A középkori és a kora újkori Európában szexuális kérdésekben a keresztény tanítás jelentette a legfőbb igazodási pontot. Az előbbi korszakból ugyan maradtak fenn pajzán versek és dalok, illetve a szentek életrajzaiban a kísértések között feltűnnek szexuális természetűek is, a források szűkössége miatt csak homályos képünk lehet arról, hogyan viszonyultak az emberek a szexualitáshoz – talán ennek is tudható be, hogy a mai napig rengeteg tévhit él a köztudatban erről az időről. A középkori emberek ritkán látták értelmét beszámolni a magánéletükről, amennyiben mégis megtették, legfeljebb diszkréten érintették a testiség témáját. A kora újkorban az írni-olvasni tudás terjedésével azonban egyre gyakoribbá vált az emlékezés írásos rögzítése.
A korszak naplóiból és magánlevelezéseiből is szép számmal maradtak ránk szövegek, így nem kell csupán a szexuális kihágásokat taglaló periratokra hagyatkoznunk. Persze utóbbi források is sokat elárulnak a társadalom szexualitáshoz való viszonyáról, hiszen a normaszegésből következtethetünk a normákra, önmagukban azonban torz képet adnak elődeink nemi életéről. Bethlen Miklós erdélyi kancellár 1708 és 1710 között jegyezte le önéletírását, amely különösen értékes forrás a 17–18. századról, egyben a magyar irodalomtörténet fontos darabja. A kiemelkedő műveltségű arisztokrata a török magyarországi kiűzése és Erdély a Habsburg Birodalomba való integrálásának kezdeti, némileg zűrzavaros időszakában politizált és írt. 1704-ben kiadott, Olajágat viselő Noé galambja című munkájában egy független Erdély kialakítását tartotta üdvösnek, az államot szerinte ideális esetben egy protestáns német herceg vezetné. Emiatt Jean Rabutin tábornagy, az Erdélyben állomásozó császári csapatok parancsnoka elfogatta, majd Bécsbe küldte. Két évet raboskodott a Habsburgok uralkodói székhelyén, mielőtt felmentették, ezalatt vetette papírra a Bethlen Miklós élete leírása magától című művét.
„Bethlen Miklósé az első magánjellegű önéletrajz. Állítólag utódai számára írja, de igazában önmagának, mint minden nagy önéletrajzíró” – hangsúlyozza Szerb Antal a Magyar irodalomtörténetben. Kiemeli azt is, hogy Bethlen „az önmaga megmutatásában elment a legvégső határig, ameddig százada és a következő század kifejezési eszközei engedték”. Az irodalomtörténész szerint nincs még egy olyan alakja a magyar múltnak, akiről ennyi intim részletet ismernénk. Tudjuk, milyen időközönként mosakodott, milyen ételeket evett, és közülük melyeket tudta megemészteni, milyen betegségektől szenvedett, hogyan próbálta őket gyógyítani, végül „nemi életét egy pszichoanalitikus esetkönyv tárgyilagos részletességével adja elő” – sorolja Szerb.
Bethlen valóban megdöbbentő őszinteséggel ír szexuális vágyairól, azok megéléséről vagy legyőzéséről. Mielőtt a pikáns részletekkel foglalkoznánk, érdemes leszögezni, hogy egy mélyen vallásos, már-már puritán kálvinistáról beszélünk, akinek Apáczai Csere János volt a legfőbb tanítója. Bethlen korának polihisztoraként a főurakra jellemző katonai és államigazgatási tudás mellett értett az építészethez, és az emberi anatómia alapjaival is tisztában volt, emellett a teológia tudománya sem állt távol tőle. Ennek köszönhetően a szexuáletikai kérdésekben nagy felkészültséggel érvel és idéz a Bibliából.
A szexuális kihágásokat a 17. században keményen büntették, bár országonként eltérő erővel sújtott le a törvény ereje a szodomitákra, bestialitást elkövetőkre, szemérmetlenkedőkre és egyéb paráznákra. A kora újkori Erdélyben például kivégzéssel büntették az állatokkal fajtalankodókat. A vármegyei és városi törvényszéki jegyzőkönyvek gyűjteményeiben konkrét esetekről is olvashatunk.
A vádak szerint általában jobbágyok, zsellérek követték el ezeket a bűntetteket uruk valamilyen jószágán, jellemzően teheneken, lovakon. Ruszán Tódor alperes „nem gondolván az Istennek és az embereknek rettentő törvényivel, maga bujaságának és gonosz indulattyának akarván inkább eleget tenni, Torda vármegyében Lónán [ma Aranyoslóna] egy oda való Vlad Nikula embernél szolgálván, ugyanezen 1696. esztendőben Húshagyó kedd tájban, étcakának idején egy harmadfű [harmadik évében lévő] ünő tinóval (ki is az említett gazdájáé volt) emberi és kereszténi füleket irtóztató vétekkel vétkezett és bujálkodott, mely gonosz cselekedetiért az gazdája meg akarván fogni, elszaladott, és más vármegyében transfugeált [átszökött], de ily rettenetes vétket az Isten büntetlen nem akarván hadni, az vétek ide visszahúzta […] megkévánom, hogy in exemplum aliorum in loco publico [mások számára példaként nyilvános helyen] megégettessék” – olvasható egy ránk maradt jegyzékben.
A bizonyításhoz elegendő lehetett több tanú egybevágó vallomása, illetve a gyanúsított szökése, bujkálása beismerésnek minősült. Gyakran előfordult, hogy a megbecstelenített állatot is máglyahalálra ítélték, tették mindezt egy ószövetségi ige alapján (3Móz 20,15): „Ha pedig valaki barommal közösül, halállal lakoljon, és a barmot is öljétek meg.” Érdekességnek számít, hogy bizonyos esetekben ezt nem hajtották végre, hanem a hóhér kapta meg az állatot.
Önéletírásának az Inclinatióim vagy hajlandóságimról című fejezetében belső indíttatásairól, erősségeiről és gyengeségeiről ír hosszan. A fejezetet gyermekkori jellemének és kedvelt tevékenységeinek bemutatásával kezdi, majd a tanulmányairól, építészeti és kereskedelmi, közgazdasági érdeklődéséről is szót ejt. Az utolsó bekezdésekben tér rá gyengeségeinek megvallására, innentől egyfajta gyónássá válik a szöveg.
„A vétkek, vitiumok között leghajlandóbb voltam a haragra, de már erről oda feljebb eleget szóltam, írtam; annál is inkább pedig a Venus vagy fajtalanságra, mely is felette igen gyötrött a vérem, magom nagy bővsége és melegsége, sóssága miatt, elannyira, hogy mihelyt a tizenhatodik esztendőt meghaladtam, nem tudtam hová lenni miatta, a mag száma nélkül, csak a természet munkájától magától is kibuzdult, kifolyt bőséggel belőlem, álmomban is, émettem [ébrenlétemben] is, csak hasra találtam feküdni, sokszor lovaglásomban is, melyet is én utáltam és rész szerént bűnnek is tartottam; az Istennek sokat is könyörgöttem, hogy az Isten vegye el rólam, és házasságomig adjon donum continentiaet [a szűziesség ajándéka]; sokat is vélekedtem rajta, ha az önként való mag-kibocsátás bűn-é vagy nem? Mert hogy Diogenes és más pogányokról ne szóljak, láttam az Onán példáját, I. Mos. 38:9–10. De öszvevetvén 3. Mos. 15. és kiváltképen v. 16, 17, 18., úgy találtam, hogy az az Onán bűne nem abban a magnak az ő természeti folyása szerént való kibocsátásában és a földre való öntésében állott, hanem hogy azzal a feleségét, a bátyja emlékezetit, Judának, az apjának reménységét, parancsolatját csalta és csúfolta meg; sőt az Isten rendelését, és az Istentől a szaporodásra adott erőnek ajándékát, az Istennek magvát, amint Malachiásnál szól 2:14. 15. Annak kieresztésével Istentől magától szereztetett szent alkalmatosságot; a házasságot háborította, mocskolta, profanálta, sőt mintegy gyilkosságnak neme vagy célozása is volt benne.”
A kiemelt részletben tehát arról olvashatunk, hogy a spontán magömlés természetes jelensége is rendszeres lelkiismeret-furdalást okozott a fiatal nemesnek. Ahogy fentebb már szó volt róla, Bethlen rendelkezett anatómiai ismeretekkel – ugyancsak életrajzában írja le orvosi pontossággal Zrínyi Miklós halálát –, de a férfi nemi szervek biológiai érettségének szakaszaival, valamint a tesztoszteronszint emelkedésével a korban nem voltak tisztában. Mivel a jelenség általában erotikus álmokhoz kapcsolódik, nem csoda, hogy a szigorú kálvinista normák szerint élő nemesben bűntudatot gerjesztettek az említett történések. Erre való válaszként veti fel az önkielégítés lehetőségét, amely felekezettől függetlenül elítélendőnek számított a korban. A Szentíráshoz folyamodik válaszért, amely közvetlenül egyedül Onán történetében foglalkozik a témával. Bethlen felismeri, hogy a történet az isteni parancs elleni lázadásról szól, nem pedig a férfi magjának „vesztegetéséről”. A bibliai történet szerint Onánnak ószövetségi szokás szerint fivére halála után el kellett vennie annak özvegyét, és fiút nemzeni számára, hogy a testvérének fennmaradjon a neve. Ő azonban nem tett ennek eleget:
„Ónán pedig tudja vala, hogy a magzat nem lesz az övé, azért valamikor az ő bátyja feleségéhez bemegy vala, földre vesztegeti vala el a magot, hogy bátyjának magot ne támaszszon” (1Móz 38,9).
