Minden gyereknek joga van belenőni a maga kultúrájába, hagyományaiba, ismerni azokat a dalokat, játékokat, amelyeket a déd- sőt ükszülei énekeltek, játszottak. Ez nem múltba révedés, ez a gyökérzet. Alap, amelyre felépíthető egy 21. századi élet is.

Papp Kornélia több mint négy évtizede munkálkodik a hagyományok éltetésén, ma már nyugdíjas óvónőként. Az ő egykori óvodásai tudják mi a fehérvasárnap, ismerik a boronát és az olyan dalokat, mint a Beültettem kiskertemet a tavasszal. Népi kultúrában nevelődő három-hat évesei nemezeltek, agyagoztak, vesszőt hajlítottak, szőttek, még a kaszálás és a jurtaépítés titkaiba is beavatták őket. Kisfiúként és kislányként tanulták meg, hogy az ünnepre készülni kell, várni rá, dolgozni érte, megadni a módját testben és lélekben. Mert az igazi ünnepet nem lehet megvenni, azt meg kell teremteni. 

„Vas megyéből kerültem Szentendrére a hetvenes évek végén, és már akkor azt éreztem, valami nincs rendben az óvodákban. Kicsit lélektelen, nem a gyerekekhez illő és méltó, amit csinálunk. De mit kellene másként? Még nem tudtam, mi hiányzik. Akkor jutottam el a nem sokkal korábban megnyílt szentendrei skanzenbe, ott találkoztam Hegyi Füstös Ilonával. Ő nyitott meg előttem egy teljesen új világot. Úgy beszélt a népi kultúráról, a hagyományokról, hogy azonnal tudtam, ezentúl új élet kezdődik az óvodában.”

Ez az új élet egy lakótelep közepén álló óvodában kezdődött a nyolcvanas évek elején, a lakótelepet akkoriban így hívták: Felszabadulás… Itt került sor nem sokkal később arra a farsangi játékra, amelynek csodájára jártak a kolléganői. Az a farsang nem arról szólt, hogy házi vagy kölcsönzői jelmezeikben filmekből ismert mesefigurák sorjáznak elő, aztán várják, hogy a Pókember vagy a Micimackó nyeri-e a versenyt. Ó, nem! 

A csoportszobában hetekig készültek a rajzok, a dekoráció és a ló, kecske, gólya meg hasonló állatjelmezek. Volt rönkhúzás és alakoskodás, csupa régi farsangi mulatság. Hasonló szellemben készülődtek a betlehemes játékukra is, amelyet szenteste, december 24-én adtak elő, és egy kivételével ott volt valamennyi óvodás a szüleivel együtt. Igaz, az óvoda vezetőjét utána behívták a pártirodába, de mert a szülők lelkesedtek, elmaradt a retorzió.

„A nyolcvanas években még nem volt olyan szakirodalom, amiből meríthettem volna. Voltak néprajzzal foglalkozó könyvek, de az egész óvodai módszertant meg kellett alkotnunk. Mivel a szentendrei óvónők elámultak az előadásaink láttán, gyorsan követőkre találtam, és megalakult a Szentendrei Hagyományőrző Óvónők Közössége, ám ezt nevet hamarosan megváltoztattuk. Hallottunk egy előadást Sebő Ferenctől, ő mondta, hogy a hagyomány nem rab, és nem beteg, vagyis sem őrizni, sem ápolni nem kell. Így lett a kulcsszavunk a hagyományéltetés. Haladtunk lépésről lépésre. Kevés népdalt ismertünk, ezért megalakítottuk a Filibili Népdalkört, ennek tavaly volt harminc éve. És még mindig együtt vagyunk! Ennyi idő alatt sok tájegységből sok népdalt megtanultunk, gyerekeknek, felnőtteknek valót egyaránt. A gyűjtés, tanulás, legyen szó dalokról, technikákról, játékokról, folyamatos. Kiapadhatatlan kincsesbánya a magyar népi kultúra.”

Nelli igazi szövetségesre talált Kertész József erdész személyében, akivel már Szentendrén ismerkedett meg. A házaspár évtizedek óta ismert és tisztelt alakja a város és a környező települések közéletének, ünnepeinek. A magas, szakállas, kalapos férfi és a törékeny, szoknyás asszony. József nemcsak ideális Mikulás az óvodások számára, de hatalmas része volt abban is, hogy a kicsik megismerjék a természetet, ami ennek az óvodai programnak hangsúlyos része. Magát gyakran csak kisdobosként említi, műsort vezet, konferál, áldást és verset mond. Legszívesebben Áprily költeményeit szavalja, nem csoda, hiszen ki szerette és ismerte úgy a fákat, ahogyan az erdélyi költő?

Közös otthonuk lassan harminc éve egy pilisszentlászlói ház, ebben a hegybe simuló, csupa terméskő és fa épületben ülünk most is. És folytatjuk a történetet.

„A csoportszobákból kikerült a műanyag, a gyerekeket természetes anyagok vették, veszik körül. Faasztalok, faszékek, szőttesek, fonalak, kosarak, még szuszékunk is volt. Kézműveskedéshez természetes anyagokat használtunk, az udvarra kisharang került. Amikor az első betlehemesünkre készültünk, a gyerekek agyagból formázták a betlehemi szereplőket, ember és állatfigurákat. Jött egy apuka, nézte, és nem hitte el, hogy nem én készítettem őket. Mondtam, jöjjön be, nézze meg, mire képesek a gyerekek. Jött, és csak ámult.” 

Az már nem csoda, hogy a szentendrei óvodaforradalom híre messzire jutott. Volt egy országos szakmai továbbképző nap, ahol három szentendrei óvoda is bemutatkozott. Egyik csoport a hétköznapi munkákat dolgozta fel, a másik a húsvéti szokásokat komatálazással, Nelliék pedig a honfoglalásos játékukat mutatták be. A jelen lévő óvodapedagógusok akartak hinni a szemüknek, és kérdezgették, hol vannak ezek a dalok, játékok, kézműves ötletanyag leírva. 

„Hol? Sehol. Akkor határoztam el, hogy a következő évre elkészítjük a könyvet. Eldönteni egyszerűbb volt… Kottázás, szövegírás, szerkesztés, ezekben nem voltunk járatosak. De 1992-re elkészült