A világ leghangosabb zongoristája

Égszakadás, földindulás. Terrorbombázás. Apokaliptikus robaj. A végső megsemmisülés előérzete. Téboly, felmagasztosulás és széthullás. Éjsötét eksztázis. Szabad asszociációk, amelyek Nyíregyházi Ervin zongorajátékát hallgatva támadnak az agyamban. Csak amikor leírom őket, veszem észre: mintha a szerzeményeit sorolnám.

Szeretett ilyen címeket adni, tudtára adni a nem létező közönségének, hogy nincs menekvés, nincs remény, mind elpusztulunk, magányosan és nyomorúságosan méghozzá.

Amikor élete vége felé bő tizenöt percre reflektorfénybe került, rögzített egy válogatást népszerű dalokból. Olyan melódiákra improvizált, mint az Alexander’s Ragtime Band. Azzal, hogy a könnyed hangvétel nem volt éppen az erőssége, még keveset mondok. A szvinges semmiségeket is a Jelenések könyve stílusában játszotta el. Vehetnénk ezt akár úgy is, mint a tömegkultúrával, a szórakoztatóiparral szembeni fricskát, de Nyíregyházi nem iróniában utazott, hanem nagy, romantikus érzelmekben. Komolyan hitte, hogy ezzel a slágeregyveleggel majd elér egy szélesebb hallgatóságot. Hogy nem így történt, csak azt jelenthette, hogy összeesküdött ellene a világ.

Egy olyan utószülött romantikus esetében, mint ő, alapkérdésünk nem is lehet más, mint az: miért kapott volna ilyen ragyogó startpozíciót – tehetséget, lehetőségeket, sikert –, ha nem azért, hogy élete végül egy „remekbe szabott kudarc” alakját öltse? Beleszületett egy feltörekvő, középosztálybeli zsidó családba 1903-ban Budapesten. Ha képességei nem lettek volna elegendők hozzá, hogy felfigyeljenek rá (ami elég valószínűtlen), szülei beilleszkedés- és érvényesülésvágya kellő felhajtóerőt jelentett, hogy beinduljon Ervin zenei karrierje. Apja, Ignác az Operaház kórusának tagja, anyja, Mária műkedvelő, de jó zongorista: a kisgyerek, szinte csecsemő zenei tehetsége nem maradhatott észrevétlenül.

Már egyéves korában ha meghallott valakit dalolni, utánozni próbálta az éneket, kétesztendősen pedig pontosan reprodukálta a dallamot. Az édesapa hamarosan kísérletezni kezdett vele. Kiderült: Ervin a zongorán eltalál minden előénekelt hangot, abszolút hallása van.

Háromévesen kis dalokat improvizált a zongorán, és ekkor sajátította el a kottaírást is. Első szerzeményét a Pillangókisasszony ihlette. Puccini operáját ekkor még nem hallotta, de apja elmesélte neki a történetét, Ervin pedig egy keleties hangzású darabot rittyentett. Csakhamar a külvilág is rácsodálkozott a képességeire. 1910-ben Az Ujság hoz ezzel kapcsolatban egy jellemző anekdotát: „Mondd, fiacskám, hogy »á« – dalolta a doktor ur, s jobb kezében ezüst kanalat tartott. A fiucska sunyin mosolygott, és a társaság nagy álmélkodására igy felelt: – Doktor bácsi, téved. A mit dalolni tetszett, az nem »›á«, hanem »cis«.”

Négyévesen zeneakadémiai professzoroknak mutatta be kompozícióit. A Liszt-tanítvány Thomán István, majd Székely Arnold irányította képzését zongorajátékosként, Siklós Albert és Weiner Leó zeneelméletet tanított neki. Első olvasásra hibátlanul játszotta le szimfóniák átiratait, és zenei emlékezőtehetsége is bámulatos volt. Hatéves volt, amikor egy zenemű-kereskedő kiadta három művét. Mint később visszaemlékezett: ekkor már nagyobbnak érezte magát Beethovennél.

