Ahogy egyeztettük az interjút, többször is említetted, hogy kicsit időszűkében vagy, mert írnod kell. Folyamatosan nyomasztanak a határidők?
Nem mondanám, hogy nyomasztanak, de kétségkívül minél közelebbi egy leadás, annál koncentráltabban arra kell fókuszálnom. Elcsépelt, de tényleg igaz, hogy a határidő a legjobb múzsa, én is rendkívül hatékony tudok lenni, ha muszáj. És sokszor gondolok arra, hogy borzasztó jó dolog, hogy muszáj hatékonynak lenni. Hogy vannak határidők, várják a könyveimet, ki akarják őket adni. Ennél kellemesebb nyomasztást íróként elképzelni sem tudok. Sokkal rosszabb lehet az, ha van mondanivalód, benned vannak a történetek, de mégsem találsz megfelelő csatornát, ahol elmondhatnád őket.
Egyszerre több könyvön is dolgozol?
Nem, egyszerre csak egy dologra tudok fókuszálni. Amikor regényt írok, szinte semmi másra nem tudok figyelni, arra az egyre viszont nagyon. Ha csak három-négy órám van az írásra egy nap, hozzá sem fogok, de ha van rá tizenkét órám, akkor nagyon intenzíven és hatékonyan tudok foglalkozni vele.
Akkor a konduktori tevékenység sem fut, amikor épp regényt írsz?
Nem, ezek teljesen váltásban működnek. Amikor konduktorkodom, kipihenem az írást, és fordítva. Már sok éve ez a menet, és azt mondhatom, egészen ideális így számomra. Borzasztóan rosszul tűröm a monotóniát.
Négy gyerek, írói karrier és a konduktorkodás a legkevésbé sem tűnik monotonnak.
Valóban nem, pláne úgy, hogy az egyes tevékenységi körök is nagyon változatosak. Sokféle műfajban írtam már, és teljesen más dolog megalkotni egy történelmi regényt, mint felépíteni egy fantasyvilágot, vagy kitalálni egy krimit. Ahogy az is teljesen más kihívás és élmény, hogy épp Luxemburgban vagy esetleg Amerikában veszek részt egy táborban.
A konduktori munkád nagy része külföldön zajlik. Tudatosan indultál ebbe az irányba, vagy így hozta az élet?
Is-is. Amikor megszereztem a diplomámat a Pető Intézetben, először helyettesítéseket vállaltam, főleg német nyelvterületen. Majd ha találtam egy intenzív tábort valahol külföldön, ahová még hiányzott ember, akkor elmentem. Egy idő után elterjedt a híre, hogy engem lehet hívni, és ha épp ráérek, akkor szívesen megyek is. Illetve én is folyamatosan néztem, hogy ha valami olyan helyre hirdettek tábort, ahol még nem jártam, vagy izgalmas szakmai kihívásnak tűnt, akkor jelentkeztem.
Ez volt a fő irány az írás fajsúlyosabbá válása előtt?
Az írás előtt a négy gyerek volt a fő irány, mellettük futott a konduktorkodás. Néha teljesen a gyerekekről szólt az élet, néha belefért egy-két, esetleg három néhány hetes tábor.
Honnan jött az írás?
Én nem az a típusú író vagyok, aki egész életében történeteket kreált, majd a fiókban rejtegette őket. Mindig azt gondoltam, hogy csodás dolog lehet írni, valahol vágytam is rá, de egészen addig, amíg meg nem láttam az Édes Anyanyelvünk pályázati felhívását, nem volt bennem konkrét elhatározás. Ekkor a legkisebb gyerekem egyéves lehetett, ott álltam tehát négy pici gyerekkel, és valami olyan hihetetlenül erős késztetést, szinte kényszert éreztem, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Egyszerűen nem tudtam megtenni, hogy nem írok arra a pályázatra semmit. Így született meg a Sünimanó című mese, ami bár nem nyert, mégis gyorsan talált kiadót. Utána pedig sorban jöttek a regények.
