dolgokra akarunk koncentrálni. Az már más kérdés, hogy néha egy-egy mélypontban borzasztóan nehéz megtalálni a jót.
Mi emel ki ezekből a helyzetekből?
Nagyon sokat segít az, hogy pszichológushoz járok – amikor pedig érzem, hogy teljesen elfogytam, szólok Áronnak, hogy most nagyon kell a segítsége. Úgy szoktam a saját erőmre gondolni, hogy van egy bizonyos mennyiségű nagy levegőm, és mindig, amikor a napi nehézségeknél elszámolok tízig, és veszek egyet, akkor az X darab nagy levegőmből eggyel kevesebb marad. Ez nem végtelen erőforrás, néha újra kell tölteni. Amikor úgy érzem, hogy nem biztos, hogy tudok még egy nagy levegőt venni, akkor jelzem, hogy most szükségem van egy kis térre.
Szigorú szabályok szerint éltek?
Ez meglehetősen kettős, mert Áron és én is alapból laza emberek vagyunk. De négy gyereknél erős szabályokat kell hozni, mert különben borul az egész nap. Az is melós, hogy van négyszázharmincfajta gyereknevelési irányzat, és neked kell megtalálnod azokat, melyekkel négy gyereket, köztük egy speciális nevelést igénylőt jól, szeretettel, odafigyeléssel tudsz nevelni. Néha nagyon rossz érzés, hogy tudom, hogyan kellene csinálni, de egyszerűen lehetetlennek érzem véghezvinni. Mindeközben ott van a lelkiismeret-furdalás, hogy nem jól reagáltam, nem voltam elég türelmes, nem tudok rájuk elég időt szánni. Pedig folyamatosan dolgozom magamon: sokszor azért is veszem azokat az említett nagy levegőket, hogy a saját mintáimat meghaladjam, hogy önmagamat legyőzzem.
Az anyaság nagy része az önlegyőzésről szól?
Abszolút. Ezt jól megfogalmazta Zoárd fejlesztője, Dudás Eszter, aki szerint az anyaságban az a legnehezebb, hogy sokszor úgy kell tudnod a háttérbe helyezni a saját érzéseidet, hogy ne generáljon benned feszültséget.
Többször említetted már Zoárd fejlesztőjét és a fejlesztéseket. Sokat ad a többi gyerekkel való együttműködéshez is?
Rengeteget! Dudás Eszter nagyon jó gyógypedagógus, és pontosan látja az anyákat is. Sokat segít abban, hogy az én összekuszálódott gondolataimat és a tömérdek nevelési elvet helyre tegyem, lecsupaszítsam, használni tudjam.
Sok energia megy el a jövő miatti aggódásra?
Ma már nem, de ebben sok munka van. Én olyan családból jövök, amelyben minden energia a jövőbe volt fektetve. Mindig arra fókuszáltunk, hogy „mi lesz ha…?”. Aztán megérkezett az életembe a százszázalékosan megoldásfókuszú férjem, aki teljesen a jelenben él. Az ő hatására szépen lassan lehámozódott rólam a jövő miatti aggódás, melyre ma már úgy tekintek, mint elpazarolt energiára.
Zoárd miatt sem aggódsz?
A születésekor nagyon aggódtam. Akkor csak azt láttam, hogy milyen borzalmas lesz az életünk, hiszen milyen ez a világ, hogy fogják őt elfogadni. Összességében nagyon rosszul éltem meg, amikor megtudtuk, hogy Down-szindrómás. Nehéz volt elfogadni, hogy nem úgy alakul majd az életünk, ahogy elterveztük. Áronnal azonban rengeteget beszélgettünk a kételyeinkről, félelmeinkről, és hamar sikerült helyre tennünk magunkban a kérdést – az persze továbbra sem hagyott nyugodni, vajon milyen lesz Zoárd jövője. Ezen a ponton is a fejlesztőnk segített át: egyszer megkérdezte, mi az az egyetlen dolog, amit igazán kívánok Zoárdnak az életére nézve. Ezen mélyen elgondolkodtam, majd azt válaszoltam, hogy csak azt, amit a többi gyerekemnek is: hogy boldog legyen. Nem furcsa, hogy egy ép csecsemő születésekor senki sem gondolkodik azon, hogy gyárigazgató vagy utcaseprő lesz-e belőle húsz-harminc év múlva? Miért kellene folyamatosan azon aggódnom, hogy Zoárd hova juthat el felnőttkorára?
Talán mert az az általános vélekedés, hogy limitáltak a lehetőségeik.
Én viszont mélyen hiszek abban, hogy én teremtem a valóságom. Ha az életemmel azt a mintát adom át a gyerekeimnek, hogy én vagyok a felelős a döntéseimért, hogy nem mutogathatok másra a nehézségekért és a kudarcokért, akkor szentül hiszem, hogy Zoárd egy talpraesett Down-szindrómás felnőtt lesz, aki meg fogja találni az életében azt, ami boldoggá teszi.
Zoárd születése után tudtátok meg, hogy Down-szindrómás. Hogy reagált a szűk környezetetek?
Sajnos sok helyen a mai napig bevett gyakorlat, hogy a kórházban megkérdezik az anyukától, biztosan haza akarja-e vinni a gyerekét. Szerencsénkre velünk mindenki pozitív és támogató volt. Számomra felfoghatatlan, hogyan lehet úgy tekinteni egy gyerekre, hogy ha nincs benne a dobozban, akkor már nem is kell. Fontos lenne megérteni: nemcsak a downos fiam, hanem szinte soha, senki gyereke nem lesz benne tökéletesen, mert az a doboz elképesztően kicsi.
Felemás zokni, sok interjú, kedves képek pluszkromoszómával élő gyerekekről, szívmelengető sztorik downos felnőttekről. Általában erről szól március 21-e, a Down-világnap. Szerinted van valós hatása?
Azt gondolom, hogy minden kis lépés, minden apró gesztus segít. Nagyon fontos az érzékenyítés, ezért is alkottuk meg az Értékes vagy! programsorozatunkat. Az a célunk, hogy olyan eseményeket tartsunk, melyek megoldásokat kínálnak a hétköznapi, de mégis nehéz helyzetekre: például hogyan szólítsuk meg egy downos gyerek anyukáját a játszótéren, vagy épp ha látunk egy autista gyereket, aki nagyon kiabál, akkor a reflexszerű megdöbbenés és lenézés helyett mi a helyes reakció?
Fogékonyak erre az emberek?
Igen, egyre többen. De továbbra is úgy érzem, hogy kicsit rosszul közelítünk a problémához. Biztos vagyok abban, hogy elsősorban az érintetteknek kell tenni az elfogadóbb társadalomért. Ha én szeretnék olyan közegben élni, ami elfogadja a Down-szindrómásokat, mert a gyerekem is az, akkor elsősorban nekem kell érte tennem. Akinek nincs érintett gyereke, csak akkor fogja megérteni ezt a világot, ha én elmondom neki, hogyan tud kapcsolódni – akár hozzájuk, akár hozzám. Az érzékenyítésnek velünk kell kezdődnie.
(Fotók forrása: Lugosi Dóri)
