Nem lehet minden könyvet elolvasni. A kortársakat még csak próbálja az ember követni, de a régiek között kérlelhetetlenül szelektál, megmarad az idő próbáját kiálló szerzőknél. Hogy csak a prózánál maradjunk, Mikszáthot, Kosztolányit, Móriczot, Krúdyt, Németh Lászlót biztosan mindenkor olvasnak majd. Mellettük azonban százával akadtak olyan kismester írók is, akik egy-egy kötettel a remekmű magasságait ostromolták, haláluk után mégis elhomályosul az emlékezetük, úgy kell újra és újra fölfedezni őket.

Ilyen volt Galsai Pongrác, a kiugrott felsőszentmártoni plébános egyetlen fia, a lexikon szerint író, publicista, műkritikus, szerkesztő, tanár, ténylegesen pedig a pécsi, majd a budapesti irodalmi élet jellegzetes alakja egészen 1988-ban bekövetkezett haláláig. Valóban jellegzetes alak volt, erősen túlsúlyos termetével, télen is nyitott zakójával, kacsázó járásával, de legfőképpen elbűvölő személyiségével, mesélő kedvével, kifogyhatatlan történeteivel. Kéttucatnyi kötetének legtöbbje ezeknek, a baráti társaságokban elmesélve csiszolódott, majd lapokban megjelent, remekül megírt anekdotáknak a gyűjteménye. Aki ismerte őt és a történetek szereplőit, ma is élvezettel olvassa, az utókor számára azonban valószínűleg veszítenek a varázsukból.

Van azonban Galsainak egy kötete, ami biztosan átlépett a saját idejének korlátján. Ez is anekdoták, saját és barátai élete apró történéseinek füzére, az egész együtt mégis örökérvényűvé nemesedett. Az Egy hipochonder emlékiratai humoros, érzelemmel teli, szórakoztató és elgondolkodtató történetfüzér arról az aggodalomról, ami mindnyájunkat foglalkoztat – az elmúlástól való félelemről.

Az első sorokat olvasva már helyben is vagyunk. „Aki sokat gondol a halálra, rendszerint nagyon szeret élni. Nem mintha az élet megérdemelné ezt a túlzó ragaszkodást. De minden pillanatban fönntartja a reményt, hogy megérdemelje.”

Galsai kötete ennek a reménykedésbe való szakadatlan kapaszkodásnak a dokumentumgyűjteménye, telve kisemberek és irodalmi nagyságok életének mindennapi drámáival és nevetést fakasztó bolondságaival. „Saját halálunk mindnyájunk számára elképzelhetetlen – írja Illyés Gyula –; s ez a képtelenségünk, úgy látszik, előfeltétele, hogy végigcsináljuk a másik, az élet nevű képtelenséget.”

Az élet nevű képtelenségnek ezúttal a vége az, ami Galsait foglalkoztatja. Mint egy 19. századi természettudós, gombostűre tűzi, mappába rendezi az elmúlás lehetőségeit. Jeles barátai elmúlásait idézi. „Így élte Tersánszky utolsó napjait. A szenilitás legkedvezőbb formájában: álmokba fölébredve s ébrenlétekbe szenderülve, emlékeinek és gondolatainak napfényes zűrzavarában.” Ki ne hallaná ki e sorokból a reménykedést, hogy a szerzőnek is efféle utolsó napok jutnak, ha már utolsó napoknak kell lenniük.

Mert mi volna, ha nem volnának utolsó napok? Ha akármilyen hosszúra volna nyújtható az életünk? „Az még hagyján, hogy én, személy szerint, megérem az emberi kor végtelen határát. Rendben van. Állok elébe. De némi aggódásra készt, hogy hasonló sors vár másokra is. Ilyenformán kétszázötvenezer év múlva – ne mondjunk sokat – legalább négy-ötszáz elvált feleségem lesz, csemetéim száma pedig meghaladja a tízezret. […] Aggasztó továbbá, hogy ellenségeim is velem együtt érik meg az emberi kor végtelen határát. S néhány emberöltőn át még csak sikerül valakivel haragot tartani. De félmillió évig? […] A legaggasztóbb, hogy körülöttem minden marad a régiben. Ugyanazok az arcok, örömök, szenvedélyek. Rágondolni is rossz, hogy kétszázötvenezer év múlva – az emberélet útjának felén – még ugyanabba a szerkesztőségbe járok, ugyanolyan cikkeket írok. […] Bizony, nagyon szomorú, hogy az emberi élet véges. Ennél csak egy gondolat lenne szomorúbb. Az, hogy örökké kell élni.”

E sorokból könnyű kihallani az önáltató vigasztalást, hogy jobb így. Mert vigasztalásra okvetlen szükség van. Hogy amíg élünk, szamárfület mutathassunk a halálnak. Kigúnyoljuk a saját, hipochondriába csomagolt szorongásainkat, nevessünk az öregúron, aki a temetőben sétálgatva a felhangzó déli harangszóra szemével a sírok felé csippent: „ÉN megyek ebédelni.”