Árpádházi Szent Erzsébet, II. András király és Merániai Gertrúd lánya 1207-ben született, vélhetően Sárospatakon. A királylány az egyház legtiszteltebb szentjévé vált mint „az emberszeretet eszményi példaképe” – ahogy Bálint Sándor fogalmaz Ünnepi kalendáriumában. Legendájában olvashatjuk, hogy Erzsébetet „a természet Alkotója valamiképpen a természet fölé emelte”. Kisgyerekként kitűnt nemes egyszerűségével, jócselekedeteivel, Isten iránti tiszteletével, elkötelezett imaéletével és azzal, hogy még játék közben is Istenbe vetette reményét. Szűz Máriát választotta patrónájának, Szent János evangélistát pedig szüzessége oltalmának. Az egyik legismertebb róla szóló történet szerint egyszer a nagy hidegben a maradékokat vitte a szegényeknek, amikor meglátta az apja, és rákérdezett, hova igyekszik, és mit visz magával. A szégyenlős királylány félelmében azt felelte, hogy rózsák vannak nála. Apja tudva, hogy nincs virágzási idő, magához hívta, hogy mutassa meg, mit visz valójában a kötényében, majd azzal szembesült, hogy lányánál tényleg rózsák vannak. András király a csoda láttán „lelkében nagy dolgok sejtelmével” ölelte át Erzsébetet.
A történetnek több változata is létezik, a ferences breviárium szerint például a vőlegénye, Lajos szólítja meg Erzsébetet. „Egyszer a gróf ott állt a konyha előtt, s amikor Erzsébet meglátta, elpirult, még nagyon fiatal volt akkor. A gróf hozzálépett, és a vele tartózkodó lovagok színe előtt, egy kicsit játékos hangon megkérdezte, hogy mit visz a kötényében. Amaz elmosolyodott és visszakérdezett: »Elhiszed, ha azt mondom, hogy rózsát viszek a barátomnak?« Mire a gróf: »Látni akarom!« És erre az engedelmesen leeresztette ölénél a ruha szegélyét, ahova a húst tette, és ott mindenki szeme láttára hirtelen gyönyörű illatozó rózsák jelentek meg, amiket szertehintett maga előtt. Mindenki csodálkozott, hogy hogyan tehetett szert télidőben ilyen gyönyörű rózsákra. A férj rájött arra, hogy felesége barátja, a mindenható Jézus Krisztus volt az, aki nem engedte, hogy Erzsébet a többiek előtt szégyenben maradjon.”
Erzsébetet négyévesen jegyezték el a türingiai őrgróf fiával, ezért a német tartományban nevelkedett fel. Betegeskedő vőlegénye meghalt, ezért annak öccse, Lajos jegyezte el. Erzsébet tizennégy éves volt, amikor összeházasodtak, és a fiatal lány Isten iránti elhivatottsága a családalapítással csak nőtt. Önmagával rendkívül szigorú, de a szegények és betegek iránt mindig bőkezű és könyörületes volt. Férje is mély hitéről és őszinte áhítatáról volt nevezetes, boldog házasságban éltek, három gyermekük született. Az ifjú férj keresztes hadjáratra indult a Szentföldre, mikor megbetegedett és meghalt. A hatévnyi házasság után megözvegyült Erzsébet gyermekeivel szegény sorba jutott, de megtagadta, hogy újra férjhez menjen. Számos megpróbáltatásban és megszégyenítésben volt része, végül Wartburg várából Marburg városába költözött, és Szent Ferenc harmadrendjének tagja lett.
Legendájában olvashatjuk, hogy miután megmaradt javaiból Marburgban felépített egy kórházat, alázatos szolgálólányként maga ápolta a betegeket és szegényeket. Buzgón gondozta, megfürdette és ágyba fektetve betakarta őket, s örvendezve mondta a szolgálóknak: „Milyen jó nékünk, hogy az Urat megfürdethetjük és betakarhatjuk.” Életét csodák övezték: elragadtatásában látta a Szűzanya és a szentek társaságában Jézust, aki helyeselte irgalmasságát. Amikor még Wartburgban élt, férje rokonai ellenezték irgalmasságát és bevádolták, hogy egy leprást ápol az ágyában. A takaró alá benéző Lajos azonban a keresztre feszített Krisztust látta rózsaágyon feküdni. Egy másik történetből kiderül, hogy Erzsébet mindenéről lemondott a szegények javára, így a német-római császár érkezésére nem tudott ünnepi ruhát ölteni, mert azt is elajándékozta, végül angyalok hoztak neki csillagokkal ékesített öltözetet.
