Az 1900-ban Nagyváradon született Remenyik Zsigmond, a magyar irodalom egyik legkalandosabb életű alakja mintha maga is egy pikareszk regény főszereplője lett volna. A húszas éveiben bejárta Dél-Amerikát, avantgárd irodalmi körökben mozgott, spanyol nyelvű könyvei jelentek meg, közben számtalan foglalkozásban kipróbálta magát. 1926-ban tért vissza Európába. 

„A nagyközönség alig ismeri, korunk irodalomtörténet-írása alig tartja számon. Igaz, mellőzésből bőven kijutott neki már akkor is, amikor remekműveit írta. Pedig legnagyobb regényíróink közé tartozik, más, a magyarnál kevésbé frusztrált irodalmakban büszkén mutogatnák életművét”

– írja vele kapcsolatban Grendel Lajos az irodalomtörténetében. 

„Legjobb regényeit és színdarabjait […] a negyvenes és az ötvenes években írta, abban a két évtizedben, amelynek a zord klímája nem kedvezett az értékelvű recepciónak. Valamivel előbb pedig, a népi-urbánus acsarkodás tetőpontján, visszafogott magatartása miatt egyik táborhoz sem tartozott igazán. Az urbánusok között ő volt a »díszgoj« (Gaál Gábor rótta meg ezzel a kifejezéssel egyik Remenyikhez írott levelében), a népiek viszont (nem is beszélve a szélsőjobbosokról) nehezen emésztették meg, hogy József Attila halála után rövid ideig a Szép Szót szerkesztette.”

Remenyik 1962-ben halt meg Budapesten, egy sokrétű, gazdag és különleges életművet hagyva hátra maga után. 

Egyik legfontosabb alkotása, az Élők és holtak 1948-ban jelent meg. Grendel idézi Remenyik monográfusa, E. Nagy Sándor megállapítását, miszerint „Remenyik Zsigmond végigjárja ebben a regényében az emberi létezés teljességét, az élet és halál nagy egyetemességét”, s hozzáteszi: „A második világháború utáni regényirodalom egyik kincse az Élők és holtak, megismételhetetlen mű.” Elbeszélője „Bergen Fülöp” holland gyógynövénykereskedő, akit egy közjegyzőnél nagy meglepetés ér: régi ügyfele és barátja, Anton van Buren hajóskapitány (irodalmunk másik nagy észak-európai kapitányalakja A feleségem története Störrje mellett) arra kérte fel, hogy hajtsa végre végrendeletét, ossza szét a világ különböző pontján élő négy felesége közt hagyatékát.

„Mármint, hogy ez a van Buren kapitány, ez a félszeg és emberi viszonylatban együgyű Anton, aki mintha kettőig sem tudott volna számolni egy tisztességes társaságban, aki csak ült, mint a fába szorult féreg és ha valaki szólt hozzá, vagy elpirult, vagy hümmögött, sárga nagy fogaival rágva kis pipájának szárát, ilyen dolgokba keveredett?”

– képed el Bergen. A közjegyzőnél megjelenik Van Buren norvég felesége, Krisztin, aki elbeszéli a kapitánnyal való zűrös kapcsolatának történetét, majd Bergen a következő dél-európai üzleti körútján felkeresi a Barcelonában élő Conchitát és a görög Helént is. Útközben megérkezik Van Buren dél-afrikai nejének, Barbarának hosszú levele is. A feleségek visszaemlékezéséből rajzolódik ki a kapitány valódi arca. Illetve éppen, hogy nem rajzolódik ki. Az Élők és holtak ugyanis antipszichológiai regény, minden vulgáris embermagyarázat cáfolata. 

A Bergen által magának való, csendes és szigorú erkölcsű férfiúként megismert Van Buren kapitányról négy felesége négy különböző, nehezen összeilleszthető képet nyújt. Krisztin elmesélésében durva, kegyetlen, fenyegetően-izgatóan férfias figura; Conchita és léhűtő családja szenteskedő, zsarnoki személyként emlékezik vissza rá; Barbara mulya, elesett, alamuszi fickóként láttatja őt; míg a görög Helén előtt irgalmasnak és módfelett tisztességesnek mutatkozott. Remenyik radikális gesztussal rámutat, hogy a hasadtság, a skizofrénia nem kivétel, nem defektus, hanem egzisztenciális alapbeállítás. Haszontalan azon igyekeznünk, hogy az emberi választásokat és cselekedeteket racionális magatartásnarratívákba illesszük: „e világ és az emberi lélek megnyilvánulásai alig magyarázhatók, legjobb esetben csak csoportosíthatók és lajstromozhatók”.

