Minden író azokból az élményekből táplálkozik, amiket átélt. Gyakran hétköznapiakat, néha világrengetőket. A legtöbb írónak az utóbbiból nemigen jut, éli a polgári életét, neveli a gyerekeit, küszködik a hivatalok packázásaival, ahogy mindenki más, és a hétköznapoknak ebből a hordalékából szűri ki az irodalmi nemesfémet. A vaksors azonban néha a történelmi vihar közepébe csöppenti az írót, és ha az illető bírja tehetséggel (és bele sem hal), nagy élményregény születhet a megpróbáltatásokból.
Pontosan ez történt Kuncz Aladárral. Az erdélyi polgári családban fölnőtt, a családjában több országosan ismert jogtudóst felvonultató Kuncz főgimnáziumi tanárként a kor legjelesebb magyar íróval tartott kapcsolatot. Rendszeresen publikált a Nyugatban, önálló kötete jelent meg Toldy Ferencről, Vajda Jánosról és Petőfiről. Az utókor azonban aligha tartaná számon, ha 1931-ben, halála előtt néhány hónappal nem jelenik meg A fekete kolostor című fogságregénye. Halálos ágyán még éppen értesült a kirobbanó sikerről, de Kosztolányi Dezső és Schöpflin Aladár lelkes kritikáinak megjelenését már nem érhette meg. A magyar közvélemény, amely 1931 tavaszán még mit sem tudott Kuncz Aladárról, júniusban már egy nagy írót temetett.
Fogságregényt mondunk, és a műfaji megjelölésnek oka van. Formálisan emlékiratokról, megtörtént eseményekre való visszaemlékezésről van szó, ám az írói alkotóerő a szöveget a nagyregény magasságába emeli. Ahogy Kosztolányi fogalmazott, „valóban költészet, alkotás ez a munka”. Nem véletlen, hogy mellette Babits és Móricz is szükségesnek tartotta írni róla a Nyugatban.
Kuncz Aladár élete 1914 júliusában vett végzetes fordulatot. A francia kultúra iránt rajongó irodalmárt az első világháború kitörése egy kis breton faluban érte. Sietett volna haza, de a francia hatóságok nem engedték, ellenséges állam polgáraként internálták Noirmoutier-sziget (a sziget neve magyarul fekete kolostort jelent, innen a kötet címe), majd a szomszédos Yeu-sziget középkori eredetű várába. A regény az itt töltött majd öt év története.
Elgondolható, hogy mindenféle érdekes dolog történik egy ilyen nemzetközi fogolytáborban. De Kuncz nem elbeszéli ezeket a történeteket, hanem láttatja, segítségül hívva az olvasó fantáziáját.
Kosztolányi írja a kötetről megjelent kritikájában, hogy „írni mindig annyi, mint embertársaink képzeletét kevés eszközzel óriási működésre serkenteni”.
Kuncz mesterien értett ehhez a serkentéshez, miközben, meglehet, maga sem volt tisztában ezzel a képességével. Tehetséges volt, őszinte és szerény, és ez a három együtt elégnek bizonyult, hogy elvarázsolja az olvasót.
Aki számára talán a remekül megírt figurák a legemlékezetesebbek. Öt év, börtönnel felérő összezártságban, az első világháború alatt, Franciaországban – egymáshoz szorult, egymásra utalt emberek, olyan megjelenítő erővel leírva, mintha a rokonaink lennének. Guillaume őrmester, a jólelkű őr, akit a jólelkűségéért a frontra küldenek, és aki „anélkül esett el, hogy akár csak elsütötte volna a puskáját”, a bolond Sarkadi bácsi, az Isten, a hiú Müller úr, a lengyel szobrászok, a fogvatartók, a szabadkőműves Bisztrán Demeter, a bátrak, a gyávák. És hát doktor Hertz, a krumpliorrú, köpcös kis osztrák tanár, akiről a börtönszínház előadásán kiderül, hogy elsöprő erejű drámai színésznő van bezárva a jelentéktelen férfitestbe. Doktor Hertz a fogságban válik szabaddá, önmagává, hogy már a békekötés után, de még ott az erődben belehaljon a spanyolnáthába.
A fekete kolostort a megjelenésekor elkapkodták, hamarosan angolul, franciául, majd olaszul is kiadták. Az 1950-es években, mint annyi más jó művet, ezt is elhallgatásra ítélték. Sajnos sikeresen. Az irodalmi kánonba később visszakerült, az élő irodalomba többé már nem. Azon kötetek sorába került, amelyek minden újabb generációnak meglepetést okoznak: nahát, ez ilyen jó regény? Miért nem tudtam én erről?
