Pöcking
Bár trónra nem léphetett, az utolsó magyar király, IV. Károly fia, Habsburg Ottó a huszadik századi nemzetközi politika aktív szereplője volt, s 1956-ban sem tétlenül követte a magyar forradalomról szóló híradásokat. Fejérdy Gergely történész a Századok folyóiratban közölt tanulmányában mutat rá: Ottó már az év tavaszától kezdve jelzéseket kapott Magyarországról arról, hogy enyhül a légkör, egyre többen mernek kritikus hangot megütni a rendszerrel szemben, s a francia és német kormányzatok is hasonló tartalmú információkat juttattak el hozzá.
A forradalom kitörése előtt egy nappal – éppen Belgiumban tartózkodott – levelet írt neki Erwin Matsch berni osztrák attasé, aki egyenesen azt vizionálta, hogy lehetőség nyílhat az Osztrák–Magyar Monarchia helyreállítására. A felkelés hírét véve Ottó telefonon kapcsolatba lépett Marosy Ferenccel, a Madridban működő, az emigráns magyarok érdekképviseletét ellátó „királyi követség” vezetőjével, és utasította őt, álljon készenlétben arra az esetre, ha barátja, Franco tábornok segítségét kellene kérni. Ottó ezután bajorországi, pöckingi otthonába utazott. Fájlalta, hogy véres fordulatot vettek az események, egy levelében ennek kapcsán kritikát fogalmazott meg a Szabad Európa Rádió irányában: „megint biztos nyugatról tüzelték egyes körök lelkiismeretlenül az embereket”.
Október 26-án Marosyn keresztül arra kérte Francót, hogy Madrid az ENSZ Biztonsági Tanácsnál tiltakozzon a szovjet beavatkozás miatt – ez meg is történt. Másnap kiáltványt szövegezett, ennek hangfelvételét a madridi magyar rádiónak kívánta eljuttatni. Így fogalmazott:
„Mint utolsó koronás magyar király fia, mint lelkes magyar hazafi, aki veletek ma éppúgy együtt érez, mint a múltban, azt üzenem nektek, kedves magyar testvéreim, nagy nemzeti bölcsünk szavait idézve: Magyarország nem volt, hanem lesz.”
Ottó kapcsolatban állt a New York-i székhelyű Magyar Nemzeti Bizottmány tagjaival (Varga Bélát, a nemzetgyűlés volt elnökét arra ösztökélte, hogy mielőbb térjen vissza Budapestre, nehogy Nagy Imre köre megszilárdítsa hatalmi pozícióját, vagy éppen a kisgazda exkormányfő Nagy Ferenc kerüljön az ország élére), de Mindszenty Józsefhez is üzenetet juttatott el, amelyben reményét fejezte ki, hogy a hercegprímás politikai szerepet kap az átmenet során. Dwight D. Eisenhower amerikai elnöknek a Szent Korona visszaszolgáltatása ügyében táviratozott, Julius Raab osztrák kancellárnál pedig a Magyarországgal közös gazdasági és vámunió létrehozását szorgalmazta.
Eközben – érzékelve, hogy újabb szovjet intervenció közeleg – igyekezett nyélbe ütni, hogy a forradalom mellett hatalmas segélyakcióval kiálló Spanyolország, akár az amerikai légierő közreműködésével, katonai segítséget is nyújtson a magyar szabadságharcosoknak. November 4-én a spanyol kormány döntött is, hogy önkénteseket és fegyvereket küld Magyarországra, de megfelelő hatótávolságú repülőgépek és Washington hozzájárulása híján a kezdeményezés elhalt.
„Habsburg Ottó november 4-e után már nem sok reményt fűzött Magyarország keleti blokkból történő kiszakításához, miközben a helyzetet azért még napokig nagyon bizonytalannak tartotta. A szovjet offenzíva napján, a vasárnapi ebéd helyett rózsafüzért imádkozott Magyarországért” – írja Fejérdy Gergely. Ottó Eisenhower öccsének a történtek tanulságait elemezve arról írt, létre kellene hozni egy madridi központú, antikommunista nemzetközi brigádot, amelyet a keleti államokban kitört felkelések esetén mozgósíthatnának. Nagy erőkkel vett részt a magyar emigránsok megsegítésében, egy év végi, Olaszországban tartott előadásán pedig kijelentette: „Ami Magyarországon történt, rávilágított arra, hogy amiről azt gondoltuk, elveszett, mégis él […]. Amit Európa Szarajevónál elvesztett, azt Budapesten újra megtalálta.” Kifejezte emellett sajnálatát, hogy „a szabadságharcban való részvétele csak »külső« lehet, de vége már azoknak a napoknak, amikor az uralkodók lóháton átvették a vezetést”.
