Jó, hogy vannak házak, amik sokáig állnak. Túlélik a lakóikat, őrzik az emlékeiket. Jó, hogy az utcák is sokáig ugyanazok maradnak, amelyen ezek a házak állnak. A nevüknek sem volna szabad változnia, hogy régi leírásokból rögtön ráismerjen az ember, és a rajtuk járó az elmúlt időket az emlékezés varázslatával átmentse a saját jelenébe.
Nap mint nap így mentem én is át a magam idejébe az 1887-es esztendő Budapestjét. A Damjanich utcai házzal szemben, ahol lakom, áll Karinthy Frigyes szülőháza. Kosztolányi Dezső felesége úgy emlékezett, hogy akkor kertes ház volt, bár ez csak annyiban igaz, hogy a korábban földszintes, ekkor is még csak egyemeletes, U alakú épület tágas udvara inkább kertnek volt nevezhető, ahogy az utcában is több volt még a grund, mint az álló épület. Ezzel együtt urbánus környék volt ez, urbánus szellemiséggel, egész hosszában lóvasúttal, amit majd 1897-ben vált föl a villamos.
Van abban valami megejtő, hogy naponta ugyanazon az utcán járok, mint egykor Karinthy Frigyes. Ettől is szerethető ez a város – az egykor itt éltek emlékeitől.
Ha kedvem támad, odaképzelem magam elé, mondjuk 1892-ben, a népes Karinthi családot (az apa, József még „i”-vel írta a Kohnról magyarosított nevét): a családfőt, a feleségét, Engel Karolinát, az ötéves Frigyest, a négy nővérét és egy húgát. Elképzelem, amint egy vasárnap délelőttön vonulnak végig a Damjanich utcán a Városliget, a „lizsé” felé, hogy a gyerekek jól kiszaladgálják magukat, aztán majd nagyot aludjanak ebéd után.
Természetesen mit sem tudhatnak arról, hogy alig száz lépésnyire, a Murányi utca sarkán hamarosan négyemeletes bérház emelkedik majd, és abban 1912-ben egy másik nagy író, Örkény István látja meg a napvilágot. A valamivel kijjebb, átellenben álló ház is majd később épül föl, hogy benne 1910-ben megszülethessék a költő Faludy György. Később majd ők is itt járnak, ezek alatt a platánok alatt.
A vonuló család arról sem tudhatott, hogy az anya 1895-ben meghal, és a családnak el kell hagynia ezt a tarka lakosú utcát, hogy majd minden évben másutt próbáljanak otthont teremteni maguknak. De az író mintha egész életművében őrizte volna azt a szellemiséget, ami ezt a festők, szobrászok, színészek, tudósok, orvosok, munkások, vállalkozók és dzsentrik lakta utcát azóta is átszövi. Mintha éppen ide kellett volna születnie, a leggazdagabbak és a legszegényebbek városnegyedének határára, ahol kicsiben minden megvan, ami Pestet azóta is egyedülállóvá teszi. Mintha éppen ő lett volna hivatva, hogy mindebből lepárolja azt az irodalmat, ami halhatatlanná tette a nevét.
Talán sorsszerű az is, hogy életművének nem azért a részéért szeretjük – mert szeretjük, ez az ő kiváltsága –, amit igazán fontosnak tartott, hanem azért, amivel játékos jókedvében szórta tele a korabeli lapokat.
A legigazibb pesti humornak volt ő a mestere, ennek a humornak pedig minden hajszálgyökere ebből a Csikágónak nevezett munkásnegyed és az Andrássy úti úri palotasor közé szorult, jelentős részében magyarrá lényegült zsidó világból szívta a maga táplálékát.
Karinthy apja maga is műkedvelő filozófus volt, a Magyar Filozófiai Társaság alapító tagja. Talán tőle örökölte az ambíciót, hogy maga is irodalmi filozófus legyen, nagy, mélyenszántó, enciklopédikus művek alkotója. Írt is ilyeneket, és az utókor a zseni iránti tisztelettel minden nívós könyvtár polcain ott tartja őket. De nem azért szereti. Hanem az Így írtok ti-ért, a Tanár úr kérem-ért, a humoreszkekért. A Karinthy-jelenségért, aki volt.
A halála után előkerült, nem nyilvánosságra szánt naplójában élete utolsó évéből ez a bejegyzés olvasható: „Úgy használnak engem, mint a krumplit Európában – virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót (filozófiámat) eldobják.”
Ha úgy értette – és persze úgy értette –, hogy ami belőle érték, az emberek azt dobják el, és a semmit érőt szüretelik, akkor hamis példával élt. Neki a humor volt a szellemet tápláló gyökérgumója, azt ma is szüretelik, és valószínűleg szüretelni is fogják, amíg lesz, aki magyarul olvas.
Kiemelt fotó forrása: Wikipédia