„Jó napot kívánok, Balogné vagyok Kispestről. Kérem, az előbb beszállt a kertünkbe egy madár, meg tudná mondani, mi lehet? Még sosem láttam ilyet. Elég kicsi, szép színes tollai vannak… Tessék? Hát, olyan sárga, fekete meg vörös.”
A Madártani Intézet fiatal munkatársa feltett még néhány kérdést, majd azt mondta a telefonáló hölgynek, hogy valószínűleg sármány szállhatott be hozzá. Majd elköszönt, visszament az íróasztalához, és húzott egy strigulát a sármány neve mellé. Az ifjú madarász statisztikát vezetett a beérkezett kérdésekről, ugyanis ismeretterjesztő könyvet írt a madarakról. Munka után otthon, írógépét az ölébe húzva.
Az elkészült könyv, a Madarakról mindenkinek 1970-ben jelent meg – húszezer példányban –, és hatalmas siker lett. Ma is fellelhető néha az antikváriumokban. Ezután kezdtek a heti- és szaklapok írásokat kérni Schmidt Egontól, és elkezdődött több évtizedes ismeretterjesztő pályája.
A madarak barátja és ismerője egész életében kereste és figyelte a tollas jószágokat, írt, tanított és mesélt róluk. Írói munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el, könyveit keresik, vásárolják, olvassák. Tavaly januárban halt meg 91 évesen, egy hosszú és fordulatokban gazdag élet után.
Budapesten született, de mindig zalainak vallotta magát, mert sok időt töltött a család becsehelyi kúriájában, ahol naphosszat járta a természetet, figyelte a baglyokat, rigókat, tengeliceket.
A nagykanizsai piaristákhoz járt, így az új rendszerben nem vették fel egyetemre, bár ebben a család ezerholdas birtokának is volt némi szerepe. Hamarosan ki is telepítették őket, így kerültek Tarnaleleszre. Már előtte be-bejárt a Madártani Intézetbe, és később, a kitelepítés után is ott töltötte minden szabadidejét. Ebből nem jutott sok az akkor textilfestőben és épületelemgyárban dolgozó fiatalembernek. Szerencsére egy idő után átkerült az Állatkertbe, az a munka már jóval közelebb állt hozzá. Még akkor is, ha egy alkalommal Kádár János látogatott ki a városligeti intézménybe, és Schmidt Egont bízták meg azzal, kalauzolja el a politikust, mutassa be neki a park lakóit. Mindez még 1956 előtt történt.
Ennél fontosabb találkozás volt, hogy megismert egy Csóka Eszter nevű, a Pálmaházban dolgozó fiatal lányt, aki életének társa lett. Három gyermekük született, éltek boldogan. Nem nagy lábon, és ha már lábakról van szó – fél lábbal mindig a természetben.
Schmidt Egon hosszú éveket töltött a Madártani Intézetben, ahová közfelkiáltással választották őt egy távozó kolléga helyére. Hiszen úgyis annyit időzik ott, mondták a többiek. Egyébként azért vette fel ő jobbára a telefonot, mert az ő asztala állt legközelebb hozzá. Ezeknek a kérdéseknek a mentén született első könyve, majd utána sorban a többi.
Egon gyesen van – mondták a kollégái, amikor jó ideig nem járt be az Intézetbe. Valóban nevelési okból volt távol, csak éppen egy sámarigópárt kényeztetett otthon, akikre régóta vágyott, és akik a Lufthansa egyik menetrendszerű járatával érkeztek hozzá. Eszter megértéséről csak annyit, hogy a rigóknak beállított kétszer kétméteres volier a család kétszobás lakásának egyik szobáját szinte teljesen elfoglalta. A költési időszakra szabadságot kivevő Schmidt Egon hajnalonként buszra szállt, és a budai hegyekben hangyatojást és sáskákat gyűjtött a szülőknek meg a fiókáknak. Aztán a zsákmányt túróval, összetört macskatáppal, apróra vágott tyúkhúrral és kevés sárgarépával keverve kínálta a madárcsaládnak. Ez volt az ő madár-gyese.
Amikor a Madártani Intézetben neki nem tetsző változások történtek, átment az Állatvilág című laphoz. Tizenhét esztendőn át az Oxigén című műsorban is mesélt a madarakról, bemutatta életüket és hangjukat a rádióhallgatóknak. Sok családban kihagyhatatlan program volt ez a szombati ebéd után.
Boldog, egyszerű, igazi örömökben gazdag élet. Gazdag és gazdagító. Amikor Schmidt Egon életművét a lehető legrangosabb díjjal, Kossuth-díjjal ismerték el, nagy fájdalmára felesége már olyan beteg volt, hogy nem lehetett ott vele az ünnepségen. A szoborral azonnal Eszterhez sietett, akinek már csak egy gyenge mosolyra volt ereje.
A megözvegyült madarász élete végén is a Ferencvárosban élt, abban a boldog tudatban, hogy András fia folytatja a munkáját. Amikor tavaly januárban Schmidt Egon meghalt, a magyar ismeretterjesztés egyik legnagyobb alakját vesztettük el vele.
| Sármány (Carduelis carduelis): A sármányok szép színes tollazatukról ismertek, amelyek vörös, sárga és fekete színeket tartalmaznak. Ezek az énekesmadarak városi parkokban, kertekben és fákon költenek. A sármányok étrendjében főként magvak és gyümölcsök szerepelnek, de nem vetik meg a rovarokat sem. A színpompás tollazatuk és dallamos énekük miatt gyakran népszerűek a madárbarátok körében. |
Kiemelt fotó: Kollányi Péter/MTI
