Abban, hogy az ötvenes-hatvanas évektől kezdve a magyar olvasóközönség ismét hozzájuthatott a kortárs angol nyelvű irodalom remekeihez, fordítóként és szerkesztőként is megkerülhetetlen szerepe volt az 1933-ban született Bartos Tibornak. Olyan írók műveit ültette át magyarra, mint John Updike, Jack Kerouac, Doris Lessing, William Styron, J. D. Salinger, sőt Ken Kesey-től a Száll a kakukk fészkére, John Irvingtől a Garp szerint a világ is az ő fordításában jelent meg. A régebbi szerzők közül mások mellett Poe-t, Dickenst, Thomas Hardyt tolmácsolta, és segédkezett Szentkuthy Miklós Ulysses-fordításának újraszabásában. Legemlékezetesebb fordítói teljesítménye minden bizonnyal az amerikai újságírást forradalmasító Tom Wolfe színes-szagos riportkötete, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal volt, ami itthon 1970-ben jelent meg az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatában. Nem adózhatunk elég nagy elismeréssel annak, hogy Bartos képes volt magyarul megszólaltatni az amerikai riportert. A popkulturális referenciák forgatagában internetes böngésző nélkül kellett eligazodnia, Wolfe szövegei ráadásul tele vannak a nyugati fogyasztói élet apró-cseprő kellékeivel és jelenségeivel, amelyeknek Magyarországon – kis túlzással – a létezéséről sem tudtak.
Bartos szabad teret engedett nyelvművelői-nyelvújítói késztetéseinek, s olyan, mára persze kicsit megmosolyogtató elnevezések fakadtak tollából, mint a „méretautó” (custom car – átalakított gépkocsi), a „kasfejű” (a Jackie Kennedy által divatba hozott bouffant, tupírozott frizura viselője) vagy a „konzervsör” (ami később dobozos sörként honosodott meg a magyarban).
Bartos a nyelv szerelmese volt, biciklin járta az országot, kereste az egyszerű emberek társaságát. Gyűjtötte az ízes kifejezéseket, az iparosnyelv fordulatait, táj- és szlengszavakat, élete vége felé Magyar szótár címmel asszociációs láncokba rendezett szógyűjteményt is kiadott. Némelyik fordításán, kár is tagadni, kissé túlságosan eluralkodott a nyelvbűvészkedés, Don DeLillo magyarul A fenevad szabad címmel kiadott regényét például már-már olvashatatlanná teszik az erőltetett bartosi elméncségek. Bárhogy legyen is, kevesen gazdagították úgy a nyelvünket, mint ő.
Bartos 2010-es halála után a Holmi közölt már néhány részletet háromrészes, ezer kéziratoldalra rúgó visszaemlékezéséből; barátja, Réz Pál bevezető írásában gonoszkodó, provokatív, de „erős, üdítő, remek” olvasmányként jellemezte a memoárt, ami fölé leginkább Füst Milán Bartos által is idézett sorát – „Keveseket szerettem, azokat is utáltam” – lehetne mottónak szögezni. Úgy tűnik, a szöveg nem keltette fel a nagyobb kiadók érdeklődését, tavaly a csíkszeredai Bookart adta ki az Állami boldogság első, Arany vasmacska címet viselő, a háború vége és az 1956-os forradalom kitörése közt eltelt időszakot elmesélő kötetét, de különösebb kritikai visszhangot nem váltott ki. Pedig a műfordító visszaemlékezése több szempontból is reveláció, izgalmas és magával ragadó szöveg. Bartos oldalról oldalra belegázol – méghozzá frontálisan – a jóérzésbe és jó ízlésbe, olyan kíméletlenül (felszabadítóan?) őszinte és nyers hangvételt enged meg magának, ami a sokszor finomkodó magyar irodalomban egyáltalán nem megszokott.
Fejlődésregény is az Állami boldogság, meg nem is. Bartost már a memoár kezdetén veleszületett élelmessége s a kor által rá mért koravén okossága teljes vértezetében látjuk. A keresztyén közép volt születési közege, apja református, jobboldali, antiszemita mérnökember, akit a háború végén behívtak a folyamőrséghez, és nyugat felé vezényeltek. Ment vele a fia is, és amíg elvergődtek Bajorországig, látott, megélt „mindent”: bombázást, golyózáport, hullákat. Ezek az élmények (Nyirő József Íme, az emberek!-je vagy éppen Louis-Ferdinand Céline késői regényei jutnak eszünkbe) ráébresztették a dolgok valódi értékére.
Elutasít mindenfajta vallásos vagy politikai hitet, nem lelkesedik, nem tekint magára nézve kötelezőnek semmilyen erkölcsi normát, mivel tudja, hogy ezeknek a normáknak a nevében követték, követik el a legaljasabb gaztetteket. Szinte kaján örömmel figyeli Mindszenty József meghurcolását („Szúrós szemű, oktalan szigorúság. Kínzó inkább, mint önsanyargató”), majd azt, hogy a kommunisták egymást küldözgetik a börtönbe.
Sőt, amikor Szász Béla és más kiadói munkatársak elmeséléséből hallja, milyen elképesztő módszerekkel csinálták ki az elvtársak Rajk Lászlót, kezd némi elismerést érezni Rákosi iránt („Miért? Mert agyaggalambok röptetéséhez ért”). Ösztönösen vonzódik ahhoz, ami kétes, bűnös, felforgató. A háború után egy hatvani szatócsboltban pult alól kölcsönöz betiltott köteteket. „Mit vinnél most? Amiből baj lehet! Ami tilos, ismétlem hangosabban. Nagyot néz. Miért? Mert mást nem érdemes olvasni! Nem akadékoskodik. Lehet, ilyen nézetet vall maga is. Vagy már a debreceni kormány se vallott mást? Mert előhúz egy detektívregény-forma kötetkét, és mutatja, hogy Debrecenben nyomták ’45 márciusában. Még Pestre se telepedhettek, már közhírré tették tilalmas könyveik listáját. Amit el kell égetni. Adni, venni, kölcsönözni tilos. Kezdjük az első címnél, mondom, és végezzünk az utolsónál. […] Ravasz a debreceni lista. Kerültek rá olyanok, amik feketelistán voltak két éve is, az előző rendszerben. Azok lehetnek a legjobbak, vélekedek. Meg amiket a római pápa is tilt.”
Közben gondolkodásának van néhány biztos cövekje. Mert ugyan távol áll tőle mindenfajta ellenzéki szervezkedés (a börtönben megvilágosodott reformkommunisták fellépése: „Dráma egy vödör hányásban”), rafkós életművészként bekkeli ki a legnehezebb éveket, sőt ambicionál némi érvényesülést is, kevéssé filoszemita érzelmei dacára beházasodik például egy párthű, zsidó családba. De lelki-szellemi függetlenségét, történjen bármi, megőrzi. A háború után egy cukorbajos, lábatlan, „dögbűzt” árasztó orgazda, Büdösbogár vezeti be a „felszabadúlás”, a „democsokrácia” köpönyegforgatásokban bővelkedő valóságába, s érteti meg vele: „Aki hódolt országban politizál, az csirkefogó.” Bartos még Ausztriában megfogadja: „hírszerző” lesz belőle. Mindent megjegyez, minden kis adatot „eltesz” a tarsolyába, hogy birtokukban megítélhesse a világot.
Másik nagy felismerése: abból, ami van, „lefelé” lehet csak szabadulni, a lenézett társadalmi rétegek, a „lumpen elemek”, a „lavór alatt lakók”, csavargók, bűnözők, zűrös alakok felé. Az újpesti piac, a „Lizsé”, vagyis Városliget, a szakadt eszpresszók, a külvárosok irányában. „Foglalkozni csak a közönségesekkel lesz érdemes.”
Amúgy is: „Kell itt törekedni lefelé? Csúszunk le magunktól.” Bartos ügyes zongorista. Cigányzenészek társaságába keveredik, akik testvérükké fogadják, teljes otthonossággal forgolódik a nyomortanyákon, nehezen beteljesülő szerelmi viszonyba kezd egy „viplafogú” csaposnővel. „Nálunk a cigány–zsidó fattyúnyelv emberemlékezet óta az élet alját nyaldossa. Csakhogy az élet alja újabban elönti az örökké fölfelé törekvő kispolgárságot. […] Ki ne beszélne cigányosan inkább, mint az élesedő osztályharc nyelvén?” A háború és a kommunista kurzus a nemzet végletes „elkanászosodását, elkocsisodását, elprolisodását” hozta el, hát azokhoz kell pártolni, akik kifinomulatlanságukban hitelesek, s nem burkolják magukat hazug eszmékbe. „Cigányok nemigen kötnek ki Szibirben. Hiányzik a hozzá való törekvésük. A hit, ami a kietlen [Karig] Sárában ma is lángol. Nem kétséges, hova húzok, ha egyfelől a hit, másfelől az öröm. Cigányoknak a vallásháborúkban se vették sok hasznát.” Olyannyira szerette a cigányokat, hogy nyelvészeti kutatásokat is végzett a körükben, sőt meséiket Sosemvolt cigányország cím alatt kötetbe rendezte.
Különös kettősség hullámzik végig Bartos életén. Délelőtt az Idegen Nyelvek Főiskoláján, később a Szépirodalmi Könyvkiadó lektorátusának tagjaként a kultúra magaslatain tartózkodott, „rehabillentett” költőfejedelmekkel tárgyalt, A Buddenbrook ház fordítását korrigálta, és Walt Whitman-kötetet állított össze. Este „Vaker Zongoristaként” üzemi bálokon „basavázott”, és ürgepörköltet majszolt a romákkal. Néha, amikor az újpesti alvilágban megesett „emberalatti” kalandjait idézi fel, élvezkedve olvassa magára apja síron túli ítéletét. Kereste a keresetlent, a szégyentelent, a nyerset, a piszkos-igazat. Belevetette magát a haláltáncba. „A kelletlen világ tépje szét magát, én majd körültáncolom! Nekem a rumba egy atombomba!” (Innen nézve már azt is értjük, hogyan került be Bartos évtizedekkel később, már túl a rendszerváltáson Anettka udvartartásába, kiégett kabarésztárok és rémületes műsorvezető-palánták közé: könyvet és operalibrettót is írt a Budapest Televízió csillagáról, s Gagyi című „médiafigyelő” műsorának meghívott szakértője volt. Mintha azt akarta volna üzenni: a kapitalizmus valóságából is csak lefelé adódik kijárás, a gagyi és a ciki, a trash felé.)
Bartos dagonyázik a nyelv leganyagibb, legtrágárabb mély rétegeiben, hogy aztán ironikus-parodisztikus fordulattal deákos-tudálékos regiszterre váltson, megcsillogtassa hihetetlen műveltségét, kultúra-és történelemismeretét.
Stílusa: „szódzsessz”, ahogy többször is írja. Céline-t, a múlt század nagy francia íróját említettük korábban, az ő szaggatott-szilaj hangvételét (amit petite musique-nek, kis zenének nevezett) és tekintélyellenes attitűdjét a magyar szerzők közül aligha közelíti nála bárki jobban. Van, hogy egy-egy bekezdését többször is át kell rágni, hogy megértsük: szójátékok és szószülemények, nyakatekert megfogalmazások tömkelege nehezíti az olvasást. De annyira élvezetes Bartos kis zenéje, hogy ezt kicsit se bánjuk.
„Szívesebben hiszem, hogy a művészet az élet föle. Sörhab, kicsap.” Ilyen kicsapás Bartos memoárja: mámor, frenézis. Nagy szerepet kapnak az alapvető testi funkciók, ürítés és szex. Néha a kettő együtt. Bartos ultrapornográf leírásai bizony azoknak is kikezdhetik az emésztését, akiktől távol áll minden prüdéria. Végletes nyíltsága és hőn hangoztatott morálfölöttisége (-alattisága) van hivatva fedezni a „gonoszkodásait”. Bartos, a hírszerző dossziét vezet kortársakról és halottakról egyaránt, benne minden szégyenfolttal, árulások és törleszkedések részleteivel. Kosztolányi jellemgyenge alak volt. Az volt Babits meg Kassák is. Könnyebb lenne azokat számba venni, akik tisztességes életet éltek. Bartos persze nem bizonyított szóbeszédeket, rágalmakat, pontatlanságokat is gyakorta idéz. A kiadói életbe Recskről visszatérő Faludy Györgyöt – hogy csak egyet említsünk emlékirata kevéssé előnyösen megrajzolt alakjai közül – például zsigeri ellenszenvvel szemléli: „Gyapjas üstöke és busa szemöldöke közé sávot borotvál, az a homloka. […] Az a senkiházi többedmagával ledöntötte ’45-ben Verbőczy szobrát az Apponyi téren!” (Faludy a Haladás hasábjain valójában méltatta a Werbőczy-szobor ledöntését, de tevőlegesen nem ebben a műveletben vett részt – már csak azért sem, mert 1946-ban tért haza –, hanem Prohászka Ottokár Károlyi-kertben álló szobrának eltávolításában, későbbi elmondása szerint Károlyi Mihály kérésére.)
„– Mi baja a fordítónak a magyar nyelvvel?
– A félvállas nőtte. Hogy fájdalmasan szép. Erdélyben látható a leginkább: gyönyörűen beszélnek mindaddig, amíg a régi dolgaikat beszélik. Ez a szép beszéd az elcsökevényesedésük. Egy nyelvet nem lehet, nem is érdemes díszbeszédekre fönntartani. Bezzeg gyárakban, munka közben nem szól szépen a magyar; a nyelvészeknek nem is tetszik ez a nyelvi réteg. Fattyúnyelv, aszfaltnyelv, azt mondják. Pedig egy nyelv vagy alkalmas felvevője és gyors terjesztője az újságnak, vagy halott. Szép nyelv nincs, pontos nyelv van – ezen dolgozom.”
Bart István interjúja Bartos Tiborral, Élet és Irodalom, 1975. február 1.
Vannak persze azért, akik kiérdemlik Bartos megbecsülését. Ott van mestere, a túljátszott aggságában is elbűvölő Füst Milán, igaz, nem volt éppen „jellemkombájn” ő sem. Vagy Nadányi Zoltán, hatvanon túl is hölgyek hódolója, aki mert dalszövegesen „könnyű” s mégis remek verseket írni. Micsoda felüdülés a magyar írók hagyományos mindenáron-komolyságához képest! – magyarázza barátnőjének. „De utolsó poétánknak elébe teríteném a köpenyegem is, ha volna! Hírét se hallottam, csodálkozik. Persze, mert halkan ír, ahogy az apró kockás zakóhoz, kókadt csokornyakkendőjéhez illik. A zajos költőket, Zelk Zoltánt, Juhász Ferencet, bezzeg hallod, pirítok rá.” És ott van persze Szentkuthy Miklós, „Szentkutya”, akit Bartos a főiskolán Gulliver-fordításának önkényességei miatt kritizál – kissé ironikus ez, ha a saját későbbi fordítói túlkapásaira gondolunk –, hogy aztán barátjává szegődjön a földön kívüli literátornak (ami abban nem akadályozza meg, hogy elhappolja az aktuális szeretőjét).
Bizonyára tartogat még érdekes részleteket Bartos visszaemlékezésének kiadásra váró további két kötete. A rendszerváltozás után egy különös írásában bevallotta, a hatvanas években beszervezte őt az állambiztonság: „Ávósok újabb meg újabb nemzedékei gyúrták vagy harminc évig… bár, mint mesélte, neki nagyon jól esett, nem volt vesztenivalója, nyernivalója meg végképp nem…” Az Európa Kiadó munkatársai közt nem volt ez szokatlan dolog.
Szőnyei Tamás kutatása szerint Bartos nem ártott senkinek, nem volt buzgó jelentő, de a Belügyminisztérium anyagi támogatását némi vonakodás után elfogadta. Az ügynöklét, ha akarjuk, belefér Bartos kibekkelésre játszó, „túl jón és rosszon” életetikájába, ha akarjuk, azért erősen árnyalja az Arany vasmacska borítószövegének állítását, miszerint a szerző „[b]üszkén vallotta, hogy nem hajolt meg a kommunista hatalom előtt”.
Arról is érdekes volna olvasni, Bartos a rendszerváltáskor pontosan miért fordított hátat a műfordításnak. Néhány évig a 3. Part című „teljességügyi” folyóiratot szerkesztette, amely elegyesen közölt hóbortos és kevésbé hóbortos szövegeket, többek közt Szepes Mária, Mészöly Miklós, Grespik László, Grandpierre Attila, Sebeők János írásait. Bartos ekkoriban főleg vidékjárásait örökítette meg, környezetvédelmi témákkal foglalkozott. Interjúiból egy mindent megkérdőjelező, mindenre rálegyintő, rendíthetetlen anarchista képe bontakozik ki: „De nem hiszek, nem bízom. Se Istenben, se szocializmusban, se demokratizmusban, se Európa-házban. Van, aki hisz, és van, aki gondolkodik. […] Ha hinnék az Európához való csatlakozásban, már régen ott lennék a sűrűben, alighanem. Lejárt ügy ez. Az irodalom is lejárt.” Nem volt azonban kiábrándult. Nem voltak ábrándjai sosem.
