Az Oppenheimer-film több mint kasszasiker, és úgy tűnik, sikerül az emberek érdeklődését az egykori Manhattan-terv és a benne dolgozó tudósok felé fordítania. A második világháborút lezáró két atombombát izgalmas karakterű, korszakos zsenik alkották meg, köztük néhány magyar; egy részük feltűnik ugyan Christopher Nolan filmjében, de a jelentőségüknél kisebb szerepben.
A Haumann Máté által megformált Szilárd Leó megérdemelne egy külön filmet. Tudóstársai közül nem kevesen őt tartották a legnagyobb lángelmének, ráadásul fura és szabálytalan ember volt, igazi különc, kiszámíthatatlan és hatékony problémamegoldó.
A bomba létrejöttének kulcskérdését, a láncreakció mikéntjét ő oldotta meg.
Azt, hogy az atommag felhasítható, Ernest Rutherford már 1939-ben felfedezte, de rögtön ki is jelentette, hogy aki gyakorlati hasznosításban gondolkodik, az ábrándokat kerget. Ám akkor jött ez a nagydarab, délig a fürdőkádban heverésző, minden komoly fizikai aktivitást kerülő magyar zseni, aki megoldotta a problémát.
A legenda szerint Londonban, a Southampton Road egyik kereszteződésében, a piros lámpánál vesztegelve pattant ki agyából a megoldás, de az őt ismerők szerint ez teljesen valószínűtlen, mert szinte soha nem állt meg a piros jelzésnél.
A láncreakcióval kapcsolatos kutatásai a felismerés után egy darabig szüneteltek, mert sem az indium, sem a berillium nem bizonyult kellően instabilnak. Ám az urán! Amúgy Szilárd nemcsak az atommagba látott bele, de reálisan látta a politikai helyzetet is, jó darabig mégsem sikerült meggyőznie az Egyesült Államok vezetését arról, mekkora lehetőségek rejlenek az atomban. Pearl Harbour után változott meg a helyzet, akkor gyorsultak fel az események. Az atombombán egyébként nemcsak a gondosan titkolt Los Alamosban dolgoztak, hanem az ország legkülönbözőbb pontjain, mindenhol egy-egy részproblémán. A szálak Robert Oppenheimer kezében futottak össze.
Szilárd Leó az Olaszországból menekült, akkor már Nobel-díjas Enrico Fermivel dolgozott együtt a Chicagói Egyetem sportpályáján felépített atommáglyán, ahol ugyancsak neki volt köszönhető az áttörés: rájött, hogy a grafitból ki kell vonni a brómot, úgy működik csak a láncreakció. (Ez a chicagói helyszín is szerepel is az Oppenheimer-filmben.) A projektet Fermi vezette, a fő fizikus Szilárd volt. A világ első önfenntartó láncreakciója ott zajlott le, 1942 decemberében. Bár a sikert egy üveg Chiantival ünnepelték – Wigner Jenő vette elő –, a szisztematikus építkezésben, csapatmunkában hívő Fermi és a zabolátlan, intuícióira hallgató Szilárd viszonya nem volt felhőtlen.
A chicagói atommáglyán dolgozó Szilárd akkor volt negyvennégy esztendős. Gyermekkorát egy gyönyörű szecessziós villában töltötte Budapesten, a Városligeti fasor 33. szám alatt. (A ház ma a Zeneakadémia kollégiuma.) Anyai nagyapja, Vidor Zsigmond szemészprofesszor a fiát, az építész Emilt kívánta lehetőséghez juttatni, amikor megbízta egy olyan többszintes villa tervezésével és kivitelezésével, ahová összegyűjtheti gyermekeit és azok családját. Vidor Tekla fia volt Szilárd Leó, egyike a sok unokának.
A kis Leó mindig ki-, illetve feltalált valamit, hol elektromos teafőzőt, hol drót nélküli távírót vagy szikrázó ébresztőórát. Furcsa egy fiú – mondták tanácstalanul a Reálgimnázium tanárai a szülőknek, akik maguk is látták, hogy ennek a gyereknek állandóan jár valamin az esze. Vagy új játékot talál ki, vagy a meglévőkhöz alkot új szabályokat.
