A Szomory-mondat, az egy természettudományos csoda. Senki sem merne úgy írni, mint ő tette, de persze ha merne, se tudna. Olvasom a Horeb tanár úr című kései kötetét (lényegében ez volt az utolsó nagyobb szövege, 1934-ben adták ki), és arra gondolok, mikor jut arra a pontra egy íróember, amikor ilyet megengedhet magának. Meg amikor ilyet elnéznek neki. Egyáltalán: elnézték neki? Számon tartják, hogy amolyan hangulatfestő, szecessziós dolgokat írt, de műveit nem sűrűn tanulmányozzák. Nem azon a vonalon haladt tovább a magyar próza, mint amin Szomory Dezső mozgott. Ha volt is hatása, csak áttételes módon. Közben voltak, vannak neki elkötelezett hívei. Kertész Imre például nagyon szerette ezt a könyvét, különösen azt a mondatot, hogy
„Nincs mindenki a világon, aki megszületik”.
A Horeb tanár úr a Szomory-stíl remek illusztrációja. Mit neki grammatikai szabályok és szokások, szétzilálja a mondatok szerkezetét, szeszélyesen szétdobálja, ami logikus esetben egymás mellett kapna helyet, már-már dadogósan ismétel és halmoz, bonyolítja és cifrázza a leírásokat, a képzavaroktól sem riad vissza, nála ezek is stíluseszközzé válnak. Nagyon esetlegesnek és lezsernek tűnik mindez, mintha zsebre tett kézzel csavarogna a pesti utcákon, úgy ír. Közben mérget vehetünk arra, hogy a legkevésbé sem volt lezser író Szomory, hogy nem akármilyen munka volt kidolgozni ezt a könnyű-nehéz stílust.
Két részből áll a könyv, az első egy kisregény, nagyon kicsi, a címszereplő, bizonyos Horeb Homér orientalista tanár úr, a közel-keleti civilizációk tudora és az általa kéjesen leckéztetett ifjú kolléga, Varjassy Kálmán párharcáról szól. Horeb nagy elme, nehéz ember, Ernest Renan magyar megfelelője, Varjassy viszont középszerű, de gátlástalan törtető.
Horeb „[a]zzal a különleges érdeklődéssel, ami a legmélyebb szimpátiához hasonlít, soha el nem mulasztott egy alkalmat, hogy Varjassyba belekötvén, meg ne alázza gyöngeségeiben”.
Varjassy azzal biztosítaná akadémiai előmenetelét s állna egyben személyes bosszút Horeben, hogy elcsábítja a halálosan szplínes feleségét – és ezzel nagyjából el is mondtuk a történetet. Szomory nem él úgynevezett hagyományos regényírói fogásokkal, mi több, visszatérően élcelődik a balzaci górcsőn, jellemek és indítékok tüzetes vizsgálatán. Ha innen nézzük, bizony elég suta valami ez a kisregény, de nem nézzük, mert most a muzsika számít. Ahogyan Szomory leírja Horebné reménytelen szenvelgését, megszállott önmustrálását a tükörben. Egy vacsorát, egy kellemes-kellemetlen elücsörgést a szalonban, egy esti pillanatot a korzón. Vagy ahogyan a Varjassy-típusú emberek általános egzisztenciális sivárságának rajzát adja:
„Sivár érzékeit testi soványságában, lendület s költészet híjján való lelkiségét az alkati szegénységben, egész fizikai szervezetét a becsvágya koncentráltságában, úgy megfeküdte valami szellembeli prostatája, hogy útját állta a vérkeringésnek s vágynak más irányban.”
A Szomory-féle zenebona közepette megcsendülnek azért „fontos” ügyek, „fontos” témák. Például a zsidó asszimiláció problémái: Horebet zsidósága miatt méltánytalanságok érik a szakmai életben, Varjassy viszont kikeresztelkedik, hogy zavartalanul menjen előre a karrierje, csak hát éppen született vesztes:
„s ahogy csak ült és nyelt a kék atlasz fotőjben, a két fájós lábával maga alatt: ó-hitű lénye, megkeresztelten, a fikciónak s megvalósíthatatlanságnak azt az átütő hevét s erejét sugározta, amelyben meg lehetett látni, a napnál világosabban, bizonyos emberi törekvések hívságát s céltalanságát”.
Horeb és Varjassy vitái során hosszú eszmecseréket olvashatunk különféle asszírológiai és hebraisztikai szakkérdésekről. Szomory felteszi – nem felteszi, ez idegen lenne tőle, inkább csak finoman érzékelteti a kérdést: lehet-e, szabad-e a tudományos hivatás jegyében „kívül maradni az életen”?
„Horeb megmaradt, merőben filozófikus elme létére, azoknak az elvontságoknak és légürességekben a birodalmában, ahol csak szavak élnek s párzanak hívságosan s betelvén meddő termékenységükkel, önpazarságukkal, fényükkel és szellemükkel, eleve kizárják még a csíráját is valamelyes cselekvésnek. […] Az igazság az, hogy az életben nem lehet okoskodni, mint a tudományban. Régi Arábia története s a szasszanidák korszaka Ázsiában megengedi a sok föltevést, verzátusságot, jártasságot, költészetet és fantáziát is és még sok másfajta csalafintaságot. Az élettel nem lehet vitatkozni, mint ahogy ezt lehet filológiai kérdésekben. Az élet jóval kevesebbet enged. Az élet majdnem semmit sem enged.”
A második rész tárcaszerű, rövid szövegekből áll. Az elbeszélő a Váci utcán vagy a Margitszigeten lófrálva bele-beleütközik az itt már jóval szelídebb és rokonszenvesebb alakot öltő Horebbe, s mély hódolattal kikéri a napi aktualitások meg a világ kis és nagy dolgai kapcsán a professzor véleményét, akinek lexikális tudását csak a derűs életbölcsessége múlja felül. Debussy-féle impresszionista zsongások ezek a tárcák. Szóba kerül sok más mellett XIII. Alfonz spanyol király elűzése, Condorcet szerelmi története, Szent Pál reumája, az olasz temetések szépsége, a férjek és feleségek bűnre való hajlama, a jó naivitás nélküli ábrázolásának nehézsége, a Napóleon-kultusz elmúlása, a válságkorok tanulságai, a politika tehetetlensége a mindenkori emberi „életténnyel” szemben:
„A baj […] abban az ellentétben van, ami az ember lelke s a mai idők természete között fennáll. Ez egy holt természet egy eleven tömeggel szemben s ami nem megy össze. A baj az, hogy az idők elmulásában, ennek az egész kornak a halálában, a kormányok élőket kormányoznak.” Amikor a francia miniszterek berlini látogatása kapcsán Horeb a francia nyelvet méltatja, mintha Szomory a saját ars poeticáját fogalmazná meg: „Egy pár igen hasznos francia mondat áll az emberiség rendelkezésére évszázadok óta. […] Be kell érni a nyelv zenéjével, szép fordulatokkal s mondatokkal, az emberi szó művészetével. Be kell érni azzal, ami szépen hangzik.”
Milyen jól jár, aki beéri vele. Aki beéri Szomoryval, meg az ő néhány szép fordulatával és hasznos mondatával. „Fő törekvése olyan költői nyelv kiképzése volt, amely zeneileg hat, de túlzásai sokszor öncélúvá tették ezt az igyekezetét” – olvasom a róla szóló Wikipédia-szócikkben, nyilván valami irodalomtörténeti tankönyvből másolták ezt a passzust. De hát az irodalomtörténészek mit tudják, mi az irodalom.