Korábban nem születtek benned történetek, majd a Sünimanó után egy csapásra igen?
Az nem igaz, hogy korábban nem volt mit mesélnem, csak ami megszületett bennem, azt elmeséltem a gyerekeimnek, nem írtam le őket. Onnantól kezdve viszont, hogy leírtam, már nem meséltem el nekik. Kicsit számomra is meglepő volt ez a váltás, mert mindig azt gondoltam magamról, hogy az én intelligenciám teljes mértékben verbális intelligencia. Nagyon nem logikai, nem térbeli, nem tudok mit kezdeni a képekkel, és elkönyveltem magamról, hogy az, ami elmesélve szórakoztató, írásban esetleg már nem lenne az. Emellett első generációs értelmiségi vagyok, számomra az, hogy én leírok valamit, az pedig megjelenik, szinte elképzelhetetlen volt. Nem láttam rá mintát, fogalmam sem volt, hogy ez miként működik. Vagy egyáltalán, hogy ez tényleg megtörténhet az emberrel. Kicsit mindig kívülállónak éreztem magam ezért, és ez a mai napig nem múlt el teljesen.
Ezért van az is, hogy hosszú éveknek kellett eltelnie és számos könyvnek megjelennie, mire ki merted mondani, hogy író vagy?
Részben igen, hiszen mégiscsak kívülről jöttem. Talán ha valaki végigjárja a ranglétrát, elvégez egy bölcsészkart, először megjelennek a versei, novellái, szerkeszt itt-ott, és lassan belenő az egészbe, akkor lehet, hogy hamarabb elhiszi magáról, hogy író. Emellett azt hiszem, közrejátszott egy jó adag imposztorszindróma is ebben a bizonytalanságban. Kalapos Éva író- műfordítóval szoktunk néha azon lamentálni, hogy vajon mikor áll meg mellettünk valaki, és kérdezi meg tőlünk: ezt mégis hogy képzelted?!
Az imposztorszindróma a konduktori munkádban is megvan? Nem alkotótevékenység, de óriási felelősség.
Ne viccelj, az az igazi alkotótevékenység! Ott aztán nincs mindig biztos megoldás a nehézségek leküzdésére, ha sikerélményhez akarod juttatni a rád bízott gyereket vagy csoportot , elképesztően kreatívnak kell lenned. Egyébként ott is megvolt a kezdeti időszakban, de egyrészt sok tapasztalat van már mögöttem, másrészt pontosan tudom magamról, hogy nagyjából hat hétig én egy „elég jó” konduktor vagyok. Bele tudom rakni a munkámba mindazt az energiát, kreativitást és figyelmet, amire szükség van. Utána viszont csökkenni kezd ez az energia, romlik a munkám színvonala. Ez valószínűleg abból fakad, hogy ennyire rosszul tűröm a monotonitást, viszont a táborok és helyettesítések rendszere, amiben már nagyon régóta dolgozom, pont jól használja a hathétnyi energiámat.
Az imént említetted, hogy teljesen verbálisnak tartottad az intelligenciádat, legutóbbi, a Nap aranya, Hold ezüstje című, felnőtteknek szóló mesegyűjteménynél mégis Viive Noor észt grafikus, illusztrátor különleges hangulatú képei szólították meg benned a mesélőt.
Azoknak a képek mindegyike olyan erős vizuális kijelentésként hatott rám, hogy egyszerűen nem kellett azon gondolkodnom, hogy milyen szövegeket írhatnék hozzájuk, hanem a történetek és a szereplők szinte maguktól érkeztek. Valahol azt érzem, hogy mindaz, amit megírtam ebben a kötetben, már eleve ott volt a képekben.
Az első történet megszületése és a könyv megjelenése között nyolc év telt el. Ha ilyen erős hatást gyakorolt rád Viive Noor világa, miért tartott ennyi ideig, hogy a mesék nyomtatásban is megjelenjenek?
