Talán emlékeznek még a 2019-es Fortepan kiállításra (digitális változata most is elérhető), hatalmas siker volt. Közös nevezőre hozott személyes történeteink eredőinél. „Minden múlt a múltam”, ezzel a mottóvá emelt Rakovszky Zsuzsa-verssorral horgonyozta le a jelenbe azt a felfoghatatlan mennyiségű privát történettöredéket, amelyet a kurátorok elénk tártak a mostanra száznyolcvanezernél is több fényképet tartalmazó digitális gyűjteményből. Aki látta, azzal mehetett haza, hogy szilánkokra töredezve, de látta a huszadik századot. Megérezhette a képeken szereplő emberek, ismerős idegenek belevetettségét abba a korba, amelybe születtek.
Ehhez a letaglózó élményhez képest tényleg csak a múlt érintésének élményét adják a Fortepan gigantikus fényképes kincstárából szerkesztett tematikus füzetek – de milyen jólesik ez az érintés. Készült már kiadvány többek között nőkről (A pesti nő), kávéházakról (Kérek egy feketét), falakról és hangfalakról (Beat, pop, rock), ideje volt a lakótelepek valóságon belüli valóságáról alkotott emlékeket is újrarendezni.
Már csak azért is, mert a 2011-es népszámlálás adatai szerint akkor egymillió-hatszázötvenhatezer ember élt legalább egy évtizede panellakásokban Magyarországon. Minden hatodik itthoni magyar.
Annak is van tehát köze a panelokhoz, akinek nincs. Ha nem volt panellakó, akad panellakó ismerőse, barátja, nagymamája, de ha más nem, panelra nyíló panorámája. Novemberben jelent meg az LTP – Tíz emelet boldogság száz, a digitális archívumból összeválogatott képpel.
Múltgranulátum szuperfröccs
Dicsértük már a Fortepant, hiszen megannyi okból lehet, többek között azért is, amit a kollektív társadalmi emlékezetért a puszta létezésével tesz. Az emlékeink természete ugyanis az – mint azt a világ legjegyzettebb memóriakutatói egy Magyarországon tartott konferencián is összegezték 2016-ban –, hogy valójában nincsenek sehol. Az emlékezés nemcsak módosítja az emlékeket az idegrendszeri kutatások jelenlegi állása szerint, hanem ez az, ami létre is hozza őket, a későbbi alkalmakkor pedig arra emlékszünk, amire legutóbb is emlékeztünk, nem pedig magára az eseményre, élményre.
Ennek a kis neurológiai kitérőnek az alapos értelmezése szédítően messzire vezetne, nem is kezdeném el szétszálazni. A Fortepan közössége által önkéntes alapon összegereblyézett, ráadásul szabadon használható vizuális múltgranulátum mindenesetre felér egy instant magnézium, halolaj és ginkgo biloba alkotta szuperfröccsel közös emlékezetünk karbantartása érdekében.
Emberek a kalitkákban
De vissza a lakótelepekhez. Miért nem csak minden hatodik magyarnak fontos, hogy lássa, milyen akarat és hogyan emelte – jellemzően állami tulajdonú tarlóra – a panelrengetegeket? Miért jó, ha egy füzetben átlapozhatjuk az eredeti panelvalóság vizuális emlékfoszlányait? Mert a kényszer még jó darabig köztünk tartja ezeket a monumentális építészeti mementókat: a paneleket eredetileg ugyan harminc-ötven évre tervezték, százezreknek jelentenek lakhatási megoldást ma is. A világról alkotott sémarendszerünk finoman szólva megváltozott, de a paneleket továbbra is tömegek lakják, jól kell tudni őket érteni.
Aki a panelvalóságot, annak történelmi ívét nem látja, nem érti a huszadik századi Magyarországot. A megértés eredői pedig a töredékes magánvalóságokból szőtt múltban horgonyoznak.
Végtelen tájban úszó szoliter tömegeknek kellett lakhatási megoldást találni az ötvenes évek végétől – fogalmazott az LTP – Tíz emelet boldogság bemutatóján Balla Regina építész, aki az 1954 után épült budapesti modern lakótelepekről írta doktori disszertációját. A paneldömping „lakhatási program” néven 1961-ben kezdődött az első, tizenöt éves ütemmel, majd az hetvenes évek demográfiai nyomása fokozta a lendületet.
A panelosítás a házgyáraknak köszönhetően kitartott egészen a Kádár-korszak végéig. Típuslakások, szabványélet. Modern, divatos, mint a szomszédé.
„Fura volt belegondolni, hogy azokban a kalitkákban emberek fognak élni, és… megtették.” Ezt már az újpalotai lakótelepet a kezdetekkor is fényképező Horváth Péter mondta, aki maga is kétszázhatvanhat képet jegyez a Fortepanon, ebből harminc az újpalotai lakótelepen készült, több az albumban is szerepel.
Az elszigeteltség esztétikája
Bicikliző gyerekek a Lakatos úti lakótelepen. Játékautója kormányára boruló kisfiú Újpalotán. Motorján a semmibe révedő srác Dunakeszin. A paneltoposszá lett elszigeteltség ezeken a kimerevített, személyes pillanatokon keresztül válik megfoghatóvá, de ide kívánkozik egy Rakovszky Zsuzsa-versrészlet is:
„Minden múltból maradt fölösleget
végleg lepörköl és -fonnyaszt a Nap.
Az élet végtelen lakótelep,
színes erkélyek, satnya fák alatt
gyes-neurózisban szenvedő ifjú nők
tolnak gyerekkocsit a kis ABC előtt.”
A füzetnyi album képei pontosan ezt a betonesztétikával körbebástyázott elszigeteltséget adják vissza, a hangulat talán csak Tarr Béla 1982-es Panelkapcsolatában nyomasztóbb. Az album kísérőszövege is rögzíti, hogy a hatvanas évek kisebb méretű lakótelepein még tetten érhető volt valamelyest a falusias légkör, de egy évtizeddel később a tízemeletes panelházak lakói már nem barátkoztak, sokkal inkább az elidegenedés volt jellemző. Mai szemmel abszurd jelenetek látszanak a képeken – furcsaságukat elmosta az idő. Élni kell, hát az emberek megtették, belakták a vasbeton kalitkát. A panel generációk valóságértelmezési keretévé vált.
Panellakók, szevasztok!
A kiadvány a kis magyar panelsztori kivonatos felvillantására vállalkozik száz kép erejéig, nem jut hát el a hepiendig, ahogyan a Fortepanról sincs kijárat a 21. századra. Kézbe véve mégis főleg a jelennel, a jövővel kapcsolatban tolulnak a kérdések. Mi lesz a panelekkel? Mi lesz a panellakókkal? Egyáltalán, kik lakják ma a paneleket? Kik vannak a statisztikai adatok mögött?
A bemutatón a kiadványhoz magyarázatokat adó építész, Balla Regina szerint a panelek még jók, környezetük gyakran meggyőzőbb is, mint egy most felépült társasház esetében, de ötven év múlva óriási probléma lehet belőlük, ha nem kezdünk el időben gondolkodni. Ami a közérzeti mélységeket-magasságokat illeti, nem kell mélyre ásni a popkultúrában, hogy felszedjünk a panelek közelmúltjára, jelenére reflektáló dalszövegeket. Tavasszal bemutatott, Panelvilág című projektjével azonban Somorjai Balázs fotóművész adta a legizgalmasabb, legszemélyesebb válaszokat a jelenre vonatkozóan.
Ő maga is panellakó volt, jól ismeri a közeget, empatikusan, nyitottsággal viszonyul hozzá. Képei ettől igazán erősek. Azt üzenik, hogy a panelben nemcsak van élet, de színes, akár szerethető is.
A Panelvilág fotóanyaga mintha az LTP – Tíz emelet boldogság folytatása lenne, pedig semmi összefüggés. A projekt még diplomamunkaként indult, 2020-ban hétszáz panellakó bevonásával felméréssel egészült ki, amely a paneleket elhagyni szándékozók magas arányára mutatott rá. Akik maradtak, azokról dokumentarista igényességű portrék születtek, személyes tárgyaik között, saját életterükben. Van itt minden az agancstól a buszmaketten át a nagyi kanapéjáig, kortárs grafikákig, plüssökig és a kommunizmusból itt maradt csillárig. Kortárs groteszk, szerethető emberekkel. Mindannyiunk közös múltja lesz egyszer ez is.
