Az MTI fotóarchívumában kutakodva akadt meg a szemem ezen a képen. Egy modern irodaház öt emelete tárul elénk, bepillanthatunk a helyiségekbe, a kései órán is folyó munkába, az egyik szobában két női alkalmazott dolgozik, egy másikban mintha valamilyen megbeszélést látnánk, más irodákban nincsen ember, csak az írógépeket, az iratokkal, mappákkal teleszórt íróasztalokat, a függöny mögül kikandikáló mosdókagylót, a dísznövényeket szemlélhetjük meg, megint másik irodában a fogason lógó kabát, sál, sapka utal arra, hogy a tulajdonosuk munkaideje még nem ért véget.
Azért találom érdekesnek a felvételt, mert egy híres filmjelenetre emlékeztet, nem másra, mint Jacques Tati, a csodálatos rendező 1967-ben készült Playtime-jának képsoraira: Hulot úr egy modern bérházba hivatalos, amelynek hatalmas, már-már képernyőszerű ablakai totális betekintést engednek a lakók életébe: egy házaspár tévét néz, a fölöttük lévő lakásban élők szintúgy, egy harmadik lakásban éppen mintha veszekedés folyna, Hulot úr pedig azt kénytelen elszenvedni, hogy vendéglátói a nyaralásukat megörökítő képeket mutatják be diavetítőn.
Fölösleges is hosszabban fejtegetni, Tati mennyire pontosan érzékelte, mit tartogat a jövő: szabványéletet (ez persze még a legkevésbé eredeti megfigyelés), hozzá a transzparencia, a nyitottság mindent átható elvárását, azt a kultúrát, amelyben a polgárok minden külső kényszer nélkül, önkéntesen kiszolgáltatják magukat mások tekintetének – hagyják, hogy a kormányok, cégek, idegen emberek megfigyeljék őket. A közösségi média, a kényszeres exhibíció valósága van megelőlegezve ezekben a képsorokban. De hát az egész Playtime úgy hat, mint egy – ma már egy az egyben jelenünkre olvasható, akkor még többé-kevésbé értetlenkedve fogadott – prófécia, Tati pedig nem kímélt se pénzt, se energiát, hogy leforgassa burleszkdisztópiáját: olyan költségvetést teremtett hozzá, amilyen korábban egy francia filmnek se volt, külön várost emeltek a forgatáshoz, az anyagi csőd se maradt aztán el, de a kolosszális erőfeszítés nem volt hiábavaló. Ma a Playtime-ot egyöntetűen a filmtörténet klasszikusai közé sorolják.
Hogy Tati filmjének mi köze van az MTI-fényképhez? Azonkívül, hogy utóbbi is a hatvanas években készült, nem sok. Az építészet a fő közös pont, persze. Milyen épületet látunk pontosan?
A Chemolimpexnek a Deák Ferenc utca és a Bécsi utca sarkán emelt, Gulyás Zoltán által tervezett, 1963-ban átadott székházát, amely a szocreál időszak után éledező építészeti modernizmus úttörő alkotása volt.
A nevezett külkereskedelmi vállalat – az ugyancsak az MTI archívumában megtalálható, Sziklai Dezső által készített reklámfotók tanúsága alapján – gumimatracot, sátrat, műbőrkabátot, mosószereket, kozmetikai cikkeket és más vegyipari termékeket forgalmazott külföldön. Az irodaház másik építtetője az OTP volt, a takarékpénztár építési osztálya, illetve V. kerületi fiókja az első két szinten kapott helyet. Érdemes megemlíteni, hogy az épületben forgatták a Már nem olyan időket élünk című, 1964-es Keleti Márton-film számos jelenetét (főszerepben: Gábor Miklós és Váradi Hédi). A Chemolimpex a rendszerváltás után részvénytársasággá alakult, s kiköltözött a Deák Ferenc utcából, az OTP viszont máig lakója az épületnek.
Gulyás Zoltán irodaházát sokan méltatták gazdaságos, de igényes anyaghasználatáért, innovatív statikai megoldásaiért, esztétikai értékeiért.
„Az épület szép. Sikerült. Tetszik a laikusoknak is. A szobák világosak, a falak üvegből vannak, a homlokzat az Erzsébet-híd roncsaiból bontott fénytartó, időtálló gránit. Az egész együtt: a tegnap Belvárosában egy kicsi a holnap Cityjéből” – írta az átadás után az Esti Hírlap.
„Azokban az években, amikor a racionális építészet visszahódíthatta a primitív szocreáltól az alkotás rendjét, az építészet főként a ritmussal tudta átlépni a Bauhaus-évtized örökségének puritanizmusát. Nehéz volt ezekben az években szépet alkotni, nehéz volt a környezethez illeszkedni és művésznek maradni, mert túl könnyű volt az építőanyagok között a csekély kínálatban válogatni, és mert a szigorú gazdasági előírások a művész elképzeléseit erősen béklyózták. Gulyás Zoltán egyik fő műve a pesti belvárosban az 1960-1962 években épített Chemolimpex-OTP irodaház, mely a hatvanas évekre jellemző feladatok-lehetőségek-eredmények összegezése, kiemelkedő teljesítménye” – ezt pedig Kubinszky Mihály írta a Magyar Szemlében 2005-ben, az építész munkásságát bemutató tanulmányában.
A székház rendszerváltás környéki, Gulyás közreműködésével végrehajtott átépítését viszont elég sok kritika érte, ezeket Ferkai András így összegezte: „Nagy kár, hogy az átépítés során homlokzata megváltozott: a szürke gránit burkolatot vörös gránitra, a faablakokat fémablakokra cserélték, de nem sikerült megőrizni a pénztárterem rácsszerkezetű, felülvilágító kupolás lefedését sem (helyén ma üvegpiramis emelkedik).” A 2010-es évek elején szóba került, hogy az épületet lebontják, az építészkörökben nagy felháborodást kiváltó terv azonban idővel elhalt. Néhány éve az 5. kerület helyi védettséget biztosított az irodaháznak.