Bár ’56-os tevékenységéről nem találni információt, érdemes szót ejteni a Habsburg-család egy másik sarjáról, a magyar, avagy „nádori” ághoz tartozó József főhercegről, aki az őszirózsás forradalom idején királyi megbízott, a tanácsköztársaság után rövid ideig Magyarország kormányzója, később pedig a Horthy-korszak meghatározó közéleti alakja volt. A háború után németországi emigrációba kényszerült, Horthy Miklós halálakor ő szervezte újra a vitézi rendet. Utolsó éveit nem éppen főúri körülmények között töltötte: 1959-ben a főherceg a Szabad Magyarság című emigráns lapban visszautasította a vádat, hogy a nyugatnémet hatóságokhoz nyugdíjért folyamodván kilépett volna a „magyar lelki egységből”: „Kijelentem, hogy én ma is magyar állampolgár vagyok és arról soha nem mondok le! Az én »népi németségemnek« megállapítása, (ami nyugdíjigényem megállapításához volt szükséges), reám, a honvédtábornagyra éppen úgy nem lehet dehonesztáló, mint az, hogy száz és ezer más magyar és volt magyarországi »népi német« menekült existenciális okokból megszerezte itt a német állampolgárságot”. Marschalkó Lajos szélsőjobboldali újságíró 1962-ban, nekrológjában azt írta:
József főherceg a magyar ügyben levelekkel ostromolta Kennedy amerikai elnököt, aki válaszul köszönőlevelet küldött neki.
Idézi szavait is, amit a főherceg három hónappal a halála előtt intézett hozzá: „Közel kilencven éves koromban, már alig hihetem, hogy még egyszer megláthatom Alcsutot (itt volt családja birtoka – a szerk.). De akiknek az Isten megadja a hazatérést, soha se felejtsék el, hogy semmi sem fog visszaállani abból, ami a régi Magyarországon rossz volt.”
Estoril
Miután Horthy Miklós családjával a portugáliai üdülővárosban, Estorilban telepedett meg, ritkán foglalt állást a magyar emigráció politikai vitáiban, de élénk figyelemmel követte a hazai és nemzetközi történéseket. 1954-ben nagy reménnyel töltötték el azok a tárgyalások, amelyek az Ausztriában tartózkodó szovjet csapatok kivonásához és az ország semleges státuszának elfogadásához vezettek. Mint a világháború alatti miniszterelnökével, az Amerikában élő Kállay Miklóssal folytatott levelezéséből kiderül, őszintén hitte, hogy rövid időn belül hazatérhet Magyarországra.
S hogy ott újra politikai szerepe lehet: „Soha nem toltam fel magam az életben, főképp most 86 évesen nem lehet semmi szereplési vágyam, de az a meggyőződésem, hogy ez esetben az én kötelességem az első kormányt kinevezni. Az aztán a megfelelő előkészítés után a nyugati hatalmak kontrollja mellett megválaszthatja a parlamentet, és én boldogan visszavonulhatok.” Relatív jó egészségi állapotát jelzi, hogy feleségével 1955 nyarán újraházasodott menye, Edelsheim-Gyulai Ilona angliai otthonában, majd Skóciában és Dániában tett látogatást.
A következő év júniusában került sor arra a különös esetre, amikor a volt kormányzó találkozott a Portugáliában játszó magyar futballválogatott tagjaival. A Horthyékkal jó barátságban lévő Hubay család sarja, az üzletember László az Indexnek arról mesélt, hogy Horthy és fia, ifjabb Horthy Miklós, „Nicky”, illetve édesapja társaságában látta a 2:2-es döntetlennel végződő meccset. (Erről fénykép is készült, a Rubicon e linken található számának 31. oldalán megtekinthető.)
Hubay elmesélésében a mérkőzés után ők határoztak úgy, hogy felkeresik a csapat estorili szállását. Más források ezzel szemben azt állítják, Puskás Ferenc kezdeményezte a találkozót, mondván, ha már ott vannak, tegyék tiszteletüket Horthynál – igaz, a retorziótól tartva nem minden csapattársa tartott vele. A fáma szerint, amit Hubay megerősít, Puskás „Miklós bácsiként” szólította meg az öreget, a meleg hangulatú beszélgetés során pedig Horthy arról kérdezősködött, milyen most Budapest. „Ne bánkódjon, Miklós bácsi, ahhoz képest elég jól néz ki…” – válaszolt állítólag Puskás.
A forradalom kitörésének hírét – mint a Horthy családdal szoros kapcsolatot fenntartó, de ekkor már Angliában élő Edelsheim-Gyulai Ilona visszaemlékezéséből tudjuk – a volt kormányzó nagyon lelkesen fogadta.
