„Végre a helyére került valami” – tűz körüli beszélgetés Cseh Andrással és Vecsei H. Miklóssal

Rólad lehet tudni András, hogy nem szoktad énekelni édesapád dalait. Miért nem? 

Cseh András: Olyan dalokról beszélünk amik belém vannak ivódva csecsemő koromtól fogva és amiket nagyon szeretek. Ezeket apámék írták „mint két médium”, ahogy Bereményi Géza is mondja. Jelen voltam párszor a dalírásoknál. Egy burokban ültek, mint valami szerelmespár, apám révült, kántált, Géza írta a sorokat, a végén pedig üdvözülten előadták az épp jelenlévő pár barátnak a friss dalt. Aztán láttam énekelni sok ember előtt, és hogy olyan hangulat lesz ott a nézőtéren, ami túlmutat az egészen. Mintha az ott ülőknek szólna egyenként. Ez volt a nagy varázslat, ami már sajnos nem jön vissza a lemezekről. Hát ezért nem szoktam kiállni és énekelni, mert ezt ő tudta csinálni. Meg olyan nyálas, patetikus érzés is lenne nekem előadni ezeket.

Most mégis az ő dalait játszod május végén egy Vecsei H. Miklóssal közös, tábortűzi éneklésként meghirdetett esten a Három Hollóban, aminek a Vagyunk lakói címet adtátok. 

Cs. A.: Igen, de nem előadom majd őket, hanem nótafa leszek, és ez egészen más műfaj.

Együtt énekeljük a dalokat sok emberrel akik hasonlóképpen szeretik őket, mint én, bénán éneklünk meg jól, bátran meg félénken, más-más emlékekkel, de az egész összecseng a végén. Remélem.

Ez az együtt éneklésesdi egyébként nagyon kell, idősotthonokban már tizenöt éve népdalozom együtt nénikkel, bácsikkal. Ez egy gyógyító hatású, normális, egyszerű és jó dolog. A világtörténelmet végigkísérte az együtt éneklés, kivéve az utóbbi évtizedekben, mióta kuss van a világban, minden fülben fülhallgató, de egyébként jelen volt, és jelen is kéne lennie. 

Hasi te viszont nemcsak hogy énekled Cseh Tamás dalait, de 80 éves születésnapja alkalmából egy egész emlékműsort is rendeztél, amit harmad magaddal játszol. Téged mi fogott meg ennyire a személyiségéből, a zenéjéből? 

Vecsei H. Miklós: Tamás és a Géza közös életműve a szüleim fiatalsága. Ők és a dalaik szimbólumaivá váltak ennek a korszaknak, ezáltal többek is lettek önmaguknál. Pilinszky János mondta egyszer, hogy nem biztos, hogy arról szól a kor, amiről beszél. Például sokáig azt hittük, Thomas Mann beszél a korról, aztán kiderült, hogy Kafka. Szerintem amikor Tamás dalait hallgatták, az akkoriakban sem tudatosult, hogy ők beszélnek legigazabbul az aktuális korról, pedig de. Ha ma valaki ezekkel a dalokkal akar foglalkozni, arra több oka is lehet. Az egyik, hogy visszasírja ezt a korszakot, mert élt benne, vagy nem élt benne, de azt érzi, hogy jó lenne, ha ez a korszak ma lenne. Én az utóbbiba tartozom.

Mi hiányzik annyira a mából, ami az akkoriaknak megvolt?

V. H. M: Nem azt a kort, hanem azokat az emberi viszonyokat hiányolom. Szeretnék olyan emberi viszonyokat, amikről ők mesélnek. Még akkor is, ha néha sokkal fájdalmasabbak voltak, mint a maiak, de az őszinteségük, a valódiságuk miatt lehettek fájdalmasabbak.

Vannak olyan helyzetek, alkotások, mondatok az életben, amik valódiak. Egyszerűen amikor megtörténnek, tudod, hogy igazak, de hogy miért, azt csak a kor, az idő, a eljövendő történések fogják elmondani neked. Nekem a Cseh Tamás dalok ilyenek.

Van közülük, amit öt-hat éve éneklek, éreztem, hogy igaz, pedig csak most, mikor Andrissal beköltöztünk az öltözőmbe és ott próbáltuk, akkor értettem meg, mitől az. De ezek a dalok már akkor is közel álltak hozzám, amikor nem értettem, miről szólnak. Ekkor azonban még nem mertem hozzájuk nyúlni. Aztán a kezembe került Bérczes László beszélgetőkönyve. Ebben Tamás úgy mesél az életéről, hogy már diagnosztizálták, tudja, hogy fogytán az ideje, ezért nincs benne semmi önmosdatási kényszer. Nagyon egyszerűen, a maga humorával, elképesztően egyenesen megy végig tulajdonképpen a botladozásain. Nekem ez a botladozástörténet tetszett meg nagyon. Ma már senki nem meséli el a saját életét a botladozásain keresztül. Pedig a botladozásaink kötnek össze minket. Azok által lehet a legjobban egymásra rácsodálkozni és magunkra ismerni. Ezért szerettem volna ebből a szempontból vázolni fel barátságokat, szerelmeket, árulásokat. Át akartam menteni ebből valamit a generációmnak. 

Az ilyen, már közvetett élményekből születő értelmezések hogy érintenek András téged, akinek ezek a dallamok és történetek egyet jelentettek a hétköznapok valóságával? 

Cs. A.: A legtöbb dologra nincs megfejtésem. Valószínűleg tényleg a gyerekkoromból jöhet az, hogy nekem nem igazán az a fontos. miről szólnak ezek a dalok, hanem a képek meg a hangulatok fontosak amik beúsznak mikor hallgatom őket. De amit Hasi mond azzal egyetértek, nekem is hiányoznak az akkori emberi viszonyok. Ezek az emberek – úgy emlékszem –, szenvedélyesen szerették egymást, aztán meg haragudtak egymásra, aztán megint szerették egymást. Legalábbis a szüleim köreiben így volt. A barátok, barátok voltak, nem volt ilyen méricskélés, hogy most akkor meddig lehet elmenni. Ez ma már azért ritka. Mintha hősiesebbek lettek volna egymással. 

A sokakban élő, talán már kicsit idealizált Cseh Tamás kép tehát nincs olyan távol a valóságtól?

Cs. A.: Szerintem nála nincs nagy különbség a legenda közt meg a között hogy milyen volt. Ő úgy lett legenda, hogy több mint négy évtizeden át járta a vidéket, énekelt, együtt volt az emberekkel. Ivott, beszélgetett, összeveszett, kibékült, meg minden. Azok kezdtek aztán mesélni róla, akik ismerték őt, és ez összeérett egy ilyesmi képpé, ami most van. Ez teljesen más, mint a mai mesterséges ,virtuális kultuszépítés.

V. H. M.: Szerintem az a jó, hogy Tamás története egy olyan ember története, aki sokat élt és az élete minden pillanatát nagyon megélte. Innentől kezdve pedig az ő története nagyon sok ember közös története. Mikor én felveszem a Cseh Tamás nevű szerepet, azt érzem, hogy minden, amit én a saját életemben tapasztaltam vagy amire vágyok, azt ő megélte. Innentől kezdve pedig nem az a fontos, hogy milyen is volt ő egészen pontosan, hanem hogy rajta keresztül magunkat tanuljuk vissza és mondhatunk ki olyan dolgokat, amiket amúgy nem mernénk vagy nem tudnánk. A tábortűzi estének, amire most készülünk sem Tamás lesz a tárgya és nem is Andris, én vagy a dalokhoz való viszonyunk.

Érződik, hogy mindketten nagyon, de teljesen máshogy kötődtök Cseh Tamáshoz. Tulajdonképpen hogy alakult, hogy ezt a tábortűzi éneklést épp együtt szervezitek?

Cs. A.: A szokásos véletlen. A gyerekeim iskolája, a Közép-budai Waldorf Iskola bajba került, költöznie kellett. Ez a baj pedig szintén a szokásos módon jóra látszik fordulni, mert az iskola egész köre szó szerint puszta kézzel nekiállt egy új épület felújításának, iskolává tételének, és sokkal jobb lett a hangulat, mint akkor, mikor még minden rendben volt. Most úgy néznek ki a napok, hogy azok az apukák és anyukák, akik ráérnek, hétköznap délelőttönként vagy hétvégeken hordják a sittet, törik a falat, keverik a maltert. A krízisből valami tök jó dolog született, ez amúgy is olyan waldorfos dolog. Én meg elkezdtem énekelni a papám dalait.

Mi köze a kettőnek egymáshoz? 

Cs. A.: Az, hogy az építkezéshez pénz is kell, amit mindenki a legkülönbözőbb módokon igyekszik most előteremteni. Tartottunk vásárt, van, aki futással gyűjtött, más máshogy. Én  azt találtam ki, hogy szervezek egy adománygyűjtő napot, ahol különböző előadók különböző dolgokat csinálnak. Zenélnek, zsonglőrködnek, színészkednek, a bevételt pedig az iskolának ajánljuk fel. Különböző okokból azonban mindenki lemondta a szereplést, míg végül egyedül  Hasi maradt, és az egész össze is omlott volna ha ő nem áll ebbe bele. De beleállt, és az lett az elképzelés, hogy a zenésztársaival előadják a papámról szóló műsorukat, de a társaknak sem volt alkalmas az időpont. Hasi mondta, hogy csináljuk akkor ketten. Én biztos voltam benne, hogy én nem fogok azokkal a dalokkal kiállni. Csakhogy épp ekkor jöttem le az idősotthonból, ahol előtte a nénikkel énekeltem, és eszembe jutott, mi lenne, ha mi ketten csak úgymond nótafák lennénk és a jelenlévőkkel közösen énekelnénk, mintha csak a tűz körül ülnénk. Ez nekem a hónap, sőt az év ötlete volt. Végre a helyére került valami! Három hete bárkivel ha találkozom együtt énekeljük ezeket a dalokat, ha akarja az illető, ha nem. Múlt héten magával Bereményivel vonyítottunk órákon át, szerintem mind a kettőnknek emlékezetes volt. Egyikünknek sincs nagy hangja, de nagy érzésekkel és bátran éneklünk. És egyedül erre lesz majd szüksége mindenkinek aki eljön vasárnap a Három Hollóba.

A tábortűz nélküli tábortűzi éneklés 2024. május 26-án 19:00-kor lesz a Három Holló nagytermében.