Liszt Ferenc úgynevezett Két legendája, az Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak, valamint a Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár szellemisége és lelkisége nagyon régóta foglalkoztat és kíséri az koncertéletemet.

A virtuózitásnak egy olyan magassága nyilvánul meg bennük, amely messze túlmutat az – egyébként önmagában el nem ítélhető – csillogáson vagy zongoratechnikai bravúron, egy felsőbb dimenziót jelenít meg hangszerkezelési, kompozíciós szempontból.  

Az 1860-as évek elején Liszt Ferenc Rómában élt, nem lépett fel nagyobb közönség előtt, legfeljebb szűkebb körben játszott, és kimondott céljaként tekintett az egyházi zene megújítására. És valóban megfigyelhető ezekben a művekben a komponista bátorsága, eredetisége, úttörő szellemisége, olyat alkotott, amelyet még senki korábban. Az impresszionizmus hangzásvilágát és gazdagságát Claude Debussyt megelőzően teremtette meg. Az első műben képes hangok mentén, kompozíciós technikával megfesteni a maga teljességében azt az elképzelt közeget, azt a másik univerzumot és szebb világot, ahová Assisi Szent Ferenc belép, és ahol madarak énekelnek körülötte. A Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár című darabjában ezzel szemben a látomásszerű erejével, a fekete-fehér billentyűkön keresztül egy teljes bibliai epizódot jelenít meg, majdnemhogy egy összeművészeti kompozíciót alkotva. Nem csupán azért, mert pianisztikusan egy sokrétű történetet dolgoz fel, miközben a zongora úgy szól, mint egy teljes zenekar, hanem azért is, mert a mondanivalója lényege végtelenül transzcendens, ugyanakkor közben nagyon is konkrét.

Bogányi Gergely (Forrás: MTI)
Hiszen a cím alapján pontosan tudjuk mindkét mű esetében, hogy miről szól – utóbbi trivialitást pedig érdemes kihangsúlyozni, hiszen ebben a jelenlegi világban mindent eltorzítanak, mindenbe belemagyaráznak valamit, a legegyszerűbb darabokat is kiforgatják. Itt azonban, bár természetesen próbálkoztak vele, nem lehet megtenni mindezt, egyértelműsítve van a tartalom mindkét mű esetében. 

Ezek a darabok emblematikus módon Liszt Ferencnek a legmélyebb, legbensőbb szféráját is felfedik: az elkötelezett és erőteljes kötődését a valláshoz. A vallásossága pedig az egész életművét döntően befolyásolta. Ennek ilyesfajta kivetülése természetesen nem teljesen előzmény nélküli, a keresztény képző-, és zeneművészetben is találkozhatunk nagyon erőteljes hitéleti hatásokkal, elég csupán Bach Máté-passiójára vagy Mozart Requiemjére gondolni, Liszt Ferenc viszont a bibliai képalkotást egy soha nem tapasztalt új szintre emelte. Az egyetemes zenetörténelem megkerülhetetlen darabjairól van szó, amelyek a szerző oly gazdag életművében is kitüntetett figyelmet érdemelnek. 

Mindkét darab eljátszása rendkívüli felkészülést igényel. Nem csupán arról van szó, hogy technikailag komoly kihívást jelent a sokrétű, gazdag, virtuóz futamok elsajátítása, hanem még ennél is fontosabb és nehezebb a mondanivaló átadása. Liszt Ferenc a Két legendát mélységes meggyőződésből, azon látomásai alapján írta, amelyek a Biblia olvasása közben megjelentek a lelki szemei előtt. Ezt pedig az előadónak kötelessége megjeleníteni a koncert folyamán. Ehhez át kell magának is élni azt a közeget, azt a világot, amelyről az elbeszélés szól, teljes odaadással el kell mélyülni benne – nem eljátszani kell a művet, hanem elmesélni a történetet Liszt Ferenc hangjaival. Egy égi csatornát kell nyitni az előadónak ahhoz, hogy megvalósuljon a varázslat a koncertteremben, megjelenjen ez a fenséges, nem földi dimenzió. Ha mindezt sikerül megteremteni, akkor a hatás nem marad el. A befogadónak ugyanis nem kell vallásosnak lenni az élmény átéléséhez, nem kell szakavatottan ismernie a zenetörténetet vagy a Bibliát, elég csupán érdeklődéssel, nyitottsággal figyelni. Megfelelő tolmácsolásban ezek a darabok kifejtik a csodálatos, földöntúli erejüket. 

Kiemelt kép: Bogányi Gergely (Forrás: MTI Fotóbank)