A megfelelő nap először 2002-ben jelent meg, és most, Oravecz Imre nyolcvanadik születésnapjára ismét kiadta a Magvető Kiadó. Az első kiadás óta eltelt két évtized mit sem ártott a kötet verseinek. Nem fogott rajtuk az idő. Az 1998-as Halászóember után ez volt Oravecz soron következő verseskötete, ami már csak abból is látszik, hogy az egyik versciklus a Töredékpótlás (Halászóember) címet viseli.
A megfelelő nap rövidebb formákkal dolgozik, mint a Halászóember, egyfajta fokozhatatlan tömörség irányába mozdul el. A korábbi verseskötetekhez képest (Héj, Egy földterület növénytakarójának változása) itt már semmi „csináltság” nincs a versekben, csak szikár és tárgyszerű leírások, amelyek mégis képesek költészetté válni. Oravecz ezt így fogalmazta meg egy korabeli interjúban:
„Alkat dolga, hogy az ember tárgyilagosan, pontosan, világosan akar írni, azzal a meggyőződéssel, hogy minden a részleteken múlik, de tény: ezt a világot felidézni, rögzíteni csak így lehet. Epikusan, tablószerűen… Egyébként meg azt szeretném, hogy amit írok, az ne irodalomként jelenjen meg, hanem az irodalmat meghaladóan az élet dokumentumaként.”
Ebben a könyvben valóban kevéssé van jelen bármiféle irodalmiaskodás, mutatvány vagy ravaszság. Egy élet dokumentumait olvassuk, olyan verseket, amelyek rögzíteni akarnak egy-egy kitüntetett pillanatot, sűrűsödési pontot. Oravecz központi témája itt is az elmúlás, a halállal való szembenézés. Lajstromozza, aprólékosan felsorolja, mi mindentől leszünk kénytelenek elbúcsúzni. De ebbe a búcsúba sok minden belefér. Szinte minden, mondhatnánk. A gyerekkori táj romjai között még fellelhető olykor az időtlen idill egy-egy tükörcserepe.
Az énekesmadarak röptében, a hegygerincek ívében, az ég színében vagy egy jégbe fagyott levélben. Oravecz egyik kedves témája a madarak megfigyelése, ebben – és egyéb vonatkozásokban is – közel áll egyfajta keleties világlátáshoz. Olykor mintha egy buddhista szerzetes feljegyzéseit olvasnánk. Rezignált, minden illúziótól mentes tekintettel figyeli önmagát, az öregedést és azt a világot, ami a szeme láttára pusztult el. A magára maradt, halálra készülődő férfi hangja keveredik egy késői szerelemre rácsodálkozó férfi hangjával, s ez a kettősség különös feszültségbe állítja a könyv egyes ciklusait. A summa, a végső összegzés persze ismét csak a magány felől látja és láttatja a világot.
„Itt voltam köztetek” – írja Oravecz a könyv utolsó versének utolsó sorában. Ez az egyszerű közlés megrendítő, ahogy a kötet egésze is az. A megfelelő nap egy nagy költészet emlékezetes állomása.
Oravecz Imre: A megfelelő nap. Magvető Könyvkiadó, 2023
