Amíg az embernek nincs saját tapasztalata a halálról, nem kíséri halálba szerettét, embertársát, tanújaként annak, hogy a lélek a testből, a földi porhüvelyből távozik, paradox módon talán nincs birtokában valami alapvető, az evilági derűt tápláló megélésnek. Azoknak a hitben élőknek, akiknek ez az elemi erejű tapasztalás megadatik, megadatik az életderű kegyelme is. Polcz Alaine, a haláltan, azaz a tanatológia kiemelkedő képviselője felfoghatatlan nemzeti és egyéni sorstragédiákkal, traumákkal kísért élete és ebben a szenvedésben gyökerező pályája, életműve, karizmatikus személyisége nem csupán bizonyíték erre – összegzem magamnak a bejárt szobányi világot, Polcz Alaine világát. Tanúságtétel.
A köztes tér csendje
„Ébredjetek, és ujjongjatok, kik a porban laktok!” (Ézsaiás 26,19) A Világjáték kiállításról kilépve hirtelen erős, minden mást elhomályosító neonfényben látszik ez a mondat. Ami abszurdnak tűnik, hirtelen átérezhető, de Polcz Alaine is ad némi magyarázatot egyik írásában ahhoz, hogyan lehet valaki ilyen közel a halálhoz boldog.
„Én az alkatomnál fogva hajlamos vagyok a derűre, ha egy kis alkalmam van rá, máris boldog leszek. A munkám is boldogító, de nem bírnám elviselni nyugalmas hátország nélkül, ezért megteremtettem magamban a kiegyensúlyozott világot. A halál közelében az ember megismeri az igazi értékeket. Elveszti vonzását a pénz, felértékelődik a szeretet, és elhalványulnak, eljelentéktelenednek az ember saját fájdalmai, hiányai. Megtanulja megismerni az igazán fontos dolgokat.”
Nem csak szakmai érdeklődésből, tiszteletből érdemes éppen a halotti kultusz tabukkal övezett napjai előtt, ebben az elmúlással belengett őszi hónapban látni ezt a kiállítást. Fontos akkor is, ha csak egyek vagyunk azok közül, akik majd – ahogy a búcsúzó, öreg Józsué, Mózes „jobbkeze” mondja – minden ember útjára lépnek. Olyan tanulságokkal vértez fel a Világjáték – Polcz Alaine 100, amelyek más megvilágításba helyezik a hétköznapokat. Hat tematikus egységben felvillannak a tudományos és az irodalmi életmű mozaikjai, beszédes tárgyak a hagyatékból a fontos gyufásdoboztól a fényképekig, szövegrészletek, kapcsolódások, emberek. A tárlat igazi ereje mégis a köztes tér csendje. Ahogy ebben a csendben felsejlik egy megvalósult küldetés. Istennek tetsző, vagy sorsszerű, ki hogy nevezi.
Életneurózis helyett életrend
Az önjelölt életmód-tanácsadók, influenszerek, mindenféle coachok és hasonlók korában különös ereje van, ha olyan valaki olyan ad életvezetési tanácsot, aki saját sorsában és mások kísérésében is számtalanszor szembesült a halál abszurdumával. Azzal a rendezőelvvel, amelyet a lehető legtovább és legtávolabb tart el magától az algoritmus-vezérelt fogyasztói kultúra embere. A Polcz Alaine által adaptált terápiás módszer, a világjáték az élet különböző területeinek, jelenségeinek kicsinyített elemein keresztül, játék közben fed fel lélektani folyamatokat.
A kiállítás koncepciója is ez. Ha ismerjük is Alaine-t, a háborús poklot megjárt kolozsvári lányt, a pszichológust, a hazai hospice-mozgalom kulcsfiguráját, Mészöly Miklós társát, az íróvá vált írófeleséget, valószínűleg kevesebbet tudunk a nyaraló, a lakberendező, a mindennapi dolgokban feloldódó nőről és arról, amit mindezekről gondolt.
Már anyám polcán a kezembe akadt a Főzzünk örömmel!, pár sor után látszott, hogy túlmutat a szakácskönyv műfaján. Ez volt talán az első konyhai kalauz, amit el is olvastam. Ugyanaz a hagyományok iránti tisztelet, takarosság, tiszta derű áradt belőle, mint ami a Mészöly Miklóssal közös kisoroszi nyaraló és a korabeli értelmiség jelentős részének szellemi otthont adó városmajori lakás berendezéséből, a kiállításon is megjelenő tárgyaiból. Az értelmes rend szépsége, amit az Erdélyből elszármazott lány mindenhol megteremtett maga körül, minden időben. A mozikban a kétezres évek elején épp Bridget Jones tarolt, Polcz Alaine pedig hetvenen is túl járt már, amikor Életszakácskönyv szingliknek címmel külön írást szentelt azoknak, akik így vagy úgy, de egyedül élnek. Ez a korszerű gesztus is felvillan a Petőfi Irodalmi Múzeumban, de ott van a falon a karácsony csodáját már-már elvesztett embernek szánt útmutatás is:
„Szeretnék egy mozgalmat indítani az ajándékozás ellen. Listát készíteni, menni, nézni a kirakatokat, tülekedve vásárolni, hazavinni, […] aztán elküldeni vagy átadni, rohanni, futva találkozni. […] Nézzük az új, használhatatlan tárgyakat, a negyvenedik csecsebecsénket, a tizedik vázát, a negyedik szobaillatosítót. Szétrakjuk a lakásban, aztán poroljuk, töröljük, ide-oda tesszük-vesszük őket. Életneurózis.”
Élni csak szépen, a halál visszfényében
Úgy hozta az élet, hogy eltöltöttem egy hónapot egy budapesti koraszülöttosztályon olyan – gyakran néhány száz grammos – újszülöttek közvetlen közelében, akiknél nem volt magától értetődő, mikor lesznek képesek, képesek lesznek-e egyáltalán önállóan lélegezni. Azt hiszem, értem, mi vezethette Polcz Alaine-t arra a hetvenes években, hogy minden erejével küzdjön a Tűzoltó utcai gyermekklinika onkológiai osztályán fekvő gyerekek életminőségének javításáért. Azért, hogy ne legyenek családjuktól elszakítva, a szüleik a kórházban alhassanak, kórtermeik barátságosak legyenek, ha pedig eljön az idő, a családok hazavihessék haldokló gyermekeiket. Amihez józan megfontolással viszont aligha lehet hozzáférni, az az angyali elszántság, amivel jobbító elképzeléseit keresztülvitte.
Ma már elterjedt pszichológiai megközelítés, hogy a trauma erőforrás is lehet. Alaine a második világháborúban, fiatal feleségként átélt szenvedései – a sebesült katonák, gyakran haldokló gyerekek ápolása, az éhezés, a sorozatosan elszenvedett erőszaktételek, a többszörös nemi erőszak –, amelyekről évtizedekkel később számolt csak be az Asszony a fronton című könyvében, olyan mértékűek, hogy abból nem mindenki állt volna fel. Született Polcz Ibolya kolozsvári úrilány felállt, és nem eltartotta magától a halált ezek után, hanem egy életen át farkasszemet nézett vele.
A kiállítás meghatározó része annak a folyamatnak az ismertetése, amely elvezetett a hospice-ellátás hazai megteremtéséig. Polcz Alaine tudatosan készült a halálra, de ez nem beszűkülést, elhatárolódást, elvonulást jelentett az ő esetében. Éppen ellenkezőleg. A szolidaritás, a szenvedők iránt érzett empátia kiteljesedését. Az ő közreműködésével kezdődött meg az arról való gondolkodás, hogy a végső fázisban lévő betegeknek – akik gyógyító kezelést már nem kapnak – életük utolsó időszakában hogyan lehet segíteni testi-lelki szenvedéseikben.
Ahogy egyik közeli munkatársa, Hegedűs Katalin mondja, Polcz Alaine szeretett különféle színészi fogásokat alkalmazni előadásaiban, magára szegezve a hallgatóság tekintetét, figyelmét. Ez a drámaiságra való hajlam vihette arra, hogy még életében fotózkodjon a saját koporsójában. Biztos vagyok benne, hogy nem a színpadiasság kedvéért, nem öncélúan. Beleállt abba a pillanatba, amelyre még gondolni is irtózunk, és számot adott róla: „Belefeküdtem, és úgy éreztem magam a csöndben, hogy a világtól elszigetelve, védve vagyok.”
A kiállítás 2024. március 23. szombatig látogatható. Részletek: https://pim.hu/kiallitas/vilagjatek-polcz-alaine-100
Fotók: Gál Csaba / PIM
