Magda, Judit, Ágnes, Csilla. Róluk, a négy Németh-lányról szól az író apa, Németh László gyönyörű könyve. Ám ha az ember egyszerre író, orvos, vérbeli pedagógus, a világot értően figyelő, a nemzetért aggódó érzékeny alkotó, akkor ez a tágasság rögtön szétfeszíti a gyerekszoba falait, és az olvasó jóval többet kap kedves gyerekportréknál. Németh László először is nagyon figyel a gyerekeire, nyugodtan ki lehet mondani, írói elfogulatlansággal fürkészi őket.
Már az egészen kicsi lányoknál kitapogatja a kirajzolódó karaktert, követi a jellem és a kedély fordulatait. Már egészen korán azt is kutatja, miben lehetnek majd sikeresek és boldogok.
Juditról korán kiderül, hogy a matematikában jóval átlag feletti teljesítményre képes, Magdának a nyelvi adottságai kiemelkedők. Az egyikkel egy George Sand-regény vagy egy latin szöveg mellé ül le órákra, és szótárt szerkesztenek együtt, a másikkal törtekkel számolnak, szögmérővel szerkesztenek. Nem a kezükbe adja, hanem ő maga olvassa fel az Odüsszeiát is. Mindegyiket emeli, húzza, terheli, szisztematikusan tanítja, megajándékozza a teljesítmény örömével, miközben van dolga elég, hiszen éppen drámát ír a Bolyaiakról, vagy fordítja az Anna Kareninát.
Nem elégszik meg annyival, hogy esténként Arany-balladákat és Petőfi-verseket mesél az ágyukra ülve, de elmagyarázza azt is, miért váltja egymást a világos és a sötét. Nemcsak azért nem marad a bölcsészettudományok foglya, mert orvos, hanem azért is, mert érdeklik a természettudományok. Aki elemző cikket ír Einstein relativitáselméletéről, hogyne tudná elmagyarázni a gyerekeinek a természet jelenségeit. De a szavak embere helytáll a bolondos kakasviadalban is, a hosszú séták idején, tud beteget ápolni, főzni is, ha kell.
Sokat vár el a lányoktól, de sokat is ad. És soha nem erőltet. Fejlődni, többet tudni, előrébb jutni az ismeretekben csodálatos dolog, ezt az üzenetet adja át mindegyiküknek, és egyikük sem lázad ez ellen felnőttként. Fordító, fizikus, orvos és vegyész lett a négy Németh-lányból.
Törökvész, Vásárhely, Sajkod, a Szilágyi Erzsébet fasor – ahogy nőnek a lányok, úgy változnak a helyszínek, de figyelem és a melegség állandó. A könyvben szó esik a két korán elveszített kislányról, Pocókáról és Katáról, akikkel együtt összesen hat lánya született a házaspárnak. A végtelenül szorgalmas és bizony panaszkodásra, borúra hajló Németh László emberismeretéről bőséggel tanúskodnak regényei és drámái. De a humoráról szinte csak ebből a könyvből kapunk ízelítőt.
„Gonosztevő-jelölt, ezt mondjuk mind a ketten. Ő boldogan, én némi félelemmel, ha a szobába, melynek némasága már gyanús, átlesünk. Ott áll a széken, gumibugyogója a térdhajlatában, harisnyája legyűrve, a ruháján a piszkavas korma, és nézeget, mit lehetne megragadni” – így ír Ágnesről.
A családban csak Ucónak hívott Juditról is álljon itt egy szellemesen rögzített epizód: „A kis Judit az iskola felé tart, egy húszfilléres a kezében; félig fut, félig megy, közben vastag térdét megemelve szökdelget is. Az egyik szökésnél a húszfilléres kiugrik a kezéből; Jutka gyanakszik, hogy valami történt vele, a nagy pápaszemes fejét (akkor még szemüveget hordott) fölüti, egyszer körülforgatja, de minthogy semmi szokatlant nem tapasztal, továbbrohan, s nemcsak a pénzt nem veszi észre a földön, de az apját sem, aki néhány lépéssel mögötte jön az úttesten, s ezt a jelenetet nemcsak a bosszantó családi beszélgetések, de az utókor számára is följegyzi.”
Németh Lászlóról van szó, majdnem felesleges kiemelni nyelvi cizelláltságát, szókincse gazdagságát, érzékenységét és finomságát. Szülőknek, nagyszülőknek, de leginkább mindenkinek ajánlható a karcsú kis kötet.