„Izgatottan várjuk a Nyugat reakcióját a magyarországi eseményekkel kapcsolatban, noha a múltbeli tapasztalatok miatt nincs sok reményünk. Talán, ha a kedvenceik, a csehek is megmozdulnának, könnyebben elhinnék, milyen kibírhatatlanok a körülmények a kommunisták által megszállt országokban” – állt Horthyné, avagy „Magdamama” levelében, amit a grófnő október 27-én kapott kézhez.
Október 28-án, folytatja a forradalmi napok elbeszélését, „írtam Miklóspapának arról, hogy milyen közel érzem magam hozzá akkor, amikor egy újabb fehér hadsereg formálódik otthon. Nagy szükség lett volna egy olyan karizmatikus »fővezér« típusra, amilyen ő volt 1919-ben!” Edelsheim-Gyulai Ilona szerint Horthy António de Oliveira Salazar portugál miniszterelnöktől kihallgatást kért, hogy „országos gyűjtést indítson Magyarország élelmiszerrel és ruhával való segítésére”.
A szovjet intervenció híre azonban véglegesen megtörte Horthyt.
A hazatérésről szőtt ábrándjai végleg szertefoszlottak, s egészségi állapota is ekkor indult drasztikus romlásnak. „Magdamama elmondta, hogy november 4-e után Miklóspapa nem kapcsolta be a rádiót, nem olvasott újságot, s úgy gondoltam, talán jobb, hogy nem hallgatta azt a sok borzalmas hírt. Ezután egy levelet kaptam tőle némileg megváltozott kézírással és stílusban. Nem lepett meg, hogy teljesen meg volt törve, de reméltem, hogy nem adja fel a reményt, mert mindig a legjobb megoldásba vetett hite volt az ereje.”
1956 karácsonyát, majd az újév első heteit Edelsheim-Gyulai Ilona és új férje Horthyékkal töltötték. „Furcsa volt, hogy Miklóspapa mindent egyfajta gépiességgel csinált, minden kezdeményezőkészség nélkül, nem olvasott újságot és nem hallgatott rádiót sem. Egészségesnek látszott, de nem tudtuk Magdamamával mire vélni a dolgot […]. Nyilvánvaló volt, hogy a tragikus magyarországi események után Miklóspapa könnyebben elfáradt. Január 26-án azzal ébresztette Mamát, hogy hirtelen nehezen lélegzik, alig kap levegőt.” Az orvosok kimerültséget állapították meg nála, s bár eleinte biztatónak tűnt a helyzet, két hét múlva a volt kormányzó elhunyt. Szinte végig Edelsheim-Gyulai Ilona ápolta őt. „Utolsó napjaiban – írja – Horthy időnként öntudatlanul hirtelen felkelt az ágyból azzal, hogy fel kell öltöznie, mert »haza kell menni«. Megkérdezte, merre és hogyan induljon, és hozzátette: »sietnünk kell, a hintó előállt«.”
Moszkva
Furcsa egybeesés, hogy 1956 közepén egy másik magyar politikai „száműzött” számára is az aranycsapat külföldi szereplése nyújtott alkalmat, hogy tájékozódjon a magyarországi helyzetről. Rákosi Mátyást júliusban váltották le a Magyar Dolgozók Pártja első titkári posztjáról, s küldték gyógykezelésre a Szovjetunióba, majd Moszkvában utaltak ki neki lakást. Rákosi azonban nem volt hajlandó beletörődni, hogy partvonalra szorították, s a moszkvai politikai széljárást figyelve egyre csak azon agyalt, hogyan térhetne haza. 1956. szeptember 23-án a magyar fociválogatott Moszkvában játszott. Mint Barcs Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség akkori vezetője a Rákosi bukása, száműzetése és halála című könyv szerzőjének, Pünkösti Árpádnak elmesélte: a meccs előtti napon Rákosi villásreggelire hívta, kocsit is küldött érte.
A találkozón Rákosi felesége, a jakut származású Fenyicska is részt vett, aki Barcs elmondása szerint minden kérdésben férje véleményével szemben foglalt állást.
Rákosi „szerette volna tisztára mosni magát a perek ügyében, ezért állandóan arról beszélt, hogy Péter Gábor és Berija ugratta be. Szóba kerültek a reformok is. […] Rákosi azzal védekezett, hogy kicserélte az egész gárdát. Csakhogy az újak többsége legfeljebb egy tanácsi előadó szintjét ha elérte. […] Meghívásom másik célja az volt, hogy a hazatérésük felől puhatolózzon. Azt mondtam neki, hogy ez időszerűtlen. Kényszeredett mosollyal búcsúzott tőlem. Ez volt az utolsó találkozásunk. Utólag rájöttem, ő teljesen alkalmatlan volt a főtitkári posztra, mert a Moszkvában kiagyalt abnormális diktátumokat sem próbálta meg vitatni. Lélek nélküli robot volt, okos, de nem bölcs.”
Nem sokkal később Rákosi befeküdt a Moszkva mellett található barvihai szanatóriumba. Rajk László újratemetésének, illetve Nagy Imre politikai visszatérésnek híre igencsak felkavarta, borzadva észlelte a „revizionizmus” térnyerését. Fenyicskát, aki a herendi porcelángyár budapesti üzemében volt állásban, azzal az ürüggyel, hogy lejárt a szabadsága, Budapestre küldte, de az asszony nem tudott pozitív hírekkel szolgálni, moszkvai visszaérkezésekor – október 23-án – pedig azt újságolta el Rákosinak, hogy az „ellenforradalom” bármelyik órában kitörhet.
A volt főtitkár memoárjában azt állítja, aznap este behívták őt a szovjet pártelnökség ülésére, Nyikita Hruscsov abban a kérdésben kérte ki a véleményét, avatkozzanak-e közbe a szovjet katonák. Rákosi haladéktalan intervenciót javasolt.
A következő napokban nehezen igazodott el az információk áradatában: „Gyorsan csúszott az ellenforradalom lejtőjén lefelé az ország. Én igyekeztem a kaotikusan érkező és egymásnak gyakran ellentmondó hírek tömkelegében valahogy eligazodni, de ez egyre nehezebbé vált. A budapesti rádiót szinte lehetetlen volt fogni, mert hullámhossza nagyon közel volt Moszkváéhoz. A népi demokratikus rádiók maguk sem voltak eléggé tájékozottak […] A TASZSZ-tudósítás pedig, mire hozzám került, már meglehetősen elévült, s a rohanó események híreit már alaposan maguk mögött hagyták. […] Törtem a fejem, hogy mit lehetne tenni ebben a helyzetben. A legkülönbözőbb tervek fordultak meg agyamban, de valamennyihez a szovjet elvtársak beleegyezése és segítsége volt szükséges, mert e nélkül nem térhettem volna vissza Magyarországra. Miközben így vergődtem, egyik este, valószínűleg október 29-én vagy 30-án, újra behívtak a KPSZSZ [SZKP] prezídiumába.”
A szovjet pártvezetés ekkor azon tanakodott, ki legyen a felkeléssel szemben fellépő ellenkormány vezetője, s Rákosit – már ha hihetünk visszaemlékezésének, az ugyancsak Moszkvába reptetett Hegedüs András például cáfolja ezt – bevonta az új kormány politikai proklamációjának megszövegezésébe. Rákosi lelkesen támogatta a beavatkozást, és elfogadta az elvtársak álláspontját, miszerint még nem időszerű a hazatérése. „Anélkül, hogy ismertem volna pontosan a budapesti és magyarországi eseményeket, köztük a Köztársaság téri pártház ostromát, eléggé ismertem a magyar fasizmust. Megmondtam, hogy ha november 4-ére, vasárnap reggelre nem tudjuk elkezdeni, akkor előre kell látni, hogy aznap már olyan vérfürdővel kell számolnunk, amelynek rengeteg elvtársunk esik áldozatul.”
Ami az új vezetőt illeti: első ajánlata Münnich Ferenc volt. „Münnich volt a Rajk-temetés egyik főszónoka, emiatt az ellenforradalmárok nem mondhatták rá, hogy rákosista. (A jelöltek kiválogatásánál és mindig szem előtt tartottam, hogy állásfoglalása milyen zavart fog előidézni az ellenforradalmárok táborában s – ami abban a helyzetben szerepet játszott – magánál Nagy Imrénél.) Ez utóbbi szempontból Münnich nagyon jól megfelelt, mert Nagyhoz évtizedes barátság fűzte” – írja.
Végül mégis Kádár Jánost javasolta. Azt a Kádárt, aki néhány hét múlva már többek között a Rákosi–Gerő-klikk bűneire vezette vissza az „ellenforradalom” kitörését. A volt főtitkárnak, hiába írta szakmányban leveleit Moszkvának, már nem volt politikai jövője, és soha nem térhetett vissza Magyarországra. Az ’56-os felkelést visszatekintve így értékelte: „Szerencsénkre Anglia és Franciaország akkor tenyereltek bele a szuezi kalandba, ami lekötötte erőiket. Ha akkor nincs az átkozott magyar ellenforradalom, a Szovjetunió és a szocialista világ kolosszális hasznot húzhatott volna a szuezi imperialista kalandból. A szívem majd’ megszakadt, ha arra a kárra gondoltam, amit mi, magyar kommunisták okoztunk a nemzetközi kommunista mozgalomnak.”
Kiemelt fotó: Palánkkerítéshez lapulva puskáját tölti újra egy fiatal szabadságharcos. A felvétel készítésének pontos időpontja ismeretlen. MTI Fotó: Erich Lessing
