Tizenvalahány évvel ezelőtti könyvmegjelenésekkel foglalkoznak az e kötetben olvasható, eredetileg a Könyvhétben megjelent írások, s ha ez önmagában nem csigázna fel bennünket – érthető –, a szerző neve szavatol azért, hogy nem üres szakmai okoskodásban lesz részünk. Izgalmas bepillantani egy Tandori Dezsőhöz hasonló jelentőségű író „olvasói munkájába”, látni, mire terjedt ki érdeklődése, kitől és miből gyűjtött magába inspirációt. A Tandori szubjektív bizonyíték rá, hogy tényleg mindenféle könyvet a kezébe vett: tudományos ismeretterjesztő munkákat (Jared Diamond, Steven Pinker), filozófiai értekezéseket (Ernst Cassirer, Slavoj Žižek, Max Horkheimer – Theodor W. Adorno), Faludi Ferenc-monográfiát vagy éppen hivatalos nőfelszedőkről szóló, pornográf részletekkel tarkított riportkönyvet (Neil Strauss: A játszma). Ír többek között William Faulknerről, J. D. Salingerről, Evelyn Waugh-ról, Zbigniew Herbertről, Vaszary Gáborról, az általa fordított Paddington maciról; rajong Maigret-ért és Gábor Miklósért – azt is megtudjuk, hogy utóbbi ihlette a Töredék Hamletnek címét; vannak meglepő kijelentései (Thomas Bernhardot például a Díjaim kapcsán „kopogós valcerű, irodalmi Johann Straussnak” minősíti); s kapunk tőle jó olvasmánytippeket. Már ez sem kevés. De fontosabb, hogy minden ajánlóval épül-mélyül kicsit a Tandori-tudásunk.

Egy jazztörténeti albumról írván „létezési példáknak” nevezi Charlie Parkert, Dizzy Gillespie-t és a műfaj többi nagyságát. Nos, a huszadik századi magyar irodalomban – Hamvas Bélán kívül – senkire nem illik jobban ez a kifejezés, mint éppen Tandori Dezsőre. „Élet” és „munkásság”, „alapállás” és „magatartás” különbsége, a szerző, aki ragyogó gondolatokkal áll elő, de e gondolatokat (gyávaságból vagy lezserségből) nem váltja egzisztenciális döntésekre: régi téma ez, a nyugati művészlét kritikájának örök ürügye. Tandori – más filozófiai alapokon persze, mint Hamvas, de talán nem is összefüggés nélkül az ő teljesítményével – komolyan vette a „realizálást”: valódi életművet hozott létre, abban az értelemben, hogy a legfőbb „mű” maga az élet. A gombfoci- meg kártyabajnokságok, a lóverseny, a plüssmackók meg a madarak: a felületes olvasó ezeket egy introvertált, különc és monomániás (inkább: „sztereomániás”) fazon időtöltéseinek veheti, s nem annak, amik: módszereknek vagy kísérleteknek egy konzekvens és hiteles élet megteremtésére. Ha Tandori a saját világába vonult vissza (miközben, ahogy azt a szóban forgó kötet is bizonyítja, nagyon is „képben volt” mindennel), azzal valamit üzent, szemben a korral, a mindenkori rendszerrel. Ritkán gondolunk bele, hogy ez a visszavonulás politikai-társadalmi állásfoglalás is volt, s mennyivel radikálisabb, mint az öblös hangú szónoklatok.

Tandori Dezső: Tandori szubjektív. Kiss József Könyvkiadó, 2022