Sok a homály a két háború közötti keresztény középosztály kedvenc áruházát vezető Kovacsevics Milenkó politikai tevékenységét illetően. A háború utáni Magyarországon a Horthy-kor prominens alakjának élettörténetét nem lehetett objektív hangon tárgyalni, a lapokban csak nemtelen (de legalábbis túlzónak érződő) minősítések és vádak kíséretében olvashatjuk a nevét. Azóta hosszú idő telt el, de Kovacsevics alakja nem keltette fel a történészek érdeklődését. Így nem tudjuk, mi igaz azokból a harmincas évek második felében szárnyra kelt pletykákból, miszerint anyagilag támogatta volna az akkor emelkedőben lévő nyilasmozgalmat, Szálasi Ferencék köreit.
Leszármazottjai vitatják a nyilasszimpátia vádját: a Forbesnak felelevenítettek egy esetet, amikor az üzlettulajdonos a bicikliért kuncsorgó Szálasit finoman eltávolíttatta az üzletből.
Az egyértelműnek látszik, hogy az üzletvezér élénk kapcsolatot ápolt a Horthy kori politikai osztály radikális szárnyával, osztotta a nacionalista, fajvédő eszme alapvetéseit. Az viszont, hogy „gazdasági háborús bűnös” és „nyilas” lett volna, mint a háború utáni lapok állították, nem feltétlenül következik ebből.
Politikai tevékenységének megítélését árnyaló adalék, hogy amikor 1939-ben a Magyar Élet Pártja színeiben képviselővé választották Ilovszky Jánost, a Baross Szövetség elnökét, Nagykovácsy egy ünnepi ülésen heves indulatokat keltve kijelentette: félti a szövetséget a politikától. (S bírálta a szervezet palotavásárlását is. A kritikában talán szerepet játszott az Ilovszkyval való személyes konfliktusa is.)
Izgalmas a Haladás egy 1946-os cikke, amelynek a szerzője már a Linz utcáin kóborló, elszegényedett volt áruháztulajdonost szólaltatja meg (persze nem tudhatjuk, tényleg volt-e ilyen találkozás, vagy az újságíró csupán kiötlötte a beszélgetést, hogy szítsa a hangulatot a „letört nyilas milliomossal” szemben). Az interjú bevezetője szerint az üzletvezér a húszas-harmincas években „leveleket írt a világ ismert antiszemitáinak”, közülük a szegényebbeknek, mint a német Julius Streichernek, a Der Stürmer nevű náci szennylap főszerkesztőjének, pénzbeli segélyt is küldött, a hírhedten zsidóellenes autógyáros, Henry Fordot csak „szellemileg támogatta”.
Az tény, hogy Kovacsevics és Ford levelezett egymással, a Haladás szerint az amerikai mágnás ígéretet is tett arra, hogy meglátogatja Magyarországon, amire végül nem került sor.
Meskó Lajos piarista paptanár visszaemlékezésében azt állítja, ő volt az egyetlen nagytőkés, aki anyagi nehézségei idején hajlandó volt kisegíteni édesapját, az első nyilaskeresztes párt alapítóját, Meskó Zoltánt. Itt nincs módunk hosszabban foglalkozni vele, de jegyezzük meg, Meskó érdekes figurája ő a huszadik századi magyar jobboldal törtetének: a tanácsköztársaság bukása után felállt Friedrich-kormány földművelésügyi államtitkáraként tűnt fel, később kisgazda-, majd egységespárti képviselő volt, mikszáthi atmoszférájú anekdotafüzért is publikált parlamenti élményeire alapozva. A harmincas években a nemzeti radikális táborban politizált, de idővel összekülönbözött Szálasiékkal, a háborúba lépést és a német megszállást pedig élesen ellenezte. (A háború után letartóztatták, egy időben a kommunista koncepciós per áldozatává lett Kádár János volt a rabtársa, aki 1959-ben, már első titkárként személyes utasítást adott a nagybeteg Meskó szabadlábra helyezésére.)
Meskó egyik alapítója volt a Névmagyarosító Társaságnak – történetünk főszereplőjével innen is eredhetett a kapcsolata. Az üzletház 1935-ban ugyanis azzal került be a lapokba, hogy új, aranybetűs cégtáblát helyeztek el a porta fölött, mely új néven, Nagykovácsy Milenkóként mutatta be az ekkor már országos hírű textilkereskedőt. Kovacsevics-Nagykovácsy pénzjutalmat ígérve cége alkalmazottjait is névmagyarosításra ösztökélte, ennek nyomán a családtagokkal együtt összesen nagyjából kétszáz ember jutott „szép magyar nevekhez”. A kérdésre, hogy nem veszélyes-e az üzletileg jól bejáratott név megváltoztatása, így felelt:
„A közérdek mindig felette áll az egyén érdekeinek s a magyar érdek az, hogy minden magyar földön élő magyar embernek magyar legyen a neve. (…) Az én vásárló közönségem a magyar középosztály és ők – véleményem szerint – helyesléssel és örömmel fogadják az új nevemet. (…) Más körülmény is közrejátszott névmagyarosításomban. Bármelyik ország fővárosába megyek, rögtön tudom, hogy hol vagyok, a cégtáblák föliratairól Budapesten azonban az idegen hangzású cégtáblák tömkelege megzavarja a külföldit s nem tudja, hogy Magyarország fővárosában jár-e, vagy másutt.”
A következő évben jött a cég történetében az újabb nagy fordulópont, a főüzlet ugyanis végleg kinőtte a Petőfi Sándor utcai helyiségeket. Az igazgató nem költöztette messzire vállalkozását: megvásárolta a világválság nyomán bedőlt Holzer Divatháznak helyet adó, Kossuth Lajos utca 8. alatti épületet, ahol az 1941-es háborús kirakatfotó is készült, s ahol később – már a tulajdonos Nyugatra távozása, illetve a kommunista hatalomátvétel után – az Úttörő Áruház működött. Nagykovácsy megvette emellett a divatház mögötti, nagy múltú Szapáry-házat és más szomszédos épületeket is. A kis távolság okán a dolgozók az árukat kézikocsikon szállítva költöztették át az üzletet. Az új üzlet megnyitása alkalmából az igazgató és alkalmazottjai „zárt menetben” a belvárosi plébániatemplomba vonultak át, hogy szentmisén vegyenek részt. Nagykovácsy visszaemlékezése szerint a liberális sajtó gunyoros hangon számolt be az esetről, ami a keresztény középosztály köreiben még inkább erősítette boltja presztízsét.
Az üzletház már a Kossuth Lajos utcai új helyén vált Magyarország talán leghíresebb és legrangosabb áruházává. „Földszintje, – a körötte körülfutó félemelet és első emelet karzataival, hatalmas, világos csarnok. Természetesen üvegteteje van. Az üzletháznak ez a része innen kap nappali világosságot, míg a második és harmadik emelet az utcai óriási tükörablakokon át jut nappali fényhez. A berendezés egyszerű, elegáns, fényűzés nélküli, de ízléses és a célnak mindenben megfelelő. Szőnyegek és függönyök tompítják le a lépés és a hang zaját és a hosszú elárusító asztaloknál mindig vidám, mindig mosolygó kiszolgáló sereg serénykedik” – mutatta be az új üzletet a Nemzeti Ujság. A kínálat egyre bővült, szőnyeg-, üveg és porcelán-, rádió- és lámpaosztály is helyet kapott az áruházban.
A cégvezér közben saját üzemében belevágott a „konfekcionálásba” is, nagy sikert arattak mérsékelt árú termékei, mint a Tropikál nyári öltöny, a Bokréta nevű női kollekció darabjai vagy éppen a Babarózsa névre hallgató „leánykaruha-kreáció”.
De keresett volt a középosztály tagjai számára megfizethető magyaros díszviselet is, a „magyar ruha”, amely tervezői szándéka szerint kiválthatta volna a frakkot és a szmokingot. A Népszava egy 1947-es, kevéssé hízelgő hangvételű cikkben „bugris díszmagyarként” hivatkozott a viseletre, amely a ruha- és díszlettervező (egyébiránt az első magyar női filmrendező s a Világ Igaza címmel kitüntetett zsidómentő) Zsindelyné Tüdős Klára és Nagykovácsy közös produktuma volt: „külsőleg egyszerű fekete, vagy sötétkék zakó, amelyen gombok helyett »magyaros« paszomántok díszelegnek. A hosszú pantalló felhajtójára is odavarrt a szabó két-három paszomántocskát, olyasmit, amilyent a katonasapkán viseltünk, »topánka« elnevezéssel. És mindezt a reprezentatív zsinórgyűjteményt kiegészíti a Petőfi-nyakkendő, ami egy fekete, repkedő szárnyú lavalliercsokor, alul bőséges arany rojtozással”.
Egy rendíthetetlen úriasszony – Zsindelyné Tüdős Klára története | Magyar Krónika
Olvassa el Zsindelyné Tüdős Kláráról szóló cikkünket is!
Nagykovácsy nemcsak – mint korábban láttuk – a marketinget újította meg, de a személyzeti politikát is. Alkalmazottaira mint kiterjesztett családjára tekintett, fotók sora örökíti meg a „pátriárkális” hangulatú, nagy vállalati ünnepségeket, amelyeken az áruháztulajdonos és felesége a dolgozók és családtagjaik körében mosolyog: mise, tojásfutás, cserépütés és sörözés képezte a programot. A Nagykovácsy-cégnek saját cserkészcsapata, dalárdája, zenekara, kaszinója volt (itt a dolgozóknak hetente szakelőadók tartottak felolvasásokat különböző társadalmi ügyekről), de női kosárlabdacsapatot is létrehozott, amely 1943-ban megnyerte az országos bajnokságot.
Bokréta címmel céges folyóiratot adott ki, amelyben – vesszőparipája volt ez – a kereskedői szakma választására buzdította a pályától hagyományosan ódzkodó keresztény fiatalokat.
Nyerges Ágnes idézi az üzletház 1940-ben kiadott szolgálati szabályzatát, eszerint Nagykovácsy szigorú keretek közé fogta a munkát: heti 54 órás munkaidő, kezdés 7 óra 40-kor, végzés 18 óra 15-kor, másfél órás ebédszünet.
„Az ebédhez 3 turnusban, csengőjelre mehettek az alkalmazottak. A különböző időbeosztásban ebédelők más-más színű gombot viseltek a köpenyük kihajtóján. Akit rajtakaptak, hogy nem a saját csoportjával ebédelt, azt kötelességmulasztóként jegyezték fel.” A dolgozóknak tilos volt – többek között – a pult mögött beszélgetniük, fésülködniük, telefonálniuk, lófrálniuk, a tükörben illegetniük magukat.
A tisztes magaviselet fejében a Nagykovácsy-alkalmazottak az átlagosnál magasabb fizetést, valamint házassági, szülési, illetve a már nem kereső szülők után segélyt és pluszszabadságot is kaptak. Gömbös Gyula miniszterelnökként külön kifejezte elismerését Nagykovácsynak a családvédelmi akció okán. Bár a Népszava a kormányfő leveléről beszámolva azt bizonygatta, hogy az áruház-tulajdonos kizsákmányolja dolgozóit, a forrásokból egy szociálisan érzékeny, dolgozói jóllétére különös figyelmet fordító cégvezető képe rajzolódik ki. Tegyük hozzá: Nagykovácsy az első üzletvezetők között volt, akik bevezették a hétvégi (szombat délutáni) munkaszünetet.
Nagykovácsy Milenkó a harmincas-negyvenes évek fordulóján érkezett sikerei csúcsára. 1938-tól negyven-ötven ügynököt alkalmazva az egész országot ellátta áruival. Az 1941-es Beszélő számok című zsebkönyv szerint az előző évben Magyarországon neki volt a legnagyobb jövedelme.
Nagykovácsy sietett hozzátenni: őrá vetették ki a legmagasabb adót is, amit – aránytalan volta miatt – nehezményezett. A háború utáni újságok azzal magyarázták cége bámulatos fejlődését, hogy a zsidótörvények minden konkurenciát eltávolítottak az útjából. Nagykovácsy a korabeli sajtóban gyakorta értekezett a kereskedelem világában zajló „új honfoglalás” kérdéseiről. Családja a már idézett Forbes-cikkben viszont felidézi: hosszú éveken át győzködte egy áruháza szomszédságában lévő cipőbolt zsidó tulajdonosát, hogy adja el neki az üzletet, ám 1944-ben, amikor a boltot elvették a tulajdonostól, és felajánlottak a Nagykovácsynak, hogy vegye át, ő azt felelte: „Hát így már nem kell.”
A tengelyhatalmakhoz csatlakozó, majd háborúba lépő Magyarországon Nagykovácsy társadalmi szerepvállalása nem hagyott alább. Jelentős összeget adományozott a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap céljaira, vezető pozíciót foglalt el a Német–Magyar Társaságban. Leventeegyesületet is alapított, melynek énekkara a rádióban háborús dalokat adott elő.
1943-ban Csengődön kétszáz holdnyi birtokot kívánt adományozni a hős honvédek számára, de a földvásárlás a minisztérium közbelépése miatt meghiúsult. 1944 augusztusában a szaporodó légitámadásokra tekintettel a bombakárosultaknak egymillió pengő értékű, régi, de jó minőségű árukészletét ajánlotta fel:
„Midőn felajánlásomat megteszem, hangsúlyoznom kell, hogy üzletem semmiféle háborús konjunktúrát nem élvezett, hanem ellenkezőleg – tekintettel a nehéz árubeszerzési viszonyokra, valamint az utánpótlási áruhiánya – éppen úgy, mint más hasonló üzletek, eleve vérveszteségre és összezsugorodásra ítéltetett. Ha mindezek ellenére most mégis felajánlom ezt az árukészletet a bombakárosultaknak, akkor ennek az az oka, hogy úgy érzem, a hazánkat fenyegető nagy veszedelem idején, amikor százak és százak máról-holnapra elvesztik otthonukat, nem szabad saját üzletem jövőjét a magyar sorstól függetlenül külön féltenem.”
Az adományból ötezer azonos tartalmú csomagot osztottak szét országszerte. Családja szerint ezt az akciót forgatták ki, értelmezték később úgy, hogy a nyilas kormányt támogatta, pedig ez még több hónappal Szálasiék hatalomra kerülése előtt történt.
Nagykovácsy jól tudta, hogy az oroszok által megszállt új Magyarországon nincs helye. A Szálasi-kormány miniszterelnök-helyettese, Szöllősi Jenő 1944. december 12-én azt jegyezte fel naplójába, hogy az üzletvezér kihallgatást kért nála, ahol „mintegy ¾ t vagyont kitevő különböző békebeli szövetet és vászonárut ajánlott fel a Miniszterelnökség tisztviselőkara számára”, ha annak Németországba kell távoznia – cserébe azt kérte, ő és családja hadd csatlakozhassanak hozzájuk.
Nagykovácsy Milenkó Ausztriában telepedett meg. Az ostrom napjaiban teljesen kifosztott áruházat egy ideig az alkalmazottak munkaközössége irányította, majd államosították. Itthon az áruház alapítóját a „nyilasok mecénásaként” és „munkásnyúzó szélhámosként” emlegették.
„Közérdekellenes tevékenységéről bizonyára személyesen fog majd számot adni az inasgyerekből lett kereskedővezér, ha sikerül őt kézrekeríteni és mint gazdasági háborús bűnöst Népbíróság elé állítani” – írta a Világban Radó Géza, korábban maga is textilkereskedő s a Textil-Ipar főszerkesztője (a nemrég felújított Walter Rózsi-villa építtetőjeként is ismerhetjük őt).
Egy modernista időkapszula Pesten | Magyar Krónika
Olvassa el a Walter Rózsi-villát bemutató cikkünket is!
A már idézett, 1946-os Haladás–interjúban Nagykovácsy így nyilatkozott: „Egy barakkban húzódunk meg a leányaimmal, mindenki elkerül bennünket, azok is, sőt elsősorban azok, akikkel jót tettem. Ez a hálátlanság gyötör a legjobban, no meg az, hogy odahaza is elfogultan és igazságtalanul ítélik meg munkásságomat, mert én csak jót tettem és jót akartam.”
1947-ben azt a rémhírt ismertette és cáfolta a magyar sajtó, hogy Nagykovácsy igyekszik visszaperelni áruházát, s egy amerikai tőkéscsoport közreműködésével nyitná újra azt.
A Magyar Nap ennek apropóján felháborodást fejezte ki, amiért a főváros bérleti díjat folyósított Nagykovácsy lányainak, akik – szemben azzal, amit a Haladás cikkében olvashatunk – Budapesten maradtak. Az Altmünsterben lakó Nagykovácsy Milenkót honvágy kínozta, haláláig reménykedett a politikai változásban. Egy levelében azt írta, 1955-ben úgy döntött, hogy történjen bármi, hazatér lányaihoz, testvéreihez. Nehezen tudták csak lebeszélni erről az elhatározásáról. Nyolcvanhárom évesen, 1965-ben Gmundenban halt meg, a rendszerváltás után Budapesten temették újra.
Kiemelt fotó: A Nagykovácsy-üzletház pavilonja az 1940-es Budapesti Nemzetközi Vásáron. Forrás: Fortepan / Lenkey Márton
