Illyés Gyula mondta egyszer egy magánbeszélgetésben Németh Lászlónak – aki aztán naplójában megörökítette az elhangzottakat –, hogy ami a magyar irodalomban Ady előtt született, az mind ifjúsági irodalom. Persze hogy túlzó a megállapítás, az olvasó ember mégis érzi benne a kegyetlen igazságot. A 20. század előttről Jókait és Mikszáthot kivéve kevés magyar prózát olvasunk a magunk örömére, ami viszont utána következik, elegendő olvasnivaló egy egész életre. Valahol az előző századforduló táján történt tehát a nagy változás, akkor született meg az a modern magyar irodalom, amelynek jó része ma már érettségi tétel.

Ennek a nagy változásnak volt egyik teremtménye és egyben alakítója Tormay Cécile, aki a mindenoldali elfogultságok közé szorulva azóta sem foglalta el az őt megillető helyet a magyar irodalmi kánonban.

Pedig hogy megérdemli, azt akár A régi ház című regénye alapján is bárki beláthatja.

Tormay elmagyarosodott – talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy magyarrá lett – német polgárcsaládból származott. Anyai dédapja, a magyar nemességet nyert Spiegel (Tüköry) József Széchenyi munkatársa volt a Lánchíd építése során. Apai nagyapja, Krenmüller (Tormay) Károly honvéd őrnagyként vett részt a szabadságharcban, apja, Tormay Béla orvosprofesszor, akadémikus, államtitkár maga is magyar nemességet nyert. 

A jómódú polgárcsalád 1875-ben született leánya (ha már szóba jött: két évvel volt idősebb Adynál, néggyel Móricznál, tehát generációs társuk) magántanulóként végezte az iskoláit. Az otthon beszélt német és magyar mellett megtanult olaszul, angolul, franciául és latinul, a világirodalom jelentős részét eredetiben olvasta, ami megalapozta írói pályáját. Tulajdonképpen soha nem is akart más lenni, mint író. Első novelláskötete 1899-ben jelent meg, a második 1905-ben, de ezekkel még nem aratott különösebb figyelmet.

A sikert az 1911-ben megjelent Emberek a kövek között című regény hozta el a számára; hamarosan angol, német, olasz, francia és svéd nyelven is kiadták.

A következő regénye, A régi ház 1914-ben jelent meg, még nagyobb sikerrel, az írónő megkapta érte az Akadémia Péczely-díját. Az első magyar kiadást újabbak követték, 1919-ben a hetedik, 1923-ban már a tizedik kiadás jött ki, gróf Batthyány Gyula rajzaival. Megjelent németül, svédül, dánul, angolul, finnül, hollandul, olaszul, észtül és franciául. A legkevésbé sem túlzás azt állítani, hogy a mű olyan világsikert aratott, amelyben kevés magyar regénnyel osztozik. 

A regény legfőbb értékének annak a folyamatnak a bemutatását tekintik, ahogy az alapvetően német Pest-Buda magyarrá, a magyarság szellemi és gazdasági fővárosává alakult. Tormay ebben a saját családjának tapasztalataira hagyatkozhatott, hiszen mint láttuk, pontosan ennek a folyamatnak volt a részese. Kétségkívül hiteles is a történet, amely a regény lapjain kibontakozik, a késői utókor mégsem ezért becsüli. Tormay meglepően modern, képekben gazdag, szabadon asszociáló nyelve az, amely ma is megragad. Nem kétséges, hogy mindebben Ady hatása is tetten érhető, de ez egyáltalán nem baj: Ady Endre életműve a magyar irodalom egyik sarokköve.

Már a második mondat: „A tél fehéren hullott a földre.” Láttató erejű szavak. A főhős Ulwing építőmester és unokája átkelnek a hajóhídon, hiszen ezek még a Lánchíd előtti idők. „A Duna hídján már égett a tizenhat lámpa. Fényük egyenletes távolságban csepegett a folyóba. A víz egy darabon játszott a fénysávokkal, aztán ott hagyta őket. Feketén ment odébb a Szent Gellért sziklái felé. A sötétben csak a nagy, lucskos tömegének a hidege érzett.” Meghal az öreg építőmester, az egykor sikeres vállalat lehanyatlik, mások fölemelkednek. A tönkrement unoka céltalanul bolyong az utcákon. „Az éjszaka sűrű volt. A ködben úgy nézett ki a város, mitha szürke, zavaros vízben tükröződő kép lenne. A gázlámpák fénye szétmállott a levegőben, a házak fala is szétmállott, az elhaladó emberek arca is. Kristóf borzongva hajtotta föl a kabátja gallérját.” Enyhe patetikusságuk mellett is jó, erős mondatok, amelyek gazdag történetet mesélnek el.

Ha Tormay Cécile 1919-ben meghal, ahogy a nála alig öt évvel fiatalabb Kaffka Margit, ma irodalmi értékei szerint becsülnénk.

De nem halt meg, hanem belevetette magát a közéletbe, 1918-ban megalakította a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, majd megírta a Bujdosó könyvet, az elfogultságában is megrázó naplóregényét a magyar kommünről, szerkesztette a Nyugat nemzeti ellentétpárjának szánt Napkeletet, minden módon exponálta magát a két háború közötti hatalom mellett. 

Közéleti tevékenysége mellett az írásra is jutott ideje, novellákat közölt, lefordította Assisi Szent Ferenc Fiorettijét, írt egy magyar legendáriumot, belefogott egy regénytrilógiába, amely a tatárjárás korának Magyarországán játszódik – a harmadik kötet felénél érte a halál, azt végül Kállay Miklós író (nem azonos a miniszterelnökkel) fejezte be.

Egy évvel a halála előtt, majd másodszor 1939-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték, életműsorozata jelent meg, 1945-ig a legolvasottabb magyar írók közé tartozott. A második világháború után viszont száműzték az irodalomból, a Bujdosó könyvnek még az antikvár forgalmazását is tiltották. A tilalmat és elhallgatást a rendszerváltás oldotta föl, de a méltó értékelést csak az olvasók adhatják meg neki.