2024 februárjában kilencedik alkalommal rendezik meg a Cziffra György-fesztivált, amelynek több programján fellép. Éveken keresztül volt a rendezvény házigazdája és Cziffra „After” címmel zenei stand-up estet is tartott a világhírű zongoraművészről. Mi ragadta meg legjobban a Cziffra-jelenségben?
Cziffra György az egyik legjelentősebb magyar zenei előadóművész, és valóban érdemes a Cziffra-jelenség kifejezést használni, mert egészen különálló helyet foglal el a zongoristák világában. Az emberek – zenetörténészek, esztéták, kritikusok – de a nagyközönség is szeretik elhelyezni a művészeket olyan szempontok alapján, hogy ki kinek a tanítványa, melyik iskolának a kiválósága. Valóban minden zongoraművészt lehet ilyen szempontok alapján tipizálni – egyetlen kivétellel, és ez Cziffra György. Cziffra olyan, mint a világmindenségben egy semmilyen naprendszerhez sem tartozó bolygó. Lenyűgöző játéka a zongoraművészet egy egészen egyedi ága, amelyet hallva az embernek a lélegzete is eláll.
Már-már emberfeletti zongoratechnikájának és a cigányzene tradíciójának együttállása adta fantasztikus improvizációs készségét, miközben játékát csak rá jellemző természetesség és magával értetődőség jellemzi.
Elképesztő, tragikus fordulatokban gazdag élete volt, és magával ragadó, ahogy az újabb és újabb nehézségekhez is alkalmazkodni tudott. Az alkalmazkodóképesség önmagában ritka művészi sajátosság, ő pedig a komolyzene sztárjaként, ha az élet úgy hozta, bárokban zenélt, és azt játszotta, amit a vendégek kértek. Később a világ összes nagy koncerttermében fellépett, a leghíresebb helyeken is lenyűgözte tudásával a közönséget. Azt hiszem, ez a fajta sokrétűség, kaleidoszkópszerű művészlét kevesek sajátja.
Fotó: Kresz Albert
Rengeteg visszaemlékezés maradt fenn róla: tanárai mesélték, hogy csodagyerekként hónapok alatt éveket haladt előre, fogolytársai, hogy milyen ereje volt a kényszermunkatáborban általa tartott rabkoncerteknek. 1956. október 22-ei Erkel színházbeli előadása is jelentős, ahol a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva. Születtek róla esetleg anekdoták is?
Igen, vannak róla anekdoták, például, hogy volt egy esküdt ellensége Fischer Annie személyében, és amikor Fischer Annie Párizsban zongoraestet tervezett, Cziffra György megvette az összes jegyet, hogy egyedül ülhessen be a koncerte. Hogy ez a történet igaz vagy sem, nem is számít. Sokkal fontosabb az, hogy az ilyen anekdoták pontosan mutatják, ahogy a kimagasló művészekről elindul a mítoszképződés. Így válnak mitikus alakokká, és ezek a történetek csak erősítik azt, hogy a művészeknek, a nevüknek, a felvételeiknek fenn kell maradnia. Szerencsére egy kiváló zongoraművész, Balázs János vállalta a küldetést, hogy életre hívja a fesztivált, ápolja Cziffra György örökségét, és továbbvigye a nevét, így a következő generációk is ismerni fogják.
Ön miként lett a Cziffra-fesztivál közreműködője?
Balázs János kért fel, akivel már jó ideje ismertük egymást tévés és rádiós interjúk kapcsán. Számos közös pont mellett meghatározó volt személyes kötődésünk Cziffrához. A fesztivállal pedig csak nőtt a közös élmények száma. Emlékszem, amikor az egyik programon José Cura énekelt, és János zongorázott a Zeneakadémia Nagytermében. Az volt a terv, hogy én konferálom fel őket, tehát csak elmondom a műsort, hogy utána a két nagy művész vegye át a színpadot. Igen ám, de José Cura kijelentette, hogy számára fontos, hogy a dalokról beszélhessen, viszont mivel nem tud magyarul, szüksége van tolmácsra. János megkért, hogy tolmácsoljak, és ha már ott vagyok, akkor lapozzak neki. Ebből pedig az lett, hogy miközben igyekeztem visszaadni az egészen sajátos stílussal rendelkező José Cura monológjait, a daloknál János mellé álltam, és lapoztam. Az az igazság, hogy noha nem vagyok tolmács, sokkal jobban féltem a lapozástól, mert János kezét követni néha egyszerűen lehetetlen volt. Cziffrához hasonlóan olyan gyorsan játszott, és annyira magától értetődően ugrott egyik helyről a másikra, hogy izgalmat okozott, hogy tudom-e követni. Végül mindig akkor lapoztam, amikor hevesen bólogatott, de egyet sem tévesztettem, nem is lapoztam visszafelé, úgyhogy végül is megúsztuk az estét.
A 2024-es fesztiválon is biztos lesznek ilyen emlékezetes pillanatok. Több programon is részt vesz, Bogányi Gergely rendhagyó zongoraestjén Lackfi János író-költővel – többek között – az előadóművészi lét sajátosságairól beszélgetnek. Saját előadásain szerzett élményei is inspirálják erre a beszélgetésre?
Igen, egy-egy sztori erejéig megosztom a tapasztalataimat is, de kamarazenekari hasonlattal élve ez egy olyan trió lesz, amiben én – moderátor-kérdezőként – legfeljebb a brácsás leszek. A művészi létről nemcsak mint életmódról és világlátásról fogunk beszélgetni, de az est címéhez hűen lelki folyamatokról, egyéni szokásokról, technikákról és kulisszatitkaikról is kérdezem őket. Bogányi Gergely ragyogó zongoraművész, már-már Cziffra Györgyöt idéző artistamutatványokkal. Legutóbb Felhívás keringőre című koncertsorozatának utolsó epizódjában 108 Chopin-darabból választhatott a közönség – ami azt jelenti, hogy 108 darabot tudott kotta nélkül, és közönség választhatta ki, hogy melyiket játssza el. Nagyon ritka ez a fajta parádés memória, biztos, hogy izgalmas lesz mindaz, amit megoszt velünk.
Lackfi Jánostól pedig azért számítok különösen érdekes gondolatokra, mert a színpadi lét talán kevésbé megszokott neki, de azokban a pillanatokban, amikor elküldi egy írását a szerkesztőnek vagy megosztja az interneten, olyan élményt él át, mintha kilépne a pódiumra, így tőle sajátos szemszögből hallhatunk majd a témáról.
Az előbb említett élmény az önnek is ismerős, hiszen amellett, hogy műsorvezető és előadó, ír is. Nemrég jelent meg az első könyve Nagy zenészek, nagy szerelmek – A zenetörténet hálószobatitkai címmel, amelyben a zenetörténet hírességeit mint esendő halandókat mutatja be az olvasónak, megkönnyítve ezzel a hozzájuk való kapcsolódást.
Szívesen írok, de ez engem nem tesz íróvá. Esztergályos Károly filmrendező fogalmazta meg rólam, hogy zenei mutatványos vagyok. Nem tartom magam művésznek sem, zenetörténész vagyok, aki népszerű formában beszél a zenetörténetről. Az egyik szórakoztató, ismeretterjesztő előadás-sorozatom áll a kötet hátterében, és talán a másikból is születhet egy könyv jövőre. Olvasónak inkább tartom magam, és szívesen adom át az olvasmányélményeimet.
Azért az ritka dolog a magyar zenei életben, hogy valaki könyvet is ír, műsort is vezet, saját fellépései vannak.
A zenei ismeretterjesztés egy fajtáját képviselem. Szórakoztató formában adom át az információkat, így megragadnak az emberekben, akik eljönnek az estjeimre, elolvassák a könyvemet, és lehet, hogy utána másképp hallgatják majd a zeneműveket.
A művészet célja azonban, hogy katarzisélményt nyújtson,
azt pedig az olyan művészek hozzák meg, mint Balázs János, Bogányi Gergely vagy Lackfi János. Én olyan vagyok, mint a focimeccsen a partjelző: lehet, hogy befolyásolja a meccs eredményét, hogy fölemelem a zászlót, de döntően nem rajtam múlik, és ami a legfontosabb, nem vagyok a pályán, csak a partvonalon kívülről követem az eseményeket. A zenei élet partjelzője vagyok, és boldog is vagyok azzal, hogy ezt kaptam, ezt vihetem.
Ha már a katarzisról esett szó, a 2024-es fesztivál melyik programját várja a legjobban?
A két Rachmaninov-esszencia koncertet, amelyen a szerző négy zongoraversenyét, valamint a Rapszódia egy Paganini-témára versenyművét játssza Balázs János a Concerto Budapesttel. Az első koncert február 10-én, a második február 25-én lesz a Zeneakadémia Nagytermében. Világszintű, maratoni vállalkozás, amit ez idáig nagyon kevesen tudtak teljesíteni, biztos, hogy fantasztikus élmény lesz.
További információk a Cziffra Fesztivál idei programjairól: https://cziffrafesztival.hu/esemenynaptar/
Kiemelt fotó: Mátyássy Jónás