Mert eleinte csak a magam szórakoztatására írtam őket. Nagyon élveztem, ahogy megszületnek a történetek, jól éreztem magam az alkotás közben, de egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ez másokat is érdekelhet. Pláne azt nem hittem volna, hogy megéri megjelentetni egy kiadónak egy ilyen jellegű, nagyon sötét, szokatlan történeteket rejtő, felnőtteknek szóló mesekönyvet. Aztán megmutattam néhány barátomnak, és mindenhonnan pozitív visszajelzéseket kaptam. A kiadó is abszolút nyitott volt rá, csak annyit kértek, hogy a már elkészült nyolc, tragikus mese mellé írjak néhány olyat is, ami kicsit pozitívabb.
Fel kellett kicsit habosítani?
Inkább az volt az egyébként nagyon is jogos szerkesztői érv, hogy ha mindegyikben mindenki meghal, de legalábbis pórul jár, akkor a rendhagyó és megdöbbentő történetek egy idő után kiszámíthatóvá válnak. Így viszont tényleg sokkal jobb lett a ritmusa a kötetnek.
Népmesei fordulatokkal operáló, a népmesék hangulatát és világát idéző mesékről van szó, azonban a végkifejlet mindig meglepő: meghal a főhős, egyedül marad a királylány, elszakadnak egymástól a szerelmesek. Holott a népmeséknek, még ha történnek is bennük tragikus fordulatok, a vége mindig felfelé ível.
Mivel az összes népmesében ott van a világ rendjébe vetett hit. Arról szólnak, hogy a világ, bár időlegesen kifordulhat a sarkából, egy rendes és igazságos hely. De a felnőttek már tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a való világ nem így működik. Hogy nincs feltétlenül mindennek a végén igazságosság. Az én világomban inkább véletlen van és vakszerencse. És pont ez tetszett nagyon a képekben is: első ránézésre úgy tűnik, hogy nagyjából rend van, de ha jobban megnézed, látod, hogy valami nagyon sötét húzódik a mélyben.
Viszont jobban belegondolva a történeteidbe, lehet, hogy mégis van bennük igazságosság. Vegyük például az első mesét, ahol a királylány magának akarja a Nap és a Hold fényét, amiért végül kegyetlenül megbűnhődik. Bármilyen szokatlan is ez a végkifejlet egy mesétől, a büntetés jogos, hiszen nem szép dolog ellopni az égitestek fényét és ezzel sötétségre kárhoztatni a világot.
Vannak olyan dolgok, amiket nem szabad kívánni. Ezekben a mesékben épp az a jó, hogy olyanok, mint a sokszorosan dupla falú dobozok. Ha itt nyitom ki, nincs rend, ha ott, akkor nagyon is van, ha pedig egy harmadik helyen, akkor meg teljesen mindegy, hogy rend van vagy nincs, mert csak egy közepes méretű bolygón élünk egy jelentéktelen galaxis szélén, igazából semmit sem befolyásol, hogy mit gondolunk a dolgok menetéről.
Milyen gondolatokat, érzéseket szerettél volna kiváltani a történetekkel az olvasókból?
Röviden: semmilyet. Hosszabban: azt szeretném, ha megérintené őket ezeknek a meséknek a tragédiája, aztán hagynák nyugodtan átfolyni őket magukon. Nem kell belőlük tanulni semmit. Nagyon távol is állunk egymástól, én és a tanulság. Én el akarok mondani egy történetet, de nem akarok üzenni, pláne nem szájba rágni semmit. Ha valaki talál benne valamit, amit magával vihet, továbbgondolhat, jó, ha átsuhan rajta, úgy is jó. Nem szeretek üzenni, mesélni szeretek. Hiszek abban, hogy a történeteken keresztül rengeteget lehet tanulni, főleg akkor, ha nincs definiált üzenet, ami mindenáron hatni akar.