Legendájában visszatérő elem a rózsacsoda. Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumban írja, hogy mikor Erzsébet még csak jegyese volt Lajosnak, de már Wartburgban nevelkedett, egy alkalommal a patak partján imádkozott rózsabimbókból készített koszorúval a fején, mert inkább Krisztus menyasszonya kívánt lenni. „Éppen követ érkezett apjától, és közölte vele, hogy a király ragaszkodik a házassághoz. Erzsébet a koszorút lemondóan a vízbe dobta, mire csodák csodájára, valóságos rózsaszőnyeg lepte el a víz felszínét.” Ebben a történetben a szüzességet jelképező rózsabimbók virággá nyílása arra utal, hogy Erzsébet el tudta fogadni, hogy feleség és anya legyen.
1231. november 16-án halt meg, huszonnégy évesen. Az általa alapított kórház kápolnájában temették el, halála után közbenjárására további csodák, gyógyulások történtek. A pápa már 1235 pünkösdjén szentté avatta. A szegények, betegek, árvák és özvegyek patrónája lett. Az Ünnepi kalendáriumban olvashatjuk, hogy mikor 1236 május első napján felemelték Erzsébet koporsóját, Frigyes császár, aki hiába kérte meg a szent özvegy kezét, egyszerű szőrcsuhában, de fején a császári koronával, segített a szerzeteseknek a koporsóvitelben. „Amikor a gazdag bíborszövetbe takargatott csontokat az új koporsóba helyezték, a császár e szavakkal tett aranykoronát Erzsébet fejére: nem koronázhattam meg császárnénak, most megkoronázom Isten országa halhatatlan királynéjának.”
Ereklyéi fölé templomot emeltek, a legenda szerint Erzsébet vágyott arra, hogy olyan magas tornyú templomot építsenek, hogy harangjának szavát Magyarországon is meghallják. „Kereste is a helyet, de hiába. Egy nap fölvett a földről egy követ, a levegőbe dobta, és kijelentette, hogy ott fogja a templomot fölépíttetni, ahol a kő leesik. Mocsaras helyre esett, nem messze a Lahn vizétől. Csakugyan itt is épült fel a templom nagy nehézségek között, de a munkások tisztelték a szent kívánságát.”
Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában leírja, hogy Erzsébetet sokszor ábrázolják hármas koronával, amely hármas női státuszára (szüzesség, asszonyiság, özvegység-anyaság) utal, hozzátéve, hogy „ebben az archaikus Nagy Istennő kultuszának halovány visszfénye ismerhető fel. A korona azonban a vértanúság jelképe is volt, és Erzsébet sanyarú élete, valamint korai halála középkori tisztelőinek a szemében fölért a vértanúsággal.” Géczi János A rózsa és jelképei: a keresztény középkor című művében pedig arról olvashatunk, hogy
az Erzsébet-legenda mindhárom fejezetéhez, a gyerekkorhoz, a házassághoz és az özvegységhez is kapcsolódik a rózsacsoda.
A három történet (a vízbe dobott rózsakoszorú, a kötényben vitt rózsa és a leprás beteg helyén megjelenő Krisztus alatti rózsaágy) „az emberi élet három szakaszát a rózsa jelentéstartományába illesztette, amelyeket ezek után megjeleníthetett a virág.”
A rózsa az Istennel való egységre, az önfeláldozó szeretetre utal, de az anyai és női érzelemgazdagságot, az égi mellett a földi szerelem jegyeit is jelképezi.
Erzsébet népi kultuszáról keveset tudunk, az bizonyos, hogy neve gyakran szerepel a pünkösdi énekekben. Lehetséges, hogy az összefüggés a pünkösdi rózsa és Szent Erzsébet legendájának fontos motívuma, a rózsacsoda következtében alakult ki.
November 19-e, a szent emléknapja időjárásjósló nap a magyar néphagyományban, amelyhez olyan szólások fűződnek, mint az „Erzsébet megrázta a pendelyét”, ha aznap havazik, vagy „Szent Erzsébet napja tél erejét szabja”, azaz, ha e napon esik a hó, meg is marad tavaszig. Határnap is volt a földművesek, állattartók számára, mert akkorra be kellett fejezni az őszi búza vetését, az állatokat pedig be kellett kötni az istállókba télire, ahogy arra a következő mondás utal: „Erzsébet, Katalin havat szokott hozni, a bitang marhákat jászolhoz kötözni.”
Kiemelt kép: Árpád-házi Szent Erzsébet szobra, Marton László alkotása (2007) a Szentlélek római katolikus templom mellett, a Szent Erzsébet téren. MTVA/Bizományosi: Faludi Imre