Beszélt németül és franciául, de egész életében Az ember tragédiája maradt legkedvesebb olvasmánya. A Műegyetemen kezdte meg egyetemi tanulmányait, onnan ment Berlinbe, ahol a modern fizika óriásai, Albert Einstein, Erwin Schrödinger, Max Planck, Max von Laue, Gábor Dénes és Wigner Jenő vették körül. Többek között.
Doktori disszertációjában rögtön egy közel ötvenéves rejtélyt oldott meg, amikor a termodinamika második törvényét statisztikai jellegű megfontolással támasztotta alá. A család anyagi helyzetének megrendülése után Leó és öccse, Béla szűkösen élt egy berlini panzióban, a gondokon részben szabadalmakkal – részecskegyorsító, elektronmikroszkóp – próbált enyhíteni. Több közös szabadalma volt Einsteinnel is, az egyik egy hűtőgép, de ennek lényegét később nem a háztartásokban, hanem atomreaktorok hűtésénél alkalmazták. Fiatalon foglalkoztatta a mágneses harisnyakötő, az összecsukható esernyő és a generációk közötti feszültség. Utóbbira azt a megoldást javasolta, hogy a fiatalok a kritikus életszakaszban ne a saját szüleikkel éljenek, hanem más szülőkkel.
A harisnyakötő-problematika nőcsábászt sejtet, de erről szó sem volt. Szilárd ugyanolyan sajátosan viszonyult a nőkhöz, mint minden egyébhez. Már Berlinben megismerte Gertrud Weisst, akivel összetartoztak ugyan, de életük utolsó időszakát kivéve nem éltek együtt. Házasságot húsz év ismeretség után kötöttek, és a vőlegény akkor is pánikrohamot kapott a szertartás után. Trude jól viselte Szilárd különcségeit, azt is, amikor pályaválasztási tanácsot kért a férfitól, és ő ezt mondta: „Fizikusnak nem vagy elég okos, legyél orvos!” Amelyik kapcsolat kibírja az ilyen mondatokat, annak pedig mi árthatna a későbbiekben?
A Nobel-igazságtalanságok sorában az élre kívánkozik, hogy Szilárd Leó nem kapta meg a legnagyobb tudományos elismerést. Teljesítménye okán bőven kijárt volna neki. És álljon itt egy ugyancsak megkérdőjelezhetetlen magyar tudós, a Nobel-díjas Wigner Jenő véleménye:
„Hosszú életem folyamán senkivel sem találkoztam, akiben több lett volna a képzelőerő és eredetiség, akinek a gondolkodása és véleménye olyan önálló lett volna, mint Szilárd Leóé. Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem.”
Igazságtalan volt Szilárdot büntetni a bombáért, már csak azért is, mert ő minden követ megmozgatott, hogy megakadályozza a bevetését. Már volt időpontja Roosevelthez, csakhogy az elnök még a találkozó előtt meghalt. Trumant pedig már nem érdekelte sem Szilárd, sem Einstein aggályoskodása. Szilárd Leó a háború után is sokat tett az atom erejének polgári ellenőrzéséért. Bevetette minden kapcsolatát, csatasorba állította a tekintélyét, Hruscsovval is találkozott. Ha igaz, cserélhető pengéjű borotvát vitt az orosz vezetőnek, és megígérte, hogy rendszeresen küld majd neki pengéket hozzá.
Kevesen tudják, de Szilárd ötlete volt a Fehér Ház és a Kreml közötti forródrót, aminek hatalmas jelentősége lett például a kubai válság során.
Nem meglepő módon, ő dolgozta ki saját sugárterápiáját is, amikor 1959-ben hólyagrákot diagnosztizáltak nála. A gyógyítás sikeres volt, így megadatott még neki és Trudének néhány nyugodt év. Szilárd Leó 1964-ben halt meg szívrohamban. Hamvai egy része a Fiumei úti sírkertben, az MTA parcellájában lett elhelyezve.
(Nyitókép: MTI/CP)