Az önkielégítés negatív megítéléséről árulkodik az is, hogy Bethlen nem mert a témában tanácsot kérni. „Sokat vélekedtem én ezen, consultáltam könyveket is, de beszélni róla tudós emberekkel szégyenlettem és átallottam.” Emellett arról is beszámol, hogy házassága előtt alig bírta féken tartani magában a szexuális vágyat. „Égtem, egy szép személyre való nézésem ritkán volt gonosz indulat nélkül, isteni szolgálatomnak, imádságomnak, templomban, akárhol eszét vesztette, olvasásomban s tanulásomban is sok akadályt tett a bujaság, melynek is táplálója a vérnek bősége és a testből kiigyekezése, mely is ha akármint osztán elmehetett, minden tisztátalan gondolatok és kísértetek eltávoztak egyszersmind véle.” Próbálta böjtöléssel csillapítani ösztöneit, de ez nem bizonyult hatékonynak, sőt az egészsége is romlásnak indult tőle.
Ennek következtében döntött úgy, hogy az önkielégítéshez folyamodik, amelyről nem tudta megállapítani egyértelműen, hogy vétek-e az Isten szemében, de így is elfogadhatóbbnak ítélte annál, mint hogy a paráznaság és egyéb bujaságok bűnébe essen. „Ennyi gonosz között inkább akartam a magnak önként való kiöntésével megmenekedni az ördög és testem sok kisértetétől, mintsem minden fertelmességre, paráznaságra kiáradni; mert ha ezt nem követtem, hanem a nőstény személyre rákaptam volna, bizony nem sok ifjú haladott volna meg engem a fertelmes életben.”
Végül – feltehetően saját maga megnyugtatására – leszögezi, hogy Isten kegyelmének, a „francutól”, tehát a szifilisztől való félelmének és az önkielégítésnek köszönheti, hogy két feleségén kívül senkivel nem volt szexuális kapcsolata, illetve nem követett el szodómiát vagy egyéb „éktelenséget” sem. Elismeri, hogy szüzessége „nem szüzesség, hanem szüntelenül folyó fertelmesség volt”, hiszen a valódi önmegtartóztatás és tisztaság „mocsok nélkül” való. Végül azt tanácsolja a fiataloknak, amit Pál apostol a korinthusbeliekhez írt levelében: legyen minden férfinak és nőnek házastársa, hogy elkerüljék a paráznaság bűnét. Addig is mindenki „mocskolódjék inkább a két gonosz között a kisebbel, mintsem a paráznáktól francut és egyéb sokféle nyavalyát, és az Istentől gonosz kurva feleséget, minden átkot, és végtére az örök kárhozatot nyerje” – vonja le a tanulságokat.
Bethlen Miklós volt az első a magyar irodalomban, aki ilyen nyíltan írt önnön szexualitásáról, vágyairól, vélt vagy valós bűneiről, kísértéseiről. Tette mindezt az önéletírók sajátos önszeretetével és önreflexiójával, műve azonban nem csap át narcisztikus magamutogatásba. Szerette magát, de ahogy Szerb Antal írja róla, csak amolyan „gyengéden, csendesen, becézőn, mint anya a gyermekét”.
A normaszegések büntetésére kiváló példával szolgálhatnak a Hunyad-Zarándi Református Egyházmegye parciális zsinatainak végzései. Ezek között rengeteg házastársak közötti konfliktussal találkozhatunk. Egy ilyen esetben a férj bepanaszolta az egyházi bíróságon a feleségét, mert az „nem akarja hiti szerint kötelezni magát”, tehát elhagyta.
A férj jogi képviselőjén keresztül kérte a bíróságot, hogy kényszerítsék rá nejét, indokolja meg, miért nem tesz eleget házastársi kötelességének, amennyiben pedig ő hibázott, mutasson rá a bíróság, mi a vétsége. A feleség ügyvédje kifejtette, hogy a férfi úgy akart a nővel együtt lenni, hogy az ellenkezett a házasság elfogadott normáival.
A feleség sérelmeiről így vallott: „engemet éktelenül ollyanokra, melly keresztyének s még pogányok között is talán majd hallatlan nemem ellen kénszeríteni s kívánta velem élni, melyben nem az fenn declarált szent véget tötte volt fel”. Ez alatt feltehetően az anális közösülést értette az asszony, esetleg az orális örömszerzésre gondolhatott, mivel ezek következtében nem születhet gyermek, amely a házasság és a szexuális együttlét végső, magasabb rendű céljának számított a korszakban.
Az ügyvéd szerint a férj, mivel felesége ebbe nem volt hajlandó belemenni, megverte, fenyegette, bántalmazta. Ezek miatt a feleség a válás kimondását kérte a bíróságtól, ezzel szemben a férj azt akarta, hogy maradjanak együtt. A felek végül belementek a válásba, azonban az egyházi bíróság ezt nem tudta kimondani, mivel nem történt házasságtörés, tehát azt javasolták, hogy békéljenek meg. Amennyiben erre nem láttak esélyt a felek, javasolták, hogy forduljanak a generális törvényszékhez, hogy kimondják a válást.
