Az interjúra igyekezve kicsit aggódtam, hogy nehezen fogom megtalálni a Károly körút egyik belső udvarában megbúvó, kilenc négyzetméteres kis üzletet, de félelmem alaptalannak bizonyult: a körút rengeteg boltja és reklámfelülete közül már messziről kiugrott a Lamoppe fehér hátterű kirakata az egyedi táskákkal. Az ajtón belépve mindenfelé színes, izgalmas geometrikus textilgrafikákkal nyomott praktikus és dekoratív táskák lógtak, melyeket épp a fotózáshoz rendezett kompozícióba Mózes Laura.

Bár az eredetileg geográfus szakon tanult tervezőnek korábban is voltak kisebb kreatív projektjei, de az alkotás iránti igény a két gyermeke születése után erősödött meg benne. “Már maga a szülésélmény is megváltoztatta az életemet, olyan energiák szabadultak fel és olyan késztetések ébredtek bennem, melyek bár már előtte is ott voltak, de sosem álltak össze egy egésszé.” Ez a vágy az átvirrasztott éjszakák alatt formálódott először rajzokká, majd applikált textilekké, mígnem Laura azon kapta magát, hogy rengeteg különféle organikus és absztrakt mintájúra varrott anyag veszi körül, amelyekkel jó lenne kezdeni valamit. Így született meg a párnák ötlete. „Azért döntöttem a párnák mellett, mert ez a forma hasonlít leginkább egy képre. Elkezdtem velük művészpiacokra járni, ahol sok pozitív visszajelzést és megkeresést kaptam.”

Ezután évekig csak a párnák voltak, aztán a vásárlói kéréseknek köszönhetően jöttek a hátizsákok, amelyek ma már a Lamoppe kínálatának javát adják. „Már egyáltalán az, hogy elkezdtem táskákat készíteni, a visszajelzéseknek volt köszönhető. Sokan mondták, hogy nagyon tetszenek nekik a mintáim, de nincs szükségük párnára, viszont kérdezték, hogy táskát nem készítek-e. Én pedig úgy döntöttem, hogyha arra van igény, akkor jöjjenek a táskák.” Nemcsak a hátizsákok léte köszönhető a vásárlóknak, a külalakjuk, funkcióik is az ő visszajelzéseik alapján formálódtak az évek során. De készített már egyedi textileket Balaton-parti és budapesti szállodáknak, ahogy arra is volt már példa, hogy a párnára álmodott mintákból faliképet kért a megrendelő. „Ezekre az egyedi igényekre próbálunk mindig rugalmasan reagálni. Varrtam már óriási és nagyon kicsi táskát is, körbecipzárolhatót, laptoptartóst és még vagy ezerfélét. Az ilyen igényeknél mindig pluszenergiát kell befektetni a tervezésbe, kitalálni, hogy hogyan lesz a legjobb, de megéri. Azt szeretném, hogy aki megveszi, az örömét lelje a hátizsákjaimban.”

Ekkor három német hölgy kukkant be az aprócska üzlet ajtaján, az egyiknek rögtön megakad a szeme a mellettem lévő fekete-fehér geometrikus mintájú táskán. Próbálgatja, nézegeti, Laura közben mosolyogva kíséri az ismerkedés folyamatát. Nem telik bele öt perc, a hölgy elégedetten távozik vadiúj Lamoppe táskájával. „Jó érzékkel választott, azonnal megtalálta a hozzá illőt, valószínűleg ezért tudott ilyen gyorsan dönteni” – kommentálja Laura a villámvásárlást, hozzátéve, hogy az üzlet méretei miatt viszonylag kevés darabot tud egyszerre kiállítani, sokaknak mégis nehezére esik a választás. „Érdekes dolog ez, pedig szinte mindig az az igazi, ami először magára vonja a tekintetet. Bár az is igaz, hogy a minták változatossága nem könnyíti meg a vásárlók dolgát.” Eleinte többen mondták, hogy túl sokfélék a mintái, valamelyik irány mellett jobban el kellene köteleződnie, hogy egységesebb legyen az arculat, de Laura élvezi a kísérletezést, és a táskák formája pont annyira jellegzetessé és felismerhetővé teszi a márkáját, hogy ma már nem aggódik emiatt.  