Kilencévesen a Zeneakadémián lépett fel, Schumann zongoraversenyét játszotta. Sorra szerepelt a rangos hangversenytermekben, a kaszinókban, a fényűző pesti szalonokban, a kis zsenit keblükre ölelték a mecénások, a történelmi családok illusztris tagjai, mágnások és zsidó nagypolgárok. Weiss Manfréddal és a gyermektelen bankvezérrel, Kovács Gézával különösen szoros kapcsolatba került. Egyszer Görgei Artúr is meghívta magához játszani, neki a Kossuth Lajos azt üzente interpretációjával csalt könnyet a szemébe.

A gyerek sikere természetesen a család anyagi és társadalmi helyzetén is jócskán lendített. A szülők kiélvezték a helyzetet: az apa jó házból való asszonyokra vadászott, az anya az ékszerekkel nem bírt betelni, s Ervint arra trenírozta, hogy a pénzes néniket puszilgatva, a függőiket és gyűrűiket dicsérve bírja rá őket, adják neki ajándékba a becses kiegészítőket. Parvenü örömök és káprázatos tehetség. Nyíregyházi Ervin lába előtt hevert a világ.

Nem csupán csodagyerek volt, de bizonyos értelemben a csodagyerek archetípusa. Az a könyv, amit a pszichológus Révész Géza írt róla négyévnyi mélyreható vizsgálat alapján (The Psychology of a Musical Prodigy címmel jelent meg), a rendhagyó képességű gyerekekkel kapcsolatos szakirodalomnak máig alapműve.

Ha csodagyerekről beszélünk, akkor természetes, hogy folyamatosan a zsenge kort méregetjük össze a hihetetlen teljesítménnyel. Ez a méregetés pedig, akarjuk, nem akarjuk, a géniuszt afféle „zseniális versenylóként”, mint a „tehetségbiológia” egzotikus esetét tünteti fel.

Egy bizonyos ponton aztán a teljesítmények felsorolása véget ér: a csodagyerek mellé lassacskán felmagasodik a korosztálya, vagy ő laposodik bele a nagy átlagba. Az még számot tarthat az érdeklődésre, hogy Nyíregyházi egy- meg két- meg kilencévesen erre meg erre volt képes. De miért nem veszi figyelembe a tehetségbiológia a későbbi fejleményeket? Mi van – hangzik a késő romantikus kérdés –, ha a kudarc csupán egy sajátos nyelv, amelyen keresztül a géniusz kibontakoztatja magát? Talán csak arról van szó, hogy a zseniális versenyló az ifjúkori bemelegítő futamok után megtalálja azt a pályát, ahol az egyetlen méltó ellenféllel: önmagával versenyezhet.

A húszas-harmincas éveiben végigvendéglátózta Los Angelest és környékét, hollywoodi filmzeneszerzők mellett vállalt jelentéktelen munkákat, vacak filmekben zongoristaként, kézdublőrként statisztált, vagy éppen a New Deal által létrehozott szövetségi zenészsegélyező programban lelt megélhetést. Tévedés ne essék: a kudarcnak ez még csak a finom, impresszionisztikus előjátéka volt. Elvégre ekkoriban még voltak közeli ismerősei, akik támogatták, jelentős részben magyar emigránsok, mint Lugosi Béla, és Hollywood más sztárjai is, mint Gloria Swanson, akivel rövid szerelmi viszonya volt, a kezét is megkérte, persze sikertelenül. Időről időre, bár egyre ritkábban, előfordult még, hogy felfigyeltek rá: például Arnold Schönberg személyében akadt valószínűtlen csodálója, akit egy partin nyűgözött le játékával. Szembemegy mindazzal, amit mi a zenéről gondolunk, de zseniális – az atonális zene atyja így ajánlotta be Nyíregyházit Otto Klempererhez, a Los Angeles-i Filharmonikusok karmesterének azonban már nem nyerte el tetszését a zongorista művészete.

1946-ban nagy reklámkampány előzte meg egy fellépését, ahol Mr. X-ként, névtelenül lépett fel, arcát csuklya takarta. A marketingfogást Nyíregyházi csillapíthatatlan szorongása indokolta: egyszerűen nem bírta a teljesítménykényszert, ami azzal járt volna, hogy a saját neve alatt ad koncertet.

Az este jól indult, de a szünetben, amikor a takarásban megtörölte az arcát, megpillantotta őt egy újságíró. Lehullott tehát az álca, s bár a közönség ujjongva tapsolt a koncert végén, a zenei szakírók fanyalogtak.

Az ötvenes évei közepéig még volt néhány fellépése különféle zsidó meg magyar jótékonysági esteken, de karrierje lassacskán elenyészett. Hatvanvalahány évesen, immár hetedik, nyolcadik felesége elfogyasztása után San Francisco zűrös negyedeinek utcáin bandukolt kifényesedett öltönyében, ő, a konstans szeszszagot árasztó, különös „csodaöreg”, akinek a legegyszerűbb emberi interakció is nehezére esett, mégis, mintha húzta volna magába a társadalom örvénye, unos-untalan hippikkel, hőzöngő hajléktalanokkal, drogos csavargókkal elegyedett szóba – vagy került velük esetenként fizikai összetűzésbe. Azt a néhány fillért, amit havonta összekapargatott, olcsó „masszázsszalonokban”, bordélyházakban, pornómozikban verte el, szexfüggő volt ugyanis, s addikciója idősebb korában sem mérséklődött. Amikor éppen nem prostituáltak után kajtatott, könyvtárba járt, megnézett egy-egy filmet, vagy beült valami lepukkant étterembe, hogy oldalast egyen, tűrve örök ellenségei, a pincérnők lekezelő és arrogáns megjegyzéseit, is a hozzá hasonló magányos vendégeket, általában rémisztő figurákat, akiket a helyszűke miatt összeültettek vele.

Három dologra szűkült az élete, pontosabban három függőségre: „Liszt, orális szex, alkohol, nem feltétlenül ebben a sorrendben”, ahogyan ő fogalmazott, akkor túl már minden szégyenérzeten.

A szakma rég elfelejtette, barátai elsodródtak mellőle, párkapcsolatai szokott menetrend szerint mentek tönkre, főképp az ő hangulatingadozásai és szeszélyei miatt, de hát a nők sem voltak éppen egyszerű esetek, akikkel sokszor társkereső hirdetések útján ismerkedett meg. Koncertet időtlen idő óta nem adott, szerzeményeit, ezeket a késő romantikus hangulatokat, a fióknak írta. Magányosan galoppozott a célba: a nagy semmibe.

„Ime ez a kis világcsoda, a kiből még hires ember lehet, ha csodálatos tehetségét helyesen fejlesztik, s ha lesz benne kellő erő és kitartás, mert a legszebb tehetség is elkallódik, ha nem fejlesztjük és istápoljuk” – mutatja be Az Ujság 1910-ben a rövidnadrágos, „ölbevaló”, vajas kenyeret majszoló maestrót, aki kérésre tíz perc alatt papírra vet egy „csinos kis szerzeményt”, de amikor arra kerülne a sor, hogy címet adjon neki, elsírja magát: még nem ismeri a nagybetűket.

„Voltaképpen pedig el kellett volna gondolkodnunk a természet e merész játékán és sajnálkoznunk a csöpp emberkén, a kinek agyában örökös hallucinációk csengenek. Mert előttünk nyilvánvaló, hogy ez a fiu csak zenét hall, csak a zenében él és ha kellő nevelés lelkét nem egyensulyozza, áldozatául esik a zenének”

– olvashatjuk a Budapesti Hirlap tudósításában, amely Révész Gézának a Gyermektanulmányi Társaságban tartott előadásáról és Ervin fellépéséről tudósít. 1911-ben az Andrássy, az Apponyi és a Károlyi család közös levélben ajánlotta a Monarchia londoni nagykövetének, hogy léptesse fel Ervint a brit királyi család előtt. Ez meg is történt: a Buckhingham-palotában Mária királynét és az ifjú walesi herceget, a későbbi VIII. Eduárdot kápráztatta el, és a miniszterelnök otthonában is játszott.

Jöttek aztán a berlini stúdiumok: Dohnányi Ernő, majd Frederic Lamond tanítványa lett, bár sokat már nem taníthattak neki. A nagy európai bemutatkozások: a német fővárosban, később, már a háború vége felé Koppenhágában, Kristianiában és más skandináv városokban, technikájával és érzékeny előadásmódjával a kritikusok szinte osztatlan elismerését vívta ki. A sikernek azonban ára volt.