Remenyik az emberi természet „mérhetetlen, őserdőszerű és titokzatos tenyészeteiről” ír: az emberi személyiség alkotóelemei nem hogy nem kapcsolódnak össze, de élesen ellentmondanak egymásnak. Van Buren egyik „otthonában” festésnek szentelte az idejét, a másikban könyörgött asszonyának, hogy tegye el az ecsetet. Ugyanolyan ilyen ambivalens volt a színészethez való viszonya is, Krisztin lányát e pálya felé terelte, míg a barcelonai háztartásban becsmérlően beszélt az eladó-művészetről. Barbara előtt viszont kicsúszott a száján, hogy ha lánya lenne, színésznőnek adná:

„mintha valami idegen és előttem ismeretlen tájékról visszhangzott volna ez a hang, az én világomtól teljesen idegenül és majdnem értelmetlenül”

– kommentálja a dolgot az asszony. Az emberi lélekben külön földrészek húzódnak meg, mindegyik a maga viselkedésklímájával, ösztönök, indulatok, eszmények eltérő flórájával-faunájával. Bergen Fülöp tengereken-országokon átívelő nyomozása azokat a beláthatatlan és rémisztő távolságokat érzékelteti, amelyek az emberi személyiség határain belül feszülnek – ha nem egyenesen e távolságok alkotják a személyiséget. Az ember pszichológiai feltérképezése ugyanolyan problémákba ütközik, mint a földgolyó síkban való ábrázolása: bármilyen vetületet is válasszunk, szükségszerűen torz lesz az eredmény. 

Remenyik az emberi személyiség alapvető következetlenségének felismerését egy fájdalmas történelmi tapasztalatra játszatja rá: arra, hogy a világháború irracionalitásában felbomlott minden hagyományos érték- és tudásrendszer. A kulcsszó: a meghasadt „szőttes”. A szőttes egyaránt jelenti a konzekvens pszichológiai karakterrajzot, a kiszámítható emberi magatartást, de a társadalmi rendet is: „mintha végleg felbomlott volna körülöttem az élet szőttese, mintha egy gonosz és vak erő felhúzta volna könnyedén a nehéz zsilipeket, a rend és az erkölcs felborult környezetemben” – mondja Krisztin. „Mert azóta felszakadt a szőttes, nem csak Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban, amerre vezetett dél felé az utam, de az egész világon” – szól Bergen.

Jellemző Krisztin kijelentése, akinek előzmény nélküli behódolása a betolakodó, agresszív Van Buren előtt is a hasadtság jele:

„Úgy éreztem magam, mintha tisztára mosott, kendőzetlen arcomra most festék ülepedett volna rá, förtelmes rétegekben és elővarázsolva valódi lényem rémületes vonásait.”

Remenyik rámutat: nem annyira elmaszkírozzuk, mint előmaszkírozzuk a saját személyiségünket. Az én úgy jön létre, hogy megmásítjuk és leplezzük azt, ami (naiv kifejezés) „valóban” vagyunk. De nem elég, hogy személyiségünknek nincs olyan koherens mintázata, ami összefogná az életünket – énünk a mások figyelmének határai mentén továbbhasad.

„Az emberek általában összevissza fecsegnek és egyik sem ismeri a másikat, egyiknek sincs türelme a másikhoz […] Az emberek egymásról csak keveset tudnak, azt is rosszul és hiányosan. Egy-egy töredékes részletét ismerik csak a másik életének, természetének, gondolatának, vágyainak és jellemének, és ebből következtetnek az egész emberre.” 

Remenyik regénye a „ki minek gondol, az vagyok annak” weöresi motívumát fejtegeti. Ha összeadnánk az összes ember benyomásait, akivel életünk során találkoztunk, nem jönne ki végeredményként a személyiségünk. Ki ismeri azt a jellemképletet, ami velünk egyenlő?