A jelentős magyar festőművészek között vannak olyanok, akiket itthon sokra becsülünk, de a nagyvilág szinte alig ismeri őket. A legjobb példa talán Csontváry Kosztka Tivadar, őt jó okkal az egyik legnagyobb magyar művésznek tudjuk, de külföldön alig tudnak róla. Vannak olyanok is, akiket itthon és külföldön egyaránt megbecsülnek, mint például Rippl-Rónai Józsefet. Végül van néhány olyan is, akit alig ismer a hazai közönség, a külföld viszont a legnagyobbak között tartja számon.

Ilyen festő László Fülöp, a 20. század első harmadában az európai arisztokrácia legmagasabb köreinek ünnepelt és főúri módon honorált festője.

Fölsorolni is nehéz, ki mindenki portréjának készítésére kérték föl. Köztük volt az USA négy elnöke, II. Vilmos német császár, a brit és az egyiptomi király, a monacói herceg, a bolgár fejedelmi pár, Erzsébet yorki hercegnő, akit később királynőként ismert meg a világ, püspökök és bíborosok, hercegek és hercegnők, marsallok és tábornokok, nem mellesleg Horthy Miklós kormányzó és Görgey Artúr.

Az 1920–30-as években a leghíresebb emberek is megtisztelőnek, sőt egyenesen rangemelőnek tekintették, ha a portréjuk megfestését elvállalta.

A családi háttér nem ígért ilyen jövőt. Szemben például Mednyánszky László báróval, aki az arisztokrácia magaslatairól ereszkedett alá a kültelki munkások világába, a Laub néven született Fülöp (a nevét 1891-ben változtatta Lászlóra) a budapesti polgárság alsó régióhoz tartozó zsidó gabonakereskedő apa gyermekeként született 1869-ben, a kibontakozó gazdasági fellendülés hajnalán. Nyolc testvére közül vele együtt öt érte meg a felnőttkort. Alapiskolái befejeztével, tizennégy évesen már munkába állt, először egy címerfestő műtermében, majd egy fotográfusnál retusőrként. A tehetséges fiú egy évre rá bejutott a később Iparrajziskola néven ismert intézménybe, ahol olyan kiváló mesterektől tanulhatott, mint Székely Bertalan és Liezen-Mayer Sándor.  

Talán az utóbbi hívta 1889-ben Münchenbe, a saját festőiskolájába. Onnan egy évre Párizsba ment a világhírű Julian Akadémiára, majd vissza Münchenbe, íly módon pontosan azt az utat járta be, amelyet a legtöbb magyar kortársa.

A művészi tanulmányait huszonhárom éves korára befejezte, és szinte azonnal sikeres művésszé lépett elő.

Az első állami megbízatása idején, Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter portréjának megfestésekor is még csak huszonöt éves volt, de a feladatot olyan sikerrel teljesítette, hogy szinte azonnal uralkodói körökbe nyert bebocsátást. Még abban az évben megfestette a bolgár trónörökös pár portréját, 1899-ben pedig maga Ferenc József császár és király ült neki modellt.

A képekkel a szó szoros értelmében vagyonokat keresett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Budapest egyik legkülönösebb palotája, amelyet 1897-ben építtetett magának. A középkori várkastélyokat idéző épület ma is áll, a Zichy Géza utca 10. szám alatt bárki megnézheti, még videófelvételt is láthat a benne található egyik lakásról. A fergeteges siker mesebeli házasságot hozott magával, az ifjú festő a dúsgazdag ír sörgyáros, Guinness leányát vette feleségül.

A még nagyobb áttörést az 1900-ban megrendezett párizsi világkiállítás hozta meg a számára. Az ekkor is még csak harmincegy éves művész XIII. Leó pápáról készült portréja elnyerte a kiállítás nagy aranyérmét. Ettől kezdve a brit uralkodóház kedvenc festője lett, hat gyermekével 1907-ben át is települt Londonba. A magyar állampolgárság megtartása mellett fölvette a britet is, tucatnyi más kitüntetés mellett a brit uralkodótól megkapta Viktória-rendet, majd a magyartól a nemességet, a francia kormánytól a Becsületrendet. 

XIII. Leó portréja tulajdonképpen megmagyarázza az elsöprő sikert és a későbbi háttérbe szorulást is. László Fülöpről gyakran leírták, hogy az utolsó reneszánsz festő volt, legtöbbször abban az értelemben, hogy az utolsó „udvari festő”, uralkodók és udvartartásuk tagjainak ünnepelt megörökítője a történelem számára. Ennél az értelmezésnél tovább is léphetünk a párhuzammal.

László képein ugyanaz ragad meg, mint a nagy reneszánsz mesterek portréin: a nagyságnak és a természetességnek, hovatovább esendőségnek egyidejű megjelenése.

László elegáns magabiztossággal lépett túl az akadémizmus merevségén, de ezt anélkül tette, hogy annak hátat fordított volna. A képeiben ott rejtőzik mindaz a tudás és festői szabadság, amit a kortársai, köztük az impresszionisták addigra kivívtak és fölhalmoztak, de nem nélkülözi az akadémikusok precizitását sem. Ráadásul mindezt valóságos lélekelemzéssel egészíti ki, a potréin valódi embereket látunk, akikről készek volnánk akár személyiségrajzot is alkotni magunknak. 

Az előző századelő nagy festői megújulása azonban lényegében hidegen hagyta. Több mint négyezer fennmaradt képe közül a portrék ugyanannak a változatlan világlátásnak a lenyomatai, a zsánerképei pedig nem emelkednek túl a kor jobbjainak átlagán. Az a világ, amely László Fülöpöt magasba emelte, és amelyet a potréin megörökített, a század közepére lényegében eltűnt. Ám hogy mégis nagy festőről van szó, igazolják azok a magas árak, amelyeken egy-egy László-portré a nemzetközi műtárgypiacon manapság is elkel.