1945. február. A harcoknak éppen hogy vége, amikor egy fiatalasszony jelentkezik a városházán. Állást szeretne, és mert azon kevesek közé tartozik, akik Budapesten oroszul tudnak, azonnal munkát kap. De nemcsak beszélni tud a megszállók nyelvén, hanem írni is, sőt gépírni cirill betűs írógépen. Főnyeremény!

Így segítette Lomb Frigyesnét, vagy ahogyan ismerjük, Lomb Katót álláshoz a nyelvtudása. Nem sokkal korábban, még 1941-ben történt, hogy Lomb Kató egy antikváriumban orosz–angol szótárra bukkant, és azonnal megvette. Megvette, hazavitte, és ahogy szokta, a felfedező örömével forgatni kezdte. Szó sem volt még ideológiai megfontolásról, pláne előrelátásról, egyszerűen érdekelte ez a különös nyelv, amely más betűkészletet használ, és amelyen Tolsztoj, Dosztojevszkij és Csehov alkot. Még a bombázások idején, a légópincében is nála volt a vaskos kötet, ott sem hagyta abba a tanulást, pedig önmagán kívül kisfiáért és mérnök férjéért is aggódnia kellett.

Lomb Kató a Kádár-korszakban amolyan jól ismert csodabogárnak számított. Tizenhat nyelvet használt tolmácsi munkájában, és még legalább ugyanennyin – ahogy mondani szokás – nem lehetett eladni.

Szenvedélye volt a nyelvtanulás, a hobbija, a játéka, a teljesítménye, és idővel a hivatása. Egy interjúban úgy fogalmazott, neki egy nyelv rendszerét megismerni olyasféle izgalmat jelent, mint másnak egy keresztrejtvény.

Éppen ezért nem nyelvkönyvekre és nem izzadtságra esküdött, ha a nyelvtanulásról kérdezték, bár a szorgalmat és a kitartást ő is a szükséges elemek közé sorolta. De azt vallotta, a nyelvtanulás leginkább – öröm. Annak kell lennie, éppen ezért legjobb egy minket izgató könyvvel kezdeni az ismerkedést. 

Tanulságos történet, hogyan tanulta például a svéd nyelvet. Az is egy antikváriumban kezdődött, ahol öt forintért megvett egy regényt, és azonnal elolvasta. Nagyjából semmit nem értett belőle, még annyit sem, van-e főszereplője, egyáltalán cselekménye. Aztán elolvasta még egyszer. Akkor már – hála a német és angol tudásának – bizonyos szavakat megértett. Mint egy nyomozó a kevés számú bizonyítékból, haladt egyre beljebb a megismerésben. 

Ezek után nem meglepő, ha Lomb Kató nyelvtanulási tanácsai egyáltalán nem hasonlítottak a sokszor hallott intelmekhez. Csakhogy ami az ő esetében bevált, nem biztos, hogy más számára is járható útnak bizonyult. Ő szenvedélyesen szerette a nyelveket, és ez nem mondható el minden nyelvtanulóról. Ám amit szeretünk, ami annyira érdekel minket, hogy képesek vagyunk naponta több órán át foglalkozni vele, abban egyre jobbak leszünk. Legyen az a francia nyelv vagy a labdarúgó bajnokságok története. 

Lomb Kató gyakran és kifejezett elszántsággal szállt szembe a nyelvtanuláshoz kapcsolódó előítéletekkel is.

Nem igaz, vallotta, hogy jól csak gyerekként lehet elsajátítani egy nyelvet, és az sem, hogy szükséges hozzá a nyelvi környezet, vagyis a nyelvterületen eltöltött idő. Még azt is cáfolta, hogy kellene hozzá nyelvtehetségnek nevezett érzék.

Utóbbira ő a legjobb ellenpélda, akit a pécsi Szent Erzsébet-leánygimnáziumban nyelvi antitalentumként tartottak számon, és az érettségin egy kegyelemkettessel engedtek át. Fel sem merült pályaválasztáskor, hogy humán területre menjen, így lett vegyész, ami klasszikus tévútnak bizonyult. Akkor még Szilárd Katónak hívták, később vette fel a férje nevét.

Amikor felfedezte, mekkora örömet jelent megismerni egy idegen nyelvet, birtokba venni a szavait, megérteni a logikáját, felépíteni nyelvtani rendszerét, eldőlt a sorsa. A latin, a német, a francia, az angol és az orosz után szépen jött a többi nyelv: japán, kínai, dán, olasz, szlovák, román, lengyel, ukrán, bolgár, portugál, spanyol. És a többi, amit felsorolni sem lehet, de ő értette, fordította, használta őket. 

Amikor 1974-ben Vitray Tamásnál vendégeskedett az Ötszemközt stúdiójában, éppen egy nemzetközi konferenciára készült, ott angol, francia, német és olasz nyelveken kellett az elhangzó előadásokat fordítania a mesterséges megtermékenyítés témájában. Nem szinkrontolmácsolással, hanem úgy, hogy bizonyos szakaszokat elmond az előadó, majd jön a tolmács, magyarázta Vitraynak. „Közben jegyzetel?” – hangzott el a kérdés. „Kínai írásjeleket használok, azzal rögzítem az elhangzottakat” – válaszolta könnyedén, és ez neki valószínűleg valóban nem okozott nehézséget, sőt, így volt egyszerűbb.

Nem tudni, hogy ez a műsor, vagy akár Lomb Kató nyelvtanulásról írt könyvei hány embernek segítettek elsajátítani az angolt vagy a kínait, de hogy kedvet tudott csinálni hozzá, az biztos. Azt mondta, heti legalább tizenkét-tizennégy órát kell áldozni a nyelvtanulásra, és már csak azért sem javasolta nyelvtanár vagy tanfolyam igénybevételét, mert ez még akkoriban is tetemes összegbe került. Az ember olvasson az adott nyelven, írjon és beszéljen, de ahhoz sem kell másik fél, hiszen önmagának is elmondhatja a gondolatait.

A kiejtés? Másodlagos, szögezte le, és a saját kiejtését is a legtöbb nyelv esetében legfeljebb közepesnek ítélte. A lényeg a bátorság, a rendszeresség és az öröm, ez utóbbi a negyedik hatványon.

Ha belegondolunk, teljesen igaza volt, hiszen azóta tanulmányok ezrei születtek arról, hogy a motiváció a tanulás kulcsa, enélkül marad a vér és a verejték, de sokszor elmarad az eredmény is. A nyelvet a homo ludens tanulja, javasolta Lomb Kató, ne a homo sapiens.

Ő maga azonban meglehetősen fegyelmezett volt, nem csak játékos. Mindennap sétált, hetente járt tornázni, és januárban, amikor kevesebb volt a munkája, a Tátra sípályáit rótta. Gyakran kérték fel a párt és az állam vezetői, hogy kísérje el őket egy-egy nemzetközi találkozóra. Néha olyan nyelven kellett dolgoznia, amit alig ismert, de saját gyorstalpaló tanfolyama volt. Kilencvennégy évet élt, élete végén még a héber nyelvvel is megismerkedett.