Furcsa egy hely a királynék városa, annyira furcsa, hogy itt még a 21. században is működött várbörtön, az ország utolsó ilyen intézménye. Regényes képzeteket idéz e szó, de a várban működő Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet mindennapjai kevéssé voltak regényesek. Bár a városlakók még jól emlékeznek arra, amikor a várhegy oldalában futó Jókai utcát használták beszélőnek a fogvatartottak családtagjai, barátai, üvöltve tárgyalták ki a fontos dolgokat, szóval adódtak emlékezetes jelenetek (amelyeknek most kovácsoltvas emlékművet is állítottak.) A várbörtönt 2003-ban zárták be, túl szűkös volt, a körülmények minden felületes modernizáció dacára embertelenek.
Mint Kertai Bendegúz idézi fel a Veszprémi Szemlében: „A folyóvizet és a vízöblítéses WC-t csak az 1980-as évek végén vezették be, addig a »küblirendszer« volt használatos. A börtön befogadóképessége sosem érte el a 60 fő feletti értéket. Mégis előfordult, hogy 200-250 ember raboskodott egyszerre. A börtön elhelyezkedéséből adódóan mindig 12-14 Celsius-fok volt a belső hőmérséklet.” A rabokat a város határában megépült, hipermodernnek számító intézménybe költöztették át, a bíróság használatába került várbörtön pedig funkció nélkül enyészett tovább. Néha, ünnepnapokon, városi fesztiválok idején megnyitották, emlékszem egy ilyen körbevezetésre: a máig a Várban működő törvényszék kapuján át lehetett bejutni, annak udvarából kellett leereszkedni a vár falában magasodó sárga épületegyüttes mínusz harmadik szintjén elhelyezkedő cellákig. Kufstein se lehetett sokkal zordabb hely, mint az a teljesen lerobbant komplexum, amit akkor bejárhattunk.
Régóta szó volt arról, hogy a börtönt felújítják, kiállítást alakítanak ki benne, 2015-ben a Laczkó Dezső Múzeum vette át, és nyitott is egy állandó tárlatot; most pedig az Európa kulturális fővárosa projekt keretében a kreatív főtanácsadó, Can Togay és a Laczkó Dezső Múzeum munkatársai által kidolgozott új koncepcióval, szélesebb anyagi háttérrel egy jóval nagyobb igényű, invenciózus, interaktív látványelemekre támaszkodó kiállítás nyílt meg.
Veszprém | Magyar Krónika
Veszprém: a vibráló balatoni életérzés és az Öreg-Bakony bensőséges bűvölete egy történelmi település falai között fonódik egymásba. Olvassa el cikkeinket, amelyeken keresztül megismerheti a várost!
Bejárás immár nem a törvényszéken át, hanem a szintén az EKF projekt részeként felújított, a már említett Jókai utcában, tehát a vár lábánál található Ruttner-házból adódik a börtönbe: az udvaron lift emel minket negyven méter magasba, a mínusz harmadikig.
Rögtön szögezzük le: az Ember a rács mögött nem csupán a veszprémi várbörtön történetét mutatja be, de afféle általános kitekintésű börtönkiállításként működik, arra buzdítva bennünket, gondoljuk újra igazságszolgáltatás, bűn és bűnhődés morális dilemmákkal témakörét.
„Míg korábban a nyilvános testi fenyítést, a közösségből való kivetést, a megszégyenítést tartották fontosnak, korunkban a szabadságtól való megfosztás számít a legfőbb büntetésnek. De vajon jobb lesz ezáltal a társadalom? Véleményformálás helyett többek között ennek végiggondolására ösztönzi látogatóit a tárlat” – írják a kiállítás létrehozói, s idézik Dosztojevszkijt: „Egy társadalmat nem az alapján kell megítélni, hogy hogyan kezeli a kiemelkedő polgárait, hanem az alapján, hogy hogyan bánik a bűnözőivel.”
Persze a várbörtön hosszú évszázadaival kapcsolatban is van mit mesélni. Mint megtudhatjuk: a középkorban a várhegy üregeiben őrizték a foglyokat, majd a 18. században épült meg a veszprémi megyeháza, ide került a törvényszék, a várfal mögötti pincehelyiségekben pedig tömlöcöt hoztak létre – ennek falait a mostani felújítás során tárták fel.
A tömlöcben rövid idő alatt tarthatatlanná váltak a viszonyok, iszonyú zsúfoltság, higiénia, napi egyszeri étkezés, sorban elhulló rabok – de hát mikor voltak itt emberhez méltó állapotok?
Az 1810-es földrengésben súlyosan megsérült az épület, a század közepén új, ötszintes épületkomplexumot, benne új fogházat emeltek, de hiába minden későbbi átalakítás, toldozás-foldozás, a problémák nem szűntek meg, amelyek, tegyük hozzá, nem csupán a rabok, de a heti öt napot és éjszakát a börtönben töltő őreik mindennapjait is megnehezítették. 1903-ban egy újságírót az itteni állapotok vizsgálata vezette annak megállapítására, hogy „a börtönőrök szabad államban fizetett rabok”.
A kiállítás bemutatja a várbörtön híres és kevésbé híres foglyait. Inkább csak helyben, illetve a 19. századdal foglalkozó történészek számára ismert Francsics Károly borbélymester, akinek az Óváros tér mögött hangulatos lépcső őrzi nevét, s aki izgalmas részletekben bővelkedő naplót vezetett a reformkori, majd a forradalom és szabadságharc lázában égő Veszprém mindennapjairól – ő 1834-ban fordult meg a fogházban, amikor részeg duhajkodása miatt őrizetbe vették. Brusznyai Árpád neve már ismerősebb lehet: az 1956-ban a veszprémi forradalmi tanács vezetőjévé választott s e pozíciójában nagy emberséggel eljáró klasszika-filológust és középiskolai tanárt a hírhedt megyei párttitkár, Pap János közbenjárására akasztották fel a megtorlás során, utolsó napjait a várbörtönben töltötte. De fogoly volt itt Mindszenty József is: 1944 végén a nyilasok ide zárták az akkori veszprémi püspököt.
Ha már Veszprém és bűnözés, a bakonyi betyárok, Sobri Jóska, Savanyó Jóska és társaik sem maradhatnak említés nélkül. 1
Milfajt Ferkó esetével foglalkozik hosszabban a kiállítás, aki Sobri betyárcsapatának tagja volt, és az volt a leghíresebb bűntette, amikor kirabolta a befolyásos Hunkár Antal szolgagyőri kastélyát.
836-ban fogták el, december 24-én a Hunkár kérésére a király által felállított statáriális bíróság ítélte halálra, és aznap végre is hajtották rajta az ítéletet, holttestét pedig a Veszprém határában, a Látó-hegyen emelt emelvényre akasztották elrettentésül – a fáma szerint évekig ott lógott. Hiába, Milfajt, akit halála előtt egy nappal Bucher Ferenc veszprémi festő cifraszűrben örökített meg, hőssé avatta a népi emlékezet. A kiállítás más mellett megidézi a tanácsköztársaság idején a várbörtönbe zárt polgárok esetét, akik szarkasztikus gesztussal szakszervezetbe tömörültek, de a veszprémi hóhérok alakját is, akik családjukkal a közpolgároktól elkülönülve, a város legszélén, a Sintérdombon, a mai Endrődi-lakótelep helyén laktak, és a nyilvános vesztőhely felszámolása után sintéri feladatokat láttak el.
A kiállítás másik része, mint már említettük, általános tényeket állapít meg, és általános kérdéseket vet fel. Képeket, statisztikákat, infografikákat elvonultatva történelmi, kultúr- és mentalitástörténeti visszatekintést ad, foglalkozik büntetés, kínzás, megszégyenítés szokásaival, módjaival (hatásos interaktív elem egy pellengér, amelyre ráállva a hangfalakból huhogni kezd a tömeg, karok emelkednek felénk), de az igazságszolgáltatás terén megfigyelhető osztály- és nemi különbségekkel is. Az utóbbiakkal, a nők kollektívan védelmezett erkölcsével kapcsolatban idéznek egy köveskáli mondást: „Ha a legény leejti a kalapját a sárba, megtörli, visszateszi, újra legény. Ha a leány leejti koszorúját, nem leány tovább.”
Láthatjuk, a mai büntetés-végrehajtási intézetekben hogyan van berendezve egy cella, milyen használati tárgyak illetnek egy rabot; megismerhetjük a 18-19 ezer, tehát nagyjából egy magyar kisváros lakosságának megfelelő számú fogvatartott mindennapi életét, ahogy annak a börtönbüntetés letöltésének pszichológiai nehézségeiről is képet alkothatunk:
„Az ítélet hossza fejben dől el”, „Okos az ember az itt bent töltött időt megpróbálja levedleni, mint kígyó a bőrét” – az egyik cellában ezeket és más hasonló, fogvatartottaktól származó idézeteket vetítenek ki.
A kiállítás végén műanyag golyókat dobálhatunk „igen” és „nem” feliratú dobozokba, hogy szavazzunk olyan kérdésekben, mint hogy büntetésük letöltése után az elítéltek beszéljenek-e börtönéveikről, vagy költöznénk-e egy börtönből szabaduló ember szomszédságába. Az Ember a rács mögött igényesen megvalósított, izgalmas kiállítás.
Fotók: Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa