Amikor Horthy Miklós 1932-ben Gömbös Gyulát kinevezte miniszterelnöknek, azzal azt is jelezte, hogy a kormányzat a korábbinál aktívabban törekszik majd a szociális feszültségek enyhítésére. A gazdasági válság növelte a radikális politikai erők népszerűségét, ami az őket pártoló társadalmi rétegek megszólítását tette szükségessé. Gömbös annak a keményvonalas, „plebejus” jobboldalnak volt központi alakja, amely a nagytőke és a nagypolgárság érdekeit képviselő bethleni kurzussal szemben a középosztály szószólójaként lépett fel, mélyreható társadalmi reformokat sürgetett, az állam teljes újraszervezését hirdette, ebben pedig a Mussolini-féle (később a hitleri) rendszer erőteljes inspirációt jelentett számára (noha arról is nyilatkozott, hogy idegen politikai eszmék és struktúrák egy az egyben nem ültethetők át magyar viszonyok közé).
Ebben a kontextusban értelmezendő, hogy 1933. novemberében a kormány Nemzeti Munkahetet szervezett azzal a céllal, hogy „piedesztálra emelje” a dolgozó emberek mindennapi erőfeszítéseit. „Nem szeretjük a nagy szavakat, de az az érzésünk, hogy a nemzetnek azt a korszakát nyitotta meg, amelynek oltárán az Isten mellett a munka fog állani” – fogalmazott a Pesti Napló, a cikk folytatásában pedig ezt olvashatjuk: „Ha a nemzet minden eleven ereje nem alakul át munkává, — a mezőgazdaságban, iparban és kereskedelemben — akkor képtelenek vagyunk megállani helyünket abban a szörnyű válságban, amely egymás után töri össze még a leghatalmasabb államokat is.”
Fenyegető válsághelyzet, totális politikai-társadalmi megoldások igénye: egy ilyen újsághír is jól érzékelteti a harmincas évek első felében nem csak Magyarországon, de egész Európában uralkodó közhangulatot, amely megrengette vagy el is sodorta a demokráciákat.
De hogyan zajlott ez a sajtóban nagy dérrel-dúrral felvezetett, mára teljesen feledésbe merült gömbösi munkaünnep? Az 1933-as munkahét csúcsnapján, vasárnap Budapest főbb útjain zenekarok fokozták a Kossuth térre igyekvő tömegek hangulatát. Valóságos „paraplüi revolúcióként”, vagyis esernyőforradalomként jellemezte a Kossuth téri gyülekezést A Reggel, esős idő volt ugyanis aznap.
A Társadalmi Egyesületek Szövetsége Falk Miksa utca 1. alatti székházának erkélyén a kormányfő az olasz Duce jellegzetes mozdulatával köszöntötte az összesereglett hallgatóságot, majd megtartotta tizenöt pontból álló „munkaszózatát”, amely konkrét kormányzati intézkedéseket nem, csak általános alapelveket, életbölcsességeket tartalmazott. Ilyesféléket: „Nekünk mindegy, hogy kérges tenyérrel, vagy csiszolt ésszel keresed kenyeredet és gyűjtőd vagyonodat — mindenképpen testvér, magyar testvér vagy.” „Ne keressétek munkátokban a könnyű érvényesülés útját. Az így elért sikerek elpuhítanak. A puha embert az élet vihara majdan elsöpri.” „Ha nincsenek a munkádban sikereid, elsősorban magadban keresd a hibát és elkeseredésedben ne cseréld fel becsületes szerszámodat gyáva jajgatással és mások okolásával.”
E pontokból azt olvashatjuk ki, hogy Gömbös a nemzeti egység eszményére apellálva igyekezett megszólítani, maga mellé állítani a munkásrétegeket (munkatársai visszaemlékezései szerint szándékosan egyszerű nyelven fogalmazták meg a beszédet), a klasszikus munkásmozgalmi törekvéseket viszont elutasította. Homályosan egy korporatív, tehát munkaadók és munkavállalók együttműködésén alapuló gazdasági rendszer víziója bontakozik ki a beszédből. Gergely Jenő, Gömbös monográfusa ugyanakkor aláhúzza: olyasféle korporatív átalakulásnak, mint ami Olaszországban és Németországban végbement, a Horthy-rendszer körülményei között nem volt realitása, s az egész munkahét inkább egy új politikai stílus (totalitárius motívumok, propaganda, vezetőkultusz stb.) kibontakoztatásának alkalma, mint a munka-tőke viszonyba való érdemi beavatkozás ígérete volt. A miniszterelnöke beszéde tehát nem tartalmazott többet üres szavaknál.
Akárhogy is legyen, a szózatot (amelyet a főváros több pontján elhelyezett hangszórók is közvetítettek) a hírlapi tudósítások szerint nagy éljenzés fogadta, utána huszonhárom zenekar játszotta egyszerre a nemzeti egység indulóját, amelynek zeneszerzője Dohnányi Ernő, szövegírója a kor bestseller-szerzője, Gyula diák, vagyis vitéz Somogyváry Gyula volt.
Amint Gömbös befejezte szózatát, a Városligetben megkezdődött az „ipari propagandafelvonulás”, amely a szocialista idők május elsejei felvonulásait juttatja eszünkbe. A több kilométer hosszúságú menetben a különböző vállalatok, foglalkozási ágak képviselői mutatkoztak be látványos makettjeikkel: a filmhíradó felvételén többek közt sár- és hócipők készítőinek, a Palma gumigyárnak, a Lingel bútorgyárnak, a Weiss Manfréd Rt.-nek, a Tungsramnak a felvonulását láthatjuk.
„Ötlet, ízlés, leleményesség volt ebben a menetben, amelyben a legkülönbözőbb iparvállalatok, kis- és nagycégek, áruházak, iparágak és mesterségek vettek reszt. A fölvonulás (…) 1 órakor indult el és csak a korai sötétség beálltával ért véget” – lelkendezett A Reggel.
A Nemzeti Munkahét végső soron csak egy újabb lehetőség volt Gömbös Gyula számára, hogy „modern néptribunként” mutatkozzon be a nyilvánosság előtt. Gergely Jenő a politikusról írt életrajzában bővebben is elemezi ennek az új szónoki stílusnak a jellegzetességeit, amely a műveltebb körök gúnyolódását váltotta ki. Ilyen volt fizikai erejének, a „széles mellbőségnek” folytonos emlegetése, vagy az, hogy „dacos téglahordóként” hivatkozott magára, illetve arról is sokszor szónokolt, hogy a nemzetnek a „sok okos” helyett inkább téglahordókra van szüksége.
Azzal a nyomtatott Magyar Krónika Magazin hasábjain foglalkoztunk, hogy Gömbös volt az első magyar politikai vezető, aki modern politikai propagandát folytatott, ennek eszközévé téve – a lakihegyi adótorony átadása után – a rádiót is:
A mikrofonnál: Gömbös Gyula | Magyar Krónika
Gömbös Gyula miniszterelnöksége számos újdonságot hozott a kormányzati politika korábbi stílusához képest. Abban például, hogy tudatosan használta propagandacélra a rádiót.
Bár Kossuth téri beszédében a miniszterelnök ígéretet tett arra, hogy a Nemzeti Munkahét intézményét állandósítja és rendszeresíti, a kezdeményezés hamar elhalt. 1934-ban az előző évihez hasonló programmal még megtartották a munkaünnepet, amelynek fővédnöke a kormányzó volt, a nyitórendezvényen pedig megemlékeztek Horthy Budapestre való bevonulásának 15. évfordulójáról is. Gergely Jenő szerint azonban a kormányfő érzékelte, hogy a „nemzeti munkát teljesítő magyar munkások” részvétele nélkül nincs értelme megtartani az ünnepet: a különböző rendezvényeken csak díszként volt jelen a kormányzati munkásszervezet néhány tagja. „A kudarc nyilvánvaló volt, és többet nem is rendeztek nemzeti munkahetet.”
Nyitókép: A cipőpasztát gyártó Schmoll-üzem dolgozóinak felvonulása az 1934-es Nemzeti Munkahéten. (Arcanum)