A nyolc évvel ezelőtti kezdeteknél a tervezés és a kivitelezés minden mozzanatát Laura végezte, ma már a hátizsákokat más varrja, professzionális gépekkel. „Sokat változtak a zsákok az idő folyamán, került beléjük például vízálló réteg is, így helyenként már nyolc réteget kellene átvarrni, amit kisebb gépekkel nem nagyon lehet megcsinálni.” 

De nem csak az alkotás folyamata változott az évek során, hiszen az eredendően budapesti tervező vidékre helyezte bázisát. Ma már csak az üzlet található Budapesten, a Lamoppe műhelye Veszprémben van, Laura pedig a családjával a Balatonhoz közeli kis faluban él. „A költözést is a két kisfiam születése érlelte meg bennem. A belvárosban laktunk, ami pont akkor alakult át bulinegyeddé, és minden varázsa ellenére egyre erősebbé vált az igényünk egy természetközelibb életre.” 

Talán a vidékire cserélt nagyvárosi lét hozta magával a minél minimalistább és környezettudatosabb életmódra való törekvést. Lauráék kecskéket tartanak a házuk udvarán, és amit csak tudnak, megtermelnek maguknak. „Tudom, hogy ennek a szándéknak némileg ellentmond, hogy van egy márkám, amivel új dolgokat állítok elő azért, hogy megvásárolják őket. De arra törekszem, hogy a táskáim tartósak legyenek, és őszintén lelkesít a tervezés, nagyon szeretem csinálni. A táskákat időgaranciától függetlenül javítjuk, sokan már hetedik éve hordják az első példányokat. Viszont a minimalista szemlélet arra ösztönöz, hogy ne keressem a vállalkozásomban a mindenáron való növekedést. Nem hirdetünk, sosem folytattunk agresszív kampányokat, nem akarok tízszer ennyi vásárlót bevonzani.” A Lamoppe híre így többnyire szájról szájra terjed, az elégedett, visszatérő vásárlóknál pedig nem nagyon van jobb reklám. „Egyszer bejött a boltba egy fiatal, bringás lány, és kérte, hogy adjak neki egy köteg névjegykártyát, szórólapot vagy bármit, mert rengetegszer megállítják, hogy megkérdezzék tőle, hol vette a táskáját” – meséli örömmel. 

Így Laura egyáltalán nem a növekedésen, maximum új minták megalkotásán töri a fejét, valamint azon, hogy a pandémia előtti szintet sikerüljön újból elérniük, a világjárvány ugyanis, mint megannyi más vállalkozást, a Lamoppot sem kímélte. Bár a dizájnvásárok és piacok újból megnyitottak, a külföldiek száma vagy legalábbis vásárlókedve alábbhagyott. De Laura még a legnagyobb bizonytalanságban is olyan visszajelzéseket kapott a vásárlóitól, mely egyértelműen igazolta, van értelme kitartani. „Éppen nagyon aggódtam a jövő miatt a pandémia alatt, amikor egyszer csak megcsörrent a telefon, és egy vásárlóm hívott, akinek korábban egy egyedi táskát terveztünk. Elmesélte, hogy elég komplikált most az élete, de ahányszor ránéz arra a táskára, amit évekkel ezelőtt az ő elképzelései alapján készítettünk, mindig olyan nagy örömet érez, hogy olyankor könnyebb elhinnie, van kiút a nehézségekből. Én pedig úgy éreztem ennél a teljesen váratlan telefonhívásnál, hogy nagyobb ösztönzőt a folytatásra keresve sem találhattam volna.”