Az örökbefogadás szakemberei szerint is remek film lett a Hat hét

Egy örökbefogadással foglalkozó pszichológus és egy új filmjére készülő rendező ült Szentendrén a Duna-parton, arról beszélgetve, mire fókuszáljon a tervezett történet. Az örökbefogadásra, jó, de azon belül? Az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmje ott, a nyugágyakkal kirakott Kacsakő bisztróban formálódott. Az alkotók számára gyorsan egyértelművé vált, hogy az örökbefogadás szereplői közül a legkisebb figyelem és törődés az életet adó anyára jut, az ő szempontja nemigen jelenik meg, legfeljebb ítélkezés formájában. 

Szakonyi Noémi és férje, egyben alkotótársa, Vincze Máté eredetileg dokumentumfilmben gondolkodott, de arra jutottak, ilyen kényes helyzetbe, mint a nyílt örökbefogadás, nem való kamera. Végül sok kutatás és interjúzás után eldőlt: játékfilm lesz, és arra a hat hétre összpontosít majd, ami alatt a nyílt örökbeadás esetében az életet adó anya visszavonhatja a döntését.

„Mátéval együtt jártunk a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ő már akkor foglalkozott az örökbefogadás témájával – mondja Szakonyi Noémi. – Nyaranta az Egyesült Államokban táborvezetőként dolgozott, ahol több örökbe fogadott gyerekkel is megismerkedett, és egy érintett családnál is lakott. Innen indult a gondolkodás. Találkoztunk szakértőkkel, köztük Zsuzsával, ő mesélt nekünk erről a hat hétről, ami 2014 után került be a magyar jogrendszerbe. Ez az átmeneti időszak más országokban is megvan, van, ahol hat, máshol nyolc hét.”

Csaknem tíz év tapasztalat van hát a szabályozás mögött, kérdés, valóban szükség van-e erre a másfél hónapra, hányan gondolták meg magukat az örökbeadók közül, és mennyire jellemző a filmbeli történet.

„Akik ellenzik ezt a szabályt, ők is azzal érvelnek, hogy alig van visszalépés, évente legfeljebb néhány esetben – kezdi Székely Zsuzsa pszichológus, az örökbe fogadó családokat segítő Mózeskosár Egyesület egyik alapítója, akinek a nevét a Hat hét stáblistáján is olvashatjuk. –

Én azonban úgy gondolom, ha nem lenne ez a hat hét, sokkal több meggondolt helyzet adódna, amikkel nem lehetne mit kezdeni. A válságterhesek leginkább a szülés körül jelennek meg a szakemberek előtt, akkor már kevés az esély, hogy támogatást kapva megtarthassák a gyereküket. Marad az örökbeadás. De a filmben is látni, milyen érzelmi hullámvasút következhet utána, ami alatt egy szakember még elérhető, még tud támogatni, vigasztalni, a gyászmunkában segíteni.

A film azt is megmutatta, milyen sokat kellene még fejlődni ezen a téren, nemcsak annyit mondani a szülőanyának, hogy ha kérdésed van, keress bátran, de elébe menni a kérdéseknek. Képzések és protokollok kellenének, például, hogy a kórházi személyzet ne hagyja rá a szülő nőre, ha nem akarja megnézni a gyereket, legyenek képesek elmagyarázni neki, miért fontos, hogy megnézze, kézbe vegye, elbúcsúzzon tőle.  Ezeket is érzékenyen és hitelesen veti fel a film.” 

A film főhőse, Zsófi (Román Katalin alakítja) érettségire készül, még inkább az asztalitenisz-Európa-kupára. Célja van, ha már támogató háttere nincs. Alkoholista, infantilis anyjával és kishúgával él egy lakótelepi lakásban. A fiú, akitől teherbe esett, szóba sem jöhet mint társ vagy apa. Egyedül kell megküzdenie a problémáival, senkire sem számíthat igazán. Minél előbb túl akar lenni az egészen, és folytatni, mintha mi sem történt volna. Csakhogy ez soha nem lehetséges… Ő maga is megdöbben, amikor a hat hét alatt egyszer csak birtokba veszi az elnyomott veszteség, látni akarja a gyerekét, elkezdi méregetni a komódját, elfér-e annak helyén egy kiságy, keresi az örökbe fogadó szülőket. Az el nem végzett gyászmunka tör rá, kíméletlenül. Közben a másik anya, aki megkapta a kisbabát, attól retteg, mi lesz, ha visszakérik… A film katartikus jelenete, ahogy a kiságy fölött a két nő elfogadja a másikban az anyát.

„Dramaturgiai szempontból fontos volt, hogy a főszereplő olyan körülmények között éljen, amivel a néző azonosulni tud, akivel együtt tud érezni. És az is, hogy konok, kitartó karakter legyen – magyarázza a rendező. – Szerintem sok tizenéves viselkedik így ilyen helyzetben. Az is szempont volt, hogy ne nagyon kapjon segítséget senkitől, mert a közöny, amivel találkoztunk a kutatómunka során, megdöbbentő volt. Közöny és stigmatizálás, nem beszélve arról, ahogy néhány kórházban az életadókkal bántak. Mély tisztelet a kivételeknek! Ezért szántunk kiemelt szerepet a magány megjelenítésének.”

Ma Magyarországon nagyobb megvetést kap az a nő, aki lemond a gyerekéről, mint az, aki elveteti. Azért is, mert utóbbit lehet titokban, fű alatt, és arról, hogy milyen poszttraumás stressz következhet az abortusz után, még mindig kevesen tudnak. Ám a szakember szerint nem az abortuszról szólnak a történetek, nem is itt kell keresni a megoldást.

„Ezek a nők gyakran valamiféle csodavárásban élnek, esetleg nem is nagyon ismerik a testük működését. Reménykednek a vetélésben, félnek a szülőktől, sokan csak a magzat megmozdulása után szembesülnek igazán a helyzettel, akkor válik nyilvánvalóvá a környezet és önmaguk számára – magyarázza Székely Zsuzsa.

– Olyankor már szó sem lehet abortuszról. Sokkal fontosabb lenne a megelőzés, az edukáció, az, hogy az emberi testről, a szexualitásról, a családi életről és még sok, tabusított kérdésről képesek legyünk beszélni gyerekkortól kezdve, hogy a felnövő generációk tudjanak segítséget kérni, segítséget elfogadni, felelősen élni, és felelősen dönteni. Én mint a Mózeskosár Egyesület alapítója, nyilván azt képviselem, hogy az örökbe fogadó családi lét természetes életforma, de azért mégsem nagy dicsőség egy társadalomra nézve, ha túl sok benne az örökbefogadás. Mégiscsak az lenne a cél, hogy a megszülető gyerekek a családban maradjanak, és előzzük meg a nem kívánt terhességeket.”

A Hat hét női film, és nem véletlenül. Ahogy a legtöbb hasonló történetből, ebből is hiányoznak a férfiak. Hiányoznak a családokból, a döntésekből, nincs felelősségük, ezért joguk sem. Még az örökbe fogadó apa is inkább csak megijedni bír, amikor Zsófi jelentkezik nála, de nem tudja, mit tegyen. A feleségét játszó Balsai Móni maga is örökbefogadó anya, de ez nem volt kifejezett szempont a kiválasztásánál. Csak az, hogy nagyszerű színésznő.

„Móni nagyvonalúan megosztotta velünk a történetét, és sokat segített a lélektani ábrázolásban Katunak – mondja Noémi. – Az utolsó jelenetben, amikor ők ketten együtt voltak a kisbabával, a néző látja, hogy a baba abbahagyja a sírást és megnyugszik. Ez valóban megtörtént, bár azért később újra sírni kezdett, amit a fantasztikus vágóink oldottak meg végül. De azért az az elcsendesedés csodálatos volt. Katunak akkor volt életében először kisbaba a kezében, a reakciója teljesen hiteles volt.”

A film sorra gyűjti a nemzetközi díjakat, ez nem kis részben a főszereplő, Román Katalin érdeme. Katu sikertelenül felvételizett a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakára, ám ezzel az alakítással bebizonyította, hogy van helye a pályán. A felkészülés során annyira bele akarta élni magát a szerepbe, hogy nagy hassal járt futni és bevásárolni, és kész volt napi öt-hat órás edzéssel megtanulni pingpongozni. Lett egy sajátos Zsófi-járása, a fejét előre szegve haladt előre, dühösen és rejtőzködően egyszerre. 

Mint minden igazán jó film, ez is rengeteg olvasattal bír. Nem sugalmaz, csak megmutat, és legkevésbé sem ítélkezik. A nézőre bízza, hogy gondolkodjon és érezzen. Az alkotók és az őket segítő szakemberek kimondott szándéka volt, hogy segítse megérteni az életet adó nők helyzetét. Egyáltalán a másik embert.

 Az utóbbi évek legerősebb magyar játékfilmjéről itt írtunk korábban.