Mária kímélet nélkül tolta előre fiát az érvényesülés pályáján, de egyetlen jó szava nem volt hozzá és a teljesítményéhez, végtelen szidalmakkal és nem kevésbé végtelen gyakorlással gyötörte őt. Ignác 1914-es halála után kiteljesedett a terror, aminek sejthetjük a traumatikus voltát, ha tudjuk: Nyíregyházi később hálát mondott Hitlernek, amiért megölte az anyját.

Ervin pszichoszexuális félresiklása is az anyja „nevelésének” tudható be, aminek talán még legenyhébb tényezője volt, hogy kamaszkorában is gyerekruhában járatta őt, hiszen ez beletartozott a csodagyerek imázsába. Kevin Bazzana, Nyíregyházi monográfusa úgy véli: Mária minden bizonnyal irigy volt fiára, egyszerre igyekezett rajta keresztül megvalósítani az elvetélt saját művészi ambícióit és letaszítani őt a piedesztálról. Ervinből „introvertált, kínosan szégyenlős, neurotikus és mélyen melankolikus”, az élet egyszerű dolgaiban, akár egy cipő megkötésében nevetségesen ügyetlen ember cseperedett, aki mohón vágyta az elismerést, a leghalványabb negatív megjegyzést is nehezen viselte, a fellépések előtt pedig egyre inkább erőt vett rajta a lámpaláz.

Aztán „sorsot kapott”. Mondhatnánk azt is: szorongása művészi igazolást nyert. Ki tudja, felnőttkorában miféle világi sikerek csorbítják ki ezt a sorsot, ezt az igazolást, ha még gyerekként nem fedezi fel Liszt Ferenc, az akkoriban lenézett zeneszerző művészetét. Különösképpen Liszt késői darabjai ragadták magukkal, amelyek a kevéssé becsült életművön belül is a legkevesebb megértésben részesültek.

Liszt egy művészi etikát testesített meg, a „zenei felszínesség elleni lázadást”, a lángoló érzelmek közvetlen, nyers kifejezésének parancsát. „Tőle tanulta meg: az alkotógéniusznak előjoga van arra, hogy a művészetet önnön képére alakítsa át” – írja Bazzana, megkockáztatva: Liszt afféle pszichológiai apapótlékként szolgált számára.

És stílusmesterként is hatott rá, persze hogy. Nyíregyházi az érzelmi intenzitást fontosabbnak tartotta, mint azt, hogy a zeneszerző eredeti felfogásához vagy a kottához hűen tolmácsoljon egy művet. Szabadon variálta át a darabokat, kihagyta belőlük, ami nem tetszett neki, vagy éppen hozzájuk toldott egy-egy saját futamot. Erősebb billentései úgy hatottak, mint egy-egy robbantás, a finomabb részek szétenyésző hangpernyeként szálltak fel keze alól. Egyesek a világ leghangosabb zongoristájaként emlegették. Második felesége, amikor azzal fenyegetőzött, hogy elmegyógyintézetbe záratja, a játékstílusát hozta fel őrültsége bizonyítékaként. Nyíregyházi olyan elementáris erővel játszott, hogy előfordult: elgyötört ujjaiból vér csorgott a billentyűkre. Ez az erő érzelmeivel együtt persze fékezhetetlen libidóját is megnyilvánította. Problémát jelentett neki, hogy olyan fellépőruhát találjon, ami nem engedi látni, hogy a zongorajáték nem csupán lelkileg ajzza fel.

A hetvenes évek elején elvette egy régi, betegeskedő szeretőjét, gondját viselte, amennyire csak tőle telhetett. Nyomorúságos körülmények között éltek. Hogy pénzt gyűjtsön neje ellátására, Nyíregyházi tizenöt év szünet után újra fellépéseket vállalt: egy női egyesületben, majd egy presbiteriánus templomban adott koncertet. Az utóbbi szereplésről készült amatőr felvétel eljutott egy zongoraművészeti szervezet alelnökéhez, bizonyos Gregor Benkóhoz. A férfit lenyűgözték a hallottak:

„Beszámolók tucatjait olvastam arról, Liszt és Henselt, Busoni és Rubinstein hogyan játszott, de nem hallottam még élő zongoristát, aki a régi szerzők által leírt 19. századi hangvételben – az igazi romantikus stílusban – játszott volna.”

Benko előtt Nyíregyházi „egyszerre törékeny és erős”, az „arisztokratikus sérülékenység” auráját árasztó öregúrként jelent meg, úgy, mint egy hajthatatlan, Don Quijote-i idealista, aki nem volt hajlandó feláldozni művészi eszményeit az anyagi érvényesülés oltárán. 1974-ben Benko megszervezte Nyíregyházi első lemezfelvételét. A zongorista Liszt négy művét játszotta fel, remegtek a kezei, amikor a zongorához ült, de ragyogóan zenélt. Két hosszú évbe telt, amíg az anyag megjelent, de akkor a zenei világ egy emberként csodálkozott rá az egyéni felfogású művészre, aki „szinte szimfonikusan grandiózus hangzást” volt képes előcsalni a zongorából. A Két legenda interpretációjára maga Nyíregyházi „zenetörténeti mérföldkőként” tekintett, mivel képes volt közvetíteni „Liszt igazi szellemiségét” a közönségnek.

Nyíregyházi a Ford Alapítvány jóvoltából biztos havi apanázsban részesült, interjúk sora készült vele, országos televíziók műsorában szólaltatták meg, a szinte egyöntetűen elismerő kritikák és jól marketingelhető életsztorija pedig meggyőzték az egyik legnagyobb lemezcég, a Columbia Records vezetőit, hogy az újabb, 1978 januárjában és márciusában sorra kerülő felvételek anyagából válogatva albumokat jelentessen meg tőle (ezeket Nyiregyhazi Plays Liszt és Nyiregyhazi címmel adták ki, utóbbin Grieg- és Csajkovszkij-műveket hallhatunk tőle).

Az egyre nagyobb érdeklődés azonban egyre nagyobb nyomást is jelentett. Nyíregyházit a felvételek során mindinkább hatalmába kerítette a pánik, munkatársai részéről szüntelenül árulást és intrikákat sejtett, Benkóval is összeveszett.

A végzetes csapást az jelentette, hogy az elismerésáradat után kezdtek erősödni a kritikus hangok, amelyek hatásvadász, bombasztikus stílusa mellett pontatlanságát, elnagyolt technikáját kifogásolták. És nem csupán előadásmód-beli önkényességekről volt szó, bár e téren is radikális álláspontot képviselt („És akkor mi van, ha néha félreütök? A keresztes hadjáratokban is meghalt néhány ember, nem?” – jegyezte meg egyszer, máskor meg arról beszélt, hogy a többi zongoristával szemben, aki „a jó hangjegyeket játssza rosszul”, ő „jól játssza a rossz hangjegyeket”): hetvenöt évesen Nyíregyházinak bizony már komoly koordinációs problémái voltak. Pályatársa, Vladimir Ashkenazy egyenesen amatőrnek és nevetségesnek minősítette játékát.

A kezdeti érdeklődés hamar lohadni kezdett, a Columbia Records a szerény bevételre tekintettel a tervezett négy helyett csak két albumot jelentetett meg tőle, a második kiadását pedig elcsúsztatta. Tervben volt, hogy a Carnegie Hallban lép fel, de ő végül nem vállalta ezt a megméretést. A kései aranykor amilyen váratlanul bontakozott ki, olyan gyorsan véget is ért.

Némi vigaszt jelentett, hogy két japán tisztelője a nyolcvanas évek elején több alkalommal meghívta játszani a szigetországba, sőt Nyíregyházi munkásságának intézetet is alapított. De a zongorista rövidesen visszacsúszott a feledésbe és a szegénységbe.

Tizedik felesége, egy zűrös előéletű, de a végletekig önfeláldozó családanya oldalán rettenetes egészségi problémák után, 1987-ben halt meg. Kísértő lenne, hogy valamiféle pszichológiai okoskodással zárjuk a történetét. De mennyivel célravezetőbb egy művészi életpálya megértésében, ha elfogadjuk a művész igazát. A művészét, aki nem tesz mást, mint hogy ellép a tetőről, hogy az égbe emelkedjen, a gravitáció pedig jön, és aljas módon az életére tör. Mi miért érezzük kötelességünknek, hogy a gravitációnak fogjuk a pártját?

A cikk Kevin Bazzana Lost Genius – The Curious and Tragic Story of an Extraordinary Musical Prodigy című könyve alapján készült.

Fotók: Wikimédia / Library of Congress