Volt a régi Magyarország délkeleti peremén, a szélesen hömpölygő Al-Dunán egy sziget, ami egy időre mintha kifelejtődött volna a világtörténelemből. Méretre körülbelül a fele volt a budapesti Margit-szigetnek, a fénykorában ezer ember lakta, de ez még nem tette volna különössé. Ám a nagyhatalmi politika különös alakulása folytán, száz kilométerekre a visszahúzódó Oszmán birodalomtól megmaradt jogilag is, lelkében is töröknek. A fennhatóságot felette 1878-tól, egy szakasz magyar katona képében a Monarchia gyakorolta, de a lakosok török alattvalók maradtak, nem fizettek adót és katonának sem kellett menniük. Élhették tovább a maguk török életét, vásárolhattak a bazárban, járhattak a mecsetbe az imámjukat hallgatni és főzhették a kávét maguknak meg az ide látogató túristáknak, akik Orsovából csónakokkal jöttek egy kis török világot látni. Alighanem a kávéház teraszán időző magyar tiszt urak is ilyen látogatók lehettek.

A történelem idővel mégiscsak észrevette, hogy volna itt valami történni való. Medve Zoltán krassó-szörényi főispán 1913. május 12-én hadilobogó alatt átcsónakázott a szigetre, és azt letűzve Ada Kalehet a vele érkezett két csendőr jelenlétében a magyar állam birtokába vette. A helyi törökök az okkupációt békésen tudomásul vették, és bizonyára főzték tovább a kávét. 

Így tehettek akkor is, amikor 1920-ban a román állam lett a birtokos. Megérték a kommunizmust, de a Vaskapu vízierőmű gátjának átadását már nem, a megemelkedett vízszint 1970-re az egész szigetet örökre elnyelte. Maradtak az emlékek, mint ez a képeslap is, a hátlapján az alábbi sorokkal:

„Mesés a fekete, mesés a cigarilló, szóval minden mesés!!! Kezeit csókolja Dezső.”

Kézdivásárhely, pályaudvar, 1913 | Magyar Krónika

Üzenet a múltból sorozatunk előző részében 1913-ba, Kézdivásárhelyre „utaztunk”.