Ha az irodalmi művek elsősorban nyelvi alkotások, mert olyat képesek létrehozni a nyelvben és a nyelvvel, amit semelyik más művészeti ág terméke nem, akkor joggal okoz fejtörést az irodalmároknak, hogy a nem anyanyelvén vagy nem hazája államnyelvén író szerzőt melyik nemzet irodalmához sorolják. Vannak persze egyértelmű esetek, mint a bánsági Kutason született, Nobel-díjas Herta Müller életműve, amit nehezen lehetne a „román irodalom” címke alá betenni. A magyar irodalom viszont ebből a szempontból kezdettől problémásnak tekinthető, hiszen az első magyar költőnek tekintett Janus Pannonius latinul írt, a közelmúltban pedig több olyan magyar származású szerző ért el nemzetközi sikereket, akinek népszerű művei nem magyarul születtek.
Például a soproni Terézia Mora (Móra Terézia) írói karrierje teljes egészében Németországhoz kötődik: regényeit német nyelven írja, Esterházy Pétertől pedig a Termelési-regényt vagy a Harmonia Caelestist az ő fordításában olvashatja az ottani közönség. Bár művei itthon is nagy népszerűségnek örvendenek, főleg a bennük megfogalmazott idegenség- és elidegenedéstapasztalat miatt, A szörnyeteg című regényért a Német Könyvdíjat kapta meg, ami jelezheti, hogy Morát mely ország kánonja tekinti sajátjának. A Svájcban élő, Óbecséről származó Melinda Nadj Abonji (Nagy Abonyi Melinda) is elnyerte ezt a díjat a Galambok röppennek föl című regényéért, amelyben a nyelvváltás tapasztalata és az ismétlődő, ám eltérő beágyazottságú kisebbségi léthelyzetek, a vajdasági magyar és a svájci emigrációt követő integráció egymásra montírozódnak.
És szintén Svájcban lett sikeres a csikvándi Agota Kristof (Kristóf Ágota) is, akinek fő művei franciául születtek, a Trilógia című regénysorozatának egyik darabjából, A nagy füzetből viszont díjnyertes magyar film készült.
Az első két szerző ország- és nyelvváltása a nyolcvanas és kilencvenes évekre esett, előtte azonban természetesen már volt egy nagy emigrációs hullám a magyar irodalomban: Agota Kristof is 1956-os menekültként hagyta el szülőhazáját.
A hatvanas években íródott, az ideológiai dogmatizmus számos jegyét magán hordozó magyar irodalomtörténetnek (a köznyelvben a borító színe miatt Spenót) két évtizeddel később elkészült a folytatása (a Sóska), amely a 20. századi magyar irodalmat tárgyalja. A sorozatban elsőként, 1982-ben megjelenő, mégis utolsó, IV. kötetben Pomogáts Béla „határon túli magyar irodalom” koncepciójába befértek azok a szerzők is, akik nem a történelmi Magyarország területén éltek. A könyv zárlata a „nyugati magyar irodalom” és „magyar emigráns irodalom” billogokkal illetett intézményrendszernek lett szentelve. A szerzők jelzik, hogy bár ez is a határon túli irodalom egyik válfaja, alapvető különbség, hogy az emigránsoknál hiányzik az az irodalmi élet, amelybe becsatornázódhatnak, a magyarul írott művek legtöbbször visszhangtalanok maradnak – új hazájukban az egzotikus nyelv, itthon pedig a cenzúra miatt –, és emiatt az emigráns szerzők nemcsak kisebbségiek, de tulajdonképpen idegenek abban az országban, ahol alkotnak.
Cs. Szabó László figyelmeztetése szerint ilyen körülmények között az alkotói kedvre és színvonalra leselkedő legnagyobb veszély a visszhangtalanság: bár szép számú magyar élt a hatvanas-hetvenes években például Londonban, Clevelandben, Bécsben vagy Münchenben, nem jutottak el hozzájuk az emigráns írók művei, kritikai élet pedig főleg nem alakult ki.
Az irodalmi társaságok létrejötte ezekre a problémákra jelentkezett volna válaszként. Ilyen volt a Hollandiai Mikes Kelemen Kör, az angliai Szepsi Csombor Kör, a brazíliai Könyves Kálmán Szabadegyetem vagy a bloomingtoni és a torontói egyetemen magyar vendégprofesszorát működtető Amerikai Magyar Tanárok Egyesülete. Ezek egyrészt igyekeztek tartani a kapcsolatot az anyaországi magyar irodalmi élettel, másrészt pedig eljuttatni az anyanyelvű olvasókhoz a műveket olyan folyóiratokkal, mint az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság vagy az Arkánum. A legismertebb és a köztudatban máig leginkább jelen lévő emigráns csoportosulás a párizsi Magyar Műhely volt, amely különböző művészeti ágak képviselőit fogta össze. Végső soron a magyar neoavantgárdnak adott otthont – ezzel olyan furcsa helyzetet is teremtve, hogy külföldön évtizedekkel hamarabb volt magyar neoavantgárd, mint itthon –, folyóiratában a vizuális művészet kiemelt szerepet kapott, emellett pedig Agota Kristof még magyarul írott verseit is ott közölték, és szintén ők jelentették meg először Weöres Sándor Tűzkút című kötetét, amire hivatkozva az állampárt kötélnek állt, és engedélyezte a hazai kiadást is.
Ezek mellett persze az egyéni tevékenységek sem voltak elhanyagolhatók. A Nagy-Britanniában élő Cs. Szabó László folyamatosan követte a magyarországi irodalmi élet alakulását, esszékben értekezett a kritika fogyatkozásáról, és mindent megtett azért, hogy az emigrációs irodalomban is gyökeret verjen a műbírálat kifejlett formája, és ne pusztán az anyanyelven alkotás megtartását célzó dicsérő recenziók szülessenek.
A zseniális poliglott, az 1956-osok közül a Harvardra elsőként bejutó, több egyetemen is professzorátust kapó Makkai Ádám kétkötetes, A csodaszarvas nyomában című versantológiájával kilenc évszázadnyi magyar irodalmi termésből válogatott az angol nyelvű közönségnek, az olyan induló költőkre is figyelve, mint a ma már Kossuth-díjas Orbán János Dénes vagy a Magyarország Babérkoszorúja díjas Lackfi János.
Kemenes Géfin László Kanadából sokat tett egyrészt az amerikai költészet honi közvetítéséért, másrészt pedig az emigráns irodalom angol nyelvű megismertetéséért. Sárközi Mátyás pedig rádiósként először a Szabad Európában, utána pedig a BBC magyar adásában teljesített közszolgálati munkát, Prominent Hungarians címmel írt ki kicsodája pedig az emigráns szerzőkre is ráirányította a nemzetközi figyelmet.
És vannak olyan művek a kortárs magyar irodalomban, amelyek az emigráns tapasztalat szimbólumaivá váltak. A versek közül ilyen Domonkos István Kormányeltörésben-je, amely a nyelvváltást úgy viszi színre, hogy közben a magyar irodalmi hagyományt működteti Bornemisza Péter Siralmas énnéköm…-jétől Mikes Kelemen rodostói leveleiig: „én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg / elnökök vezérek / előkotorni megfelelő / ott ahova érek / mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”. A prózában pedig ilyen A rög gyermekei regénytrilógia Oravecz Imrétől. Abban az Árvai család sorsfordulatai egyszerre állítják elénk egy a dualizmus korában emigrált magyar család tipikus megpróbáltatásait, és idézik fel – kicsit a Megáll az idő című filmnek az ötvenes évek második felét és a nyolcvanas éveket egymásra montázsoló technikájához hasonlóan – a Kádár-rendszer elől menekülő amerikai emigráns életérzését.
Az emigrációnak egy speciális típusát jelentheti még az áttelepülés az anyaországba. Érdekes megfigyelni, hogy Bodor Ádám a regénytrilógiáját a Magyarországra menekülése után írta meg, ahogy például Dragomán György vagy Tompa Andrea hiába él az anyaországban évtizedek óta, meghatározó téma maradt számukra a romániai magyar lét. A vajdasági Új Symposion folyóirathoz kötődő alkotók is átköltözésük után tudták szélesebb körben közvetíteni az akkor már nem létező folyóirat szellemi termékeit, ami tulajdonképpen szépen példázza a valamikori emigráns irodalom befogadástörténetének szerkezetét is a kortárs viszonyok között: valami elhallgatott a nemlétében válhatott igazán élővé az anyaországban.
(Nyitókép: MTI Fotóbank; Terézia Mora magyar származású írónő, műfordító)
