Értékesebb az aranynál. A világon eddig összesen 188 ember volt képes előállítani, mindössze ennyien ismerték a titkát. Ők név szerint fel vannak sorolva a kiskunhalasi Csipkeház kiállításán. Az első csipkevarrótól a ma ott dolgozó legfiatalabbig. Az 1935-ben épült Csipkeház kiállítótér és manufaktúra egyszerre, ma is ott készülnek a légies és aprólékos halasi csipkék. Hogyan?
Minden a tervvel kezdődik, ezt kapja meg a varró egy kék papírra rajzolva. Két réteg csomagolópapírt tesz alá, majd az egész le van fedve egy átlátszó fóliával. Ezt varrják rá a ráma szövetére, ezt fogják meg varrás közben. A mintán egy úgynevezett kontúrszálat vezetnek végig, megszakítás nélkül, folyamatosan. Ezt a szálat levarrják, méghozzá minél sűrűbb öltésekkel, ugyanis ennek a szálnak a felső harmadába öltögetnek majd a minta kitöltésekor. Igen, a szál felső harmadába, vagyis jó szem és ügyes kéz kell a csipkevarráshoz. (Néhány évtizedes rutin sem árt…) Így tehát a csipkevarrás már nem a papírra rögzítve történik, hanem a kontúrszálhoz kapcsolódnak az öltések. Így a kész munkát a végén le lehet vágni, szinte le lehet húzni a papírról, akár egy matricát. Az öltésekkel tulajdonképpen hálót feszítenek a két kontúrszál közé, néha olyan sűrűn, hogy alig lehet elhinni: nem gép, hanem emberi kéz alkotta.
Amikor az erdélyi születésű gimnáziumi rajztanár, Dékáni Árpád első csipketerveit elkészítette, azokat a halasi csipke nagyasszonya, Markovits Mária készítette el a múlt század legelején. Országos hírű fehérneművarró volt, és ez nem túlzás, mert Vaszary Kolos hercegprímás miseingeit is ő hímezte ki. A ma ismert hatvan öltésminta jelentős részét Markovits Mária találta ki, ezek a minták is mind megnézhetők a Csipkeházban. Ilyen nevük van, mint pókos, négyes hópelyhes, csíkos, masnis, harangos. És a legaprólékosabb: a szövéses. Ezzel készül például az oly gyakori hattyús csipkéknél a hattyú teste. Ez mind a huroköltés egy-egy változata, amelyet sokan így ismernek: pelenkaöltés.
1935 óta minden halasi csipkében benne van a város címerére utaló háromhalas motívum. Csakhogy a város címerében a középső hal feje felfelé néz, a csipkéken pedig lefelé.
A csipkevarrók textilbe burkolt homokzsákra fektetik a készülő csipkéket, a papíralapot rá tudják gombostűzni. Nagy szakítószilárdságú, vékony, de többször sodrott pamutcérnát használnak, csomót nem kötnek a szálra, és arról sem lehet szó, hogy amikor a tűbe fűzik, benyálazzák a végét. Ollóval kell hegyesre „faragniuk” a szálvégeket. A csipkevarrók gyakran mosnak kezet, ám kézkrémet sem használhatnak, mert a csipke fehérségét nem veszélyeztetheti semmi. (A halasi csipke mosható, de azért nem strapabíró darab. Dísztárgy…!)
Halasi csipke van a Vatikánban, az angol, a holland, a jordán, lényegében valamennyi királyi udvarban. A híres Julianna-terítő, amelyet a holland királynő kapott a magyar államtól esküvője alkalmából, több mint ötmillió forintba kerül – négyezer munkaóra és másfél év a csipkevarró életéből… A kisebb darabok néhány tízezer forintért vehetők meg.
Kiskunhalas hangulatos és nyugalmas város az Alföldön, érdemes ellátogatni a Csipkeházba, megnézni a szecessziós városházát, felfedezni a kellemes strandfürdőt, sétálni a széles utcákon és megebédelni a Sóstó csárdában.
Fotók: wikimédia, hungarikum.hu
