Mihály főangyal, szeptember hónap egykori névadója a mennyei seregek fejedelme, az egyház oltalmazója, a keresztény katonák patrónusa, aki fáradhatatlanul küzd a sötétséggel, az utolsó ítéletkor is: „És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánynyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai” (Jel 12,7–9). Oltalmazza és átvezeti a másvilágra a haldoklókat, majd mérlegre teszi jócselekedeteiket és gonoszságaikat, hogy az Úr ítélhessen az üdvösség és a kárhozat között. Ezért ábrázolták egyik kezében karddal, a másikban mérleggel. Angyalként nem élt földi életet, mint a szentek, így ünnepe nem kapcsolódhatott mennyei születésnapjához sem, ezért szeptember 29., a római Szent Mihály-bazilika felszentelésének emléknapja vált az ünnepévé.
Annak ellenére, hogy nem rendelkezik a szentekhez hasonló legendákkal, amelyekhez az emberek kapcsolódhatnának, és nincsenek ereklyéi, földi zarándokhelyei, amelyek szintén elősegítenék kultusza kialakulását, Mihály arkangyal kivételes helyet kapott a népi vallásosságban és hagyományvilágban. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában leírja, hogy középkori szakrális nyelvünkön az angyalt Szent Mihály úrnak, Úr Szent Mihálynak vagy Úr Mihály angyalnak nevezték, sőt olykor egy még archaikusabb megnevezést, a mára már kihalt „ar”-t is hozzátoldottak: úr ar Mihály angyal vagy úr ar Mihály arkangyal. Az ar jelentése legfőbb, szent és egyedül Mihály arkangyalra mondták.
Azt, hogy milyen fontos szereplője volt a magyarok hitének, mi sem bizonyítja jobban, hogy már Szent István Mihálynak szenteltette a veszprémi székesegyházat, és Mihály és Gábor zománcképe tűnik föl a Szent Korona alsó részén.
Bálint Sándor Moravcsik Gyula kutatása alapján leírja, hogy a koronázási szertartás ősi bizánci szövege szerint az új császár előtt maga Mihály arkangyal tárja majd föl az uralom kapuit – ez a hit pedig a magyar királyi udvarban sem lehetett ismeretlen, sőt „a két arkangyal a koronázás, illetőleg uralkodói hatalom égi eredetére akarja királyainkat emlékeztetni”.
A hazai Szent Mihály-kultusz irodalmi és élőszóbeli hagyományai is régre nyúlnak vissza: a Halotti Beszéd könyörgése a halott lelkét Mihály arkangyal oltalmába is ajánlja: „Ës vimádjok szen[t] ȧhszin Máriát és boudog Miháël ȧrhȧngyëlt ës mënd ȧngyëlkot, hugy vimádjanak érëttë!” Az Ünnepi kalendáriumban olyan apokrif ihletésű mondát is olvashatunk, ami arról szól, hogy a kevély angyalokat az Úr parancsára Mihály hajigálta le az égből, ám amikor Isten hirtelen azt mondta: ámen, minden azonnal abbamaradt, így egyik angyal sem tudott tovább esni. Azóta is ott lógnak, ahová éppen estek, de az emberek nem látják őket, ezért időnként megbotlanak bennük. A monda arra is figyelmeztet, hogy nem szabad ilyenkor szitkozódni, aki azonban mégis így tesz, annak a lába megbetegszik.
A magyar néphagyományban Szent Mihály áll a haldoklók mellett, ő kíséri át a lelkeket a túlvilágra. Az Érdy-kódexben ezt olvashatjuk: „mikoron ez világi emberek kimúlnak, mindennek megméri jó és gonosz téteményét az isteni igazságnak mértékében. Az jókat viszi Istennek eleiben, félbe valókat purgatóriumba, a gonoszokat az erek tűzre, kinek kezdeti akkoron vagyon, de vége soha nincsen […] Minden lelköt ő vészen ki testéből halálának idején”. Ehhez a felfogáshoz kapcsolódóan nevezték elődeink a halottszállító eszközöket Szent Mihály lovának, a Göncölszekeret Szent Mihály szekerének, a Tejutat pedig Szent Mihály-útjának arra utalva, hogy azon keresztül viszi magával az arkangyal a lelkeket.
Szent Mihály napja, szeptember 29-e fontos szerepet töltött be elődeink életében. A paraszti hagyományban a gazdasági év fordulójának számított az állattartók körében. E napon hajtották vissza az ólakba, istállókba a Szent György-napkor legelőre hajtott állatokat. A pásztorok és a juhászok ekkor számoltak el gazdáikkal és kapták meg bérüket, és ezen a napon is szegődtek el a következő gazdasági évre. Az elvégzett munkát meg is ünnepelték nagy mulatságokkal, amelyek során tüzeket raktak. A népi hiedelem szerint a Szent Mihály-napi tüzet nem szabad eloltani, amíg az utolsó pásztor haza nem tér, ezzel biztosítva a következő gazdasági év sikerességet és eredményességét. A nap alkalmat adott arra is, hogy kiegészítsék, pótolják felszerelésüket, ezért vásáros napként tartották számon, ez sok helyen a mai napig élő hagyomány. Szent Mihály napján szegődtek el a cselédek is, de a naphoz női munkatilalom is kapcsolódik: úgy vélték, hogy aki ezen a napon mos, annak kisebesedik a keze, aki pedig mángorol, annak egész évben dörögni fog az ég a háza felett.
Időjárásjósló napnak is tartották, méghozzá az állatok viselkedéséből igyekeztek következtetni az elkövetkező időszakra. Úgy gondolták, ha éjszaka a juhok vagy a disznók összebújnak, hosszú, hideg tél lesz, ellenkező esetben enyhe, ha még nem indultak útnak a fecskék, hosszú ősz ígérkezik, ha pedig dörög az ég, kemény tél várható.
Számos szólás, közmondás kapcsolódik e naphoz, amelyek mind arra utalnak, hogy szeptember 29-ével beköszönt a rossz idő, és nem tanácsos a nyár során megszokott öltözékeket tovább hordani: „aki Szent Mihály napján gatyába öltözik, attól nem kell tanácsot kérni”, „aki Szent Mihály nap után szalmakalapban jár, attól nem kérnek tanácsot”, „Szent Mihály-nap után harapófogóval sem lehetne kihúzni a füvet”, „Szent Mihály lova deres, behozza a telet”.Munkakezdő napként ezt követően kezdtek neki a kukoricatörésnek és a szüretnek. A Szent Mihály napjától Katalin napjáig, azaz november 25-ig tartó időszakot kisfarsangnak nevezték, amely a bálok és lakodalmak ideje volt. Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában arra is felhívja a figyelmet, hogy Mihály-nap idényváltó szerepe egykor nemcsak a népéletben, hanem országos ügyekben is hangsúlyt kapott. A késő középkortól kezdődően a magyar király, később pedig az erdélyi fejedelem évente kétszer, rendszerint György- és Mihály-napjára hívta gyűlésbe az ország nagyjait és a nemesi rendeket.
Kiemelt fotó forrása: 123rf.com
