Egy egészen érdekes történetet osztott meg pár évvel ezelőtt a Facebook-oldalán az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. A „sótonyi ügynek” elnevezett dosszié tartalmából kiderül, hogy az 1959-ben halálra ítélt Porpáczi János a börtönben bevallotta, hogy 1945-ben Sótony községben megöltek egy megszálló szovjet katonát. A pontos leírás szerint szalmatépő kampóval leszúrták, azután baltával agyonütötték, majd eltemették a férfit.

Az esetről Varga János történész visszaemlékezéséből többet is megtudhatunk, azonban a történet továbbra is ellentmondásos. Varga akkor Szombathelyen tanult, de mivel a gimnáziumban már nem volt oktatás, hazatért szülőfalujába. Innen hívták be többször is közmunkára, többek között a Rába menti védelmi állás, illetve a Margit-vonal sáncainak építésében kellett segédkeznie. 

A Sárvártól délre fekvő községet 1945. március 27-én érték el először a szovjet alakulatok.

„A második hullám, amelyik elözönlötte a falut, Sótonyt, borzasztó rablást hajtott végre. Ami megtetszett nekik, vitték magukkal, viharlámpától kezdve vekkerig, borotvától nem tudom én miig. De ez még csak hagyján. A zabrálás során a civil lakosságból tizenkét embert lőttek agyon a faluban! A legkisebb egy ötéves gyerek volt, a legidősebb egy nyolcvankét éves öregasszony. Azután, hogy az asszonyokra, a nőkre milyen világ következett, arról jobb nem beszélni, az egy külön téma lenne”

– nyilatkozta Germuska Pálnak 1994-ben (Magyarok 1945-ben, szerkesztette Rainer M. János). 

Arról is beszámolt, hogy a helyiek elkezdtek szervezkedni, hogy megvédjék magukat, így többször is sikerült elejét venniük az atrocitásoknak. A negyedik alkalommal azonban későn eszméltek, és hiába verték a harangokat, a szovjetek már bementek egy házba, az ellenkező házigazdát, illetve a lányának vőlegényét megölték. Az összeverődő falusiaknak néhány szovjet katonát sikerült beszorítani a tűzvédelmi okokból kialakított víztározóba, ahol agyonverték őket a térdig érő vízben. A holttesteket a közeli dombok közötti mélyedésekben ásták el. Az esetre már 1946-ban fény derült, mivel egy idegen megpillantott egy földből kiálló kezet. Varga elmondása szerint a nyomozók hetekig a faluban tartózkodtak.

Az, hogy miért nem tudtak meg többet a történtekről, jóllehet a sótonyiakat vélhetően kihallgatták, nem tudjuk. Később Porpáczi vallomása nyomán felelevenítették az ügyet, dossziét nyitottak róla mint rendkívüli eseményről, de a nyomozást eredménytelennek nyilvánították. Egy ítélet mégis született, Zs. Lajos volt sótonyi lakost jelölték meg elkövetőként, aki 1951-ben nyugatra szökött, és csak 1960-ban tért vissza.

Hasonló eset történt a Zala megyei Gellénházán 1945. április 22-én. A falusiak megneszelték, hogy orosz katonák fosztogatják a község melletti szőlőhegy borospincéit. A helyszínre érve három, feltehetően italozó oroszt találtak, akiket agyonvertek. A bírósági eljárási irataiból nem lehet kibogozni, hogy pontosan mi játszódott le a tetthelyen az áldozatok és a helyiek között. 

A történtek után a teljes közösség hallgatott az ügyről, ami önmagában is meglepő, illetve a szovjet katonákat sem kereste senki. Utóbbi tény a Vörös Hadseregben uralkodó viszonyokról is sokat elárul. Végül 1959-ben derült fény az ügyre, nem tudni milyen körülmények között. Káli Csaba történész elképzelhetőnek tartja, hogy a közösségen belüli konfliktusok, esetleg az 1956-os forradalom és szabadságharcban való részvétel vagy az 1958-as kollektivizálások miatt adták fel egymást az elkövetők. 

Az 1959-ben lefolytatott tárgyalások után kilenc embert ítéltek el háborús és népellenes bűntettekért. Két esetben életfogytig tartó börtönbüntetés lett az ítélet, a többiek esetében pedig tíz–tizenöt év börtönt szabtak ki. 1960-ban a Legfelsőbb Bíróság néhány esetben csökkentette a büntetést, de az elsőfokú ítéletet nem változtatták meg. Végül 2002-ben az egyik elítélt családja kérte az ügy felülvizsgálatát, ami meg is történt; 2004-ben hatályon kívül helyezték a végzést.

Érdekes kérdés, hogy a rendszer szempontjából szükség volt-e a perekre. A válasz nem egyértelmű, joggal gondolhatnánk, hogy 1956-ot követően ezeket az ügyeket párhuzamba állították a karhatalmi erőkkel szemben elkövetett lincselésekkel. Ez logikusan hangzik, azonban a perek nem jártak sajtóvisszhanggal, így ez az elmélet gyenge lábakon áll. A legvalószínűbb, hogy az esetek valóban véletlenszerűen kerültek elő.

Fotó forrása: Fortepan / Pálfi András