Ma már valójában akkor se tudnánk udvariasak lenni, ha szeretnénk. Egyszerűen nincsenek meg hozzá a szavaink, a reflexeink, kevésbé ceremoniális az élet, alapjában változott meg a kommunikáció, a régi értelemben vett leveleket nem is nagyon írunk, ha mégis van valami hivatalos vagy félhivatalos megfogalmazni valónk, a „kedves” és a „tisztelt” maradtak még, mint a címzettel való viszony árnyalására alkalmas jelzők. 

Nem nehéz megérteni, mi az oka ennek. Hiszen az udvariaskodást éppen az hívta életre, hogy egy hierarchikus, sokszorosan rétegzett társadalom eltérő helyzetű tagjainak érintkezését szabványosítja s így könnyítse meg, és az sem véletlen, hogy javarészt éppen az abszolutizmus kegyhajhászó korában jegecesedett ki az udvariasság szó- és szokáskincse, címek, megszólítások rendszere, hízelkedő és alázatoskodó megnevezések repertoárja. 

A második világháború után kapitalista vagy kommunista irányítás alatt, de egyaránt szélsebesen uniformizálódó-egyenlősödő nyugati társadalmakban viszont az udvariasság ezen formái csakhamar anakronisztikussá váltak. Ha anyagilag talán nem is, de kulturálisan, életmód tekintetében többé-kevésbé egy szintre került mindenki. Így hát nem is nagyon törjük magunkat, hogy fokozott reverenciával intézzük szavainkat egy idegenhez.

Forrás: Wikimedia

Az udvariasság eredetéről szóló gondolatok nem sajátok. Kertész Manótól (1881–1942) kölcsönzöm őket, akinek Szállok az Úrnak című kötetét emeltem le nemrég egy könyvszekérről. Nem ismertem a szerzőt, a furcsa cím ragadott meg, ami, mint Az udvarias magyar beszéd története alcímet viselő könyvből kiderül, a 18. század közepén elterjedt udvarias fordulat, mely a „szolgálok Kegyelmednek”, majd azt ezt felváltó „szolgálok az Úrnak” formula rövidüléseként keletkezett, a 19. századra pedig, amikor e szavak eredeti értelme elhomályosult, már „szállok az Úrhoz”, sőt „szólok az Úrhoz” változatban használták.

Kertész könyve először 1933-ben jelent meg, s a kiváló lingvista, mint az előző példa is mutatja, az udvarias formulák sorsát, fokozatos „alászállását”, eltartalmatlanodását fejtegeti benne érdekesen, magánlevelezésekből, történeti és irodalmi művekből vett sok-sok példával.

S hogy miért választotta ezt a témát Kertész? Ő nyíltan nem utal rá, de ne hagyjuk figyelmen kívül a történelmi kontextust, amelyben megírta a könyvet. A Horthy-éra kellős közepén jelent meg munkája, annak a tobzódó, „neobarokk” címkórságnak az időszakában, amelyet Szekfű Gyula vesézett ki híres tanulmányában, a Három nemzedékben.

Miközben a húszas éveket jórészt végignyomorogta a középosztály, a hivatalos címek kultusza a rezsimváltások káoszában elsüllyedt társadalmi rendet erősítette – ha csupán retorikai értelemben is.

Mint Szekfű írja: „a méltóságos és kegyelmes címek beteges kívánása és ezzel tökéletes lejáratása – koldusok ma minden »úriembert« méltóságosnak titulálnak, mintha csak spanyol koldusok volnának – ezek tulajdonképen külsőségek, melyek az anyagiakban folyvást lejjebb szállított középosztályt gyermekes módon akarják megnyugtatni s kielégíteni.”

Nyelvészünk a társas érintkezés modern kori formaságait ősrégi rítusokra, fejedelem és alattvaló, győztes és legyőzött közötti viszonyokra vezeti vissza: így az ismerősök vagy ismeretlenek előtti meghajlás az uralkodó előtti földre borulás „csökevény mozdulata”, a kalapemelésben pedig a hatalmasabb ember előtti szertartásos lemeztelenedésnek, a „hajdani hadifogoly megalázott sorsának elfakult emlékét” kell látnunk. Maga az „udvariasság” kifejezés is – hasonlóan az azonos értelmű német és francia fogalmakhoz – a királyi udvartartásra, az ott végzett szolgálatra utal. Érdekes egyébként az „udvarolni” szó jelentésváltozásainak története: a 17. század végétől kezdve a főrendűeknél, néhány emberöltővel később akár köznemeseknél tett látogatásokra hivatkoztak így, gyakorta „megudvarolni valakit” alakban is, és csupán a 19. század közepétől használták a „nőknek való kurizálás” jelentésében.

Kertésznek alaptézise az, hogy a (tág értelemben vett) „kultúra” mindig felülről hatja át a társadalmat. Szemben tehát azzal a felfogással, mely szerint a „nép” saját, „alulról szerveződő” kultúrával és értékrendszerrel bírna, vagyis a „mélyből” szellemi-közösségi értékek fakadhatnának, Kertész azt állítja: „a népi közösségek kulturális javait a közösség legfelsőbb rétege termeli, a szellemi arisztokrácia, amely nem is olyan nagyon régen egy volt a születési arisztokráciával.

A nép nem termel kulturális javakat, csak átvesz és átalakít!” Amint ez, fűzi hozzá Kertész, a népdal, a népies színjáték, a paraszti bútor és ruházkodás esetében is egyértelmű. Az ilyen közösségi kulturális javak közé tartoznak az udvarias kifejezések is: „Az alsóbb néposztályok felfelé törekvése, az érvényesülésért vagy az elismertetés látszatáért való folytonos küzdelme egyre mélyebbre szállítja le azokat a címeket, jelzőket s egyéb fordulatokat, amelyek a legfelsőbb réteg ajkán születtek meg, vagy csak ennek a legfelsőbb rétegnek a megkülönböztetésére szolgáltak.”

Hogy így van, az társadalmilag meghatározott, voltaképpen szükségszerű folyamat. A barokk korról beszéltünk mint az udvariasság fénykoráról: az akkor elterjedt, cikornyás formulákban az udvarias jelzőket a korábbi, tényleges érdemeket és/vagy kiemelkedő társadalmi státuszt jelölő jelentésük helyett már igencsak inflálódott értelemben használták.

Például a sokszor együtt szereplő „vitézlő” és „nemzetes” jelzők a középkor végén, az újkor elején még katonai életpályára, illetve nagynevű, régi családba való születésre utaltak. Előbbit – a nemesség honvédő szerepének csökkenésével párhuzamosan – a 17. századtól kezdve már nem katonáskodóknak is adták, utóbbival kapcsolatban az 1855-ös Levelező és házi ügyvédet idézi Kertész: „erre a hajdani nagy titulusra írnokok, díjnokok, kereskedők és mesteremberek tarthatnak számot”.

A korábban csak főurat illető „tekintetes” jelzőt a 17. század közepétől már köznemesek megszólítására is alkalmazták, a 18–19. században pedig „a középbirtokos nemességnek, a vármegye urainak, ügyvédeknek, orvosoknak”, a nem nemesi származású emberekkel bővülő honorácior osztálynak címe volt. 1856-ban Mocsáry Lajos A magyar társasélet című könyvében jelenti ki, hogy „most már a zsidó is tens úr”, a „tensasszony” megnevezés pedig jelzi, hogy a kifejezés megérkezett a társadalmi ranglétra aljára. Hasonló, bár kevésbé drámai alászállást konstatálhatunk a latin magnificus fordításaként megjelent „nagyságos” jelző esetében is: ez a 16. század elejétől az örökletes bárói méltóságnak a királytól adományozott címe, Mocsáry korában pedig már „minden, kissé műveltebb nemes emberre alkalmaztatik”. Az egyre inkább nőkre, idővel akár kishivatalnok-feleségekre is alkalmazott „nagysád”, „őnagysága” használata folytán azonban hamarosan elveszti valódi társadalmi megkülönböztető erejét.

Apropó, „nagysád”: Kertész szerint a hasonló alakú kifejezések (mint „kegyelmed”, „uraságod”, „atyaságod”) meggyökeresedése mögött az a felfogás rejlik, hogy „a nagyságos, kegyelmes úr immár nem is személy, hanem valóságos fogalommá emelkedik. […] A nagyság, kegyelem mint a megszólított tulajdonsága elválik a személytől, önálló tárgyi létet kap. A megszólított annyira át van itatva nagysággal és kegyelemmel, hogy a beszélő e tulajdonságokkal tökéletesen azonosítja őt, s a húsból és vérből való ’nagyság, kegyelem’ magaslatára emeli. […] Ha azt mondanám: téged, akkor a szavammal sértő módon hozzád nyúlnék; de nem mondom, nem is mondhatom, mert személyed az elvont fogalomnak a szavam számára is elérhetetlen magasságában látszik.”

 „A régimódi francia udvariasság utolsó védelmezői” egy 20. század eleji rajzon. Forrás: Wikimedia

Egyáltalán: az udvariasság – miközben keretet, formát ad eltérő státuszú egyének kommunikációjának – a társadalmi távolságtartást is szolgálja, egyre vastagabb válaszfalakat emel. Az írni „bátorkodó” kegyhajhász levélíró sokszorosan megalázkodik címzettje előtt, önmagát, önnön ítélőképességét értéktelennek állítja be: „csekély személyem”, „az én vékony tetszésem szerént”, később „szerény véleményem szerint”; levelére mint „rendeimre”, „soraimra”, sőt pusztán mint „méltatlan betűimre” hivatkozik. Ha pedig a rangos személy őnála tett látogatását említi, azt egészen a 19. század közepéig úgy fogalmazza meg, hogy a tekintélyes illető e gesztusával „megalázta magát” nála (ebédre például). A levélíró halmozza az elvont rangszavakat, melyek lehetővé teszik, hogy ne közvetlenül szólítsa meg a címzettet: a 17. század második felétől kezdve olyan fordulatokat vet papírra, mint „excellentiád méltóságának alázatos köteles szolgája”. De a Kertész által kiollózott levélrészletekben olvashatunk „méltóságos parancsolatról”, „méltóságos tekintetről”, hovatovább „méltóságos fülekről” is.

A „személy” kifejezés egyre gyakoribb közbeiktatása is azonos célt szolgál, és díszítő jelzők alkalmazására is lehetőséget ad: „Egyébb iránt becses személye szíves indulatiba ajánlott maradok” – olvashatjuk egy 1846-os levélben. S akkor még nem beszéltünk a „méltóztassék”, „szíveskedjék” típusú megfogalmazásokról. Kertész értelmezésében e jelenség lényege: „már nem közvetlenül cselekvésre szólítom fel a nagyon tisztelt személyt, hanem arra, hogy helyezkedjék olyan lelkiállapotba, hogy kérésem teljesítését méltónak tartsa”. Idővel már nemcsak felszólítás esetén, hanem ilyesféle kontextusban is használják e kifejezéseket: „Azt olvasám hozzám intézni méltóztatott leveléből…” „Méltóztasson kegyesen megengedni” – a 19. századra már efféle fordulatokban bővelkedik a társasági nyelv, amelynek (mint Kertész fogalmaz) „felpuhulásában” Kazinczy Ferenc és kortársainak „drága”, „forró”, „szent”, „mennyei” és hasonló jelzőket és szuperlatívuszokat halmozó szentimentalizmusa is nagy szerepet játszott.

A társadalmi válaszfalemelés legfontosabb eszköze természetesen a magázás, amely mai formájában a magyar nyelvben egészen a 18. század elejéig nem létezett. Korábban a legeltérőbb társadalmi helyzetű egyének is tegezték egymást, illetve más nyelvi eszközökkel fejezték ki a köztük lévő távolságot. A magázás úgy alakult ki, hogy a 16. században egyre elterjedtebbé vált a fentebb már említett „kegyelmed”, „uraságod” formák használata, amelyek után logikusan az első szám harmadik személyű igealakban folytatták a mondatot: „Emlekezhetyk vrasagod, mykepen kenyergettem im nemeli nap vrasagodnak Kalmanchehen, hogy kegielmed ennekem egy zabad levelet zerzene”. A „kegyelmed” alakot aztán német hatásra egyre inkább „az Úr”, „az Asszony” megszólítással helyettesítették („értsítsen engem az Úr”), még később pedig ez a megszólítás is elmaradt, az első szám harmadik személyű megfogalmazás önmagában fejezte ki az udvariasságot.

Forrás: Fortepan

Kertész ezzel kapcsolatban is azt nyomatékosítja: „Úgy szólok a velem szembenállóhoz, mintha nem is vele, hanem valami távollevő harmadikról beszélnék. […] Mintha nem is húsból-vérből való ember volna, hanem valami érzékeink alá nem eső fogalom: a ’méltóság’ maga; fölemelem messze magam fölé, a láthatatlan eszmény magasságába […] a második személlyel mintha hozzányúlnék a testéhez annak, akit a csillagok távolsága választ el tőlem.” A „maga” névmás a nyomatékosító „maga kegyelmed” kapcsolatból vált ki Kertész szerint: a kevéssé tiszteletteljesnek érzett megnevezés helyettesítésére a reformkorban, Szemere Pál javaslatára jött használatba a „kegyelmed” rövidítéséből lett, később inkább nők megszólítására alkalmazott „kegyed” forma, illetve, mint ismeretes, Széchenyi István hozta divatba az „ön”-t. (A „kegyelmed” süllyedésének eredménye egyébként a „kend” is, amellyel a legalacsonyabb rétegek tagjait szólították meg.)

Milyen tanulsága van mindennek a 21. századra nézve? Ma, amikor a köznapi élet szinte összes területén, a marketingben, de akár a hivatalos kommunikációban is a tegezés új térhódítását tapasztaljuk, tulajdonképpen azt is kijelenthetnénk, hogy a modernség előtti nyelvi szokásokhoz térünk vissza.

De ekkor persze azt nem vennénk figyelembe, hogy a régi korokban, bár magázás még nem létezett, attól még volt kevésbé igaz, hogy egy erősen és egyértelműen tagolt társadalomban éltek az emberek, míg ma ennek a tagoltságnak az elmosódása-megszűnése szorosan összefügg a tegezés divatjával. Sokatmondó e tekintetben a pandémia idején sokat olvasott-hallott „maradj otthon” szlogen, amely a fizikai távolságtartásra buzdította az embereket egy korban, amikor a társadalmi és nyelvi távolságtartás már-már lehetetlenné vált.

E könyvajánló zárásaként lássuk végül az „úr”, „uram” megszólítás történetét. Kertész Manó szerint a honfoglalás idejében még csupán Árpádot és az őt követő vezéreket, néhány évszázaddal később a trónörökösöket, a 14. században pedig a trónörökös kíséretében lévő előkelőket nevezték így. „[A] XVII. század végének nyelvtudata szerint az úr-ral való megszólítás csak a magasabb rétegeknek jár ki, bár a szokás már az alacsonyabb rendűekre is alkalmazza”, majd az „úr” – miközben a legfelsőbb társadalmi réteg hagyományos jelölőjeként továbbra is alkalmazzák – „mind mélyebb rétegekre szálló puszta udvarias megszólítássá” válik. E történeti háttér ismeretében találónak érezhetjük, hogy a múlt ködébe tűnt udvariasság ironikus megidézésére néhány éve a „szia, uram” megszólítást ötlötték ki, amely a manapság kötelező bizalmaskodást a valaha a legmagasabb rangra utaló kifejezéssel köti össze.