Ötágú sípnak nevezte egyszer Illyés Gyula a Trianon utáni magyar irodalmat, amelyben az anyaországi mellett saját hangon szólal meg az idegenbe szorított felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági magyarság. De talán helyesebb lenne sokágú sípnak mondani, mert még az elszakított országrészeken belül is megszólalhatnak egyedi hangok. A Vajdaságban kell lennie például egy külön bácskai hangnak is, amit olyan jól ismerünk Gion Nándor műveiből, és ami mostanában a már Budapesten élő, de Bácskossuthfalván felnövő, írói pályáját is ott kezdő Majoros Sándor műveiben szólal meg.

Attól még, hogy Giont idézi, saját hang Majorosé. Regénye az 1945 és 1968 közötti Jugoszláviába visz el, egy magyarlakta faluba a határ közelében, amelynek valósága a magyarországi olvasó számára egyszerre ismerős és szokatlan. Azt hamar megértjük, hogy onnan nézve ez a falu a délszláv állam távoli végvidéke, az ott lakók Macedóniából hoznak feleséget, Boszniába vonulnak be katonának, és Belgrád a végső igazodási pont. Azt viszont nem gondoltuk volna, hogy a kommunisták ott is olyan ostobák és kártékonyak voltak, mint mifelénk. Magyarország felől nézvést Jugoszlávia mindig kicsit nyugatiasnak, nálunk szabadabbnak látszott. Majoros azonban pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy a látszat csalt: regényében hol primitív, hol elviselhető vagy rosszindulatú párttitkárok nehezednek rá az emberek életére, akárcsak egy magyarországi faluban.

A fontos dolgok persze nem rajtuk állnak. Amint az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélőtől megtudjuk, a falu szélén álló pálinkafőző körül zajlanak az igazán jelentős események. „Pista bátyám”, „Rozó néném”, a tanító, a pap, a titokzatos Mihajlovics és a többiek – köztük a mesélő apja – itt főzik a cefrét, isszák a pálinkát és tárgyalják meg a világ dolgait. Itt készül a rézeleje is, amiről minden pálinkaivó ember tudja, hogy az a lepárlás első adagja, ami a hűtőcsőből még visz magával egy kis rezet is, és ami egyszerre méreg és gyógyszer, ahogy minden, amit hoz az élet.

Az olvasó hamar megkedveli a regény életteli figuráit, akik szépen megírt, jó ritmusú mondatokban nyernek alakot. Pedig nem szentek ők, nagyon nem azok: esendő emberek, akik megpróbálnak valahogy megélni a földnek azon a darabján, amit az Isten kimért nekik.

A kötet első hét fejezete a kerek tucatból hétköznapi kisemberek hétköznapiságában hihetetlen életét beszéli el. Majoros elbeszélése addig repül igazán magasan, amíg a földön jár: amikor nekilát, hogy a mágikus realizmus magasába emelje világát, már kevésbé meggyőző. Amikor megtudjuk, hogy az egyik falubeli, aki békefenntartó katonaként szolgál a Sínai-félszigeten, hieroglifákkal körbeírt márványtáblát hoz haza onnan, s kiderül, hogy az valójában a világ végpusztulását magában rejtő játéktábla, amelyen a falusiaknak aranygolyókkal kell lejátszaniuk a pusztulás vagy megmaradás végső játékát, akkor kissé elveszítjük a hitünket, a szeretetünket a közösség tagjai iránt.

Nem a csodálatos események miatt, hiszen a jó elbeszélésben minden lehetséges. Schlemihl Péter elveszítheti az árnyékát, a Sánta Ördög fölemelheti a házak tetejét, és Gulliver elutazhat Lilliputba. A jó elbeszélés maga teremti meg a saját törvényeit, és a benne zajló történéseknek egyedül ezeknek a törvényeknek kell megfelelniük. Ám ha a történet áthágja e törvényeket, olyanná válik, mint a szárnyaszegett madár, a földön botorkál ügyetlenül.

Érti az olvasó, hogyne értené, hogy nagy ívű parabolával van itt dolga, amelyben benne van az egész 20. század a maga önpusztítás felé sodródásával. Mégis inkább a háborúban szétlőtt fenekű Kolejsznyikov, a szép Szecsődi lányok, Csúti Pista, Kolb tanító úr, János cigány és Harmonikás Cáné viselt dolgairól olvasna, mert tudja, hogy azokban sokkal jobban benne foglaltatik a 20. század, talán még a 21. is.

Majoros Sándor: Rézeleje. Magyar Napló Kiadó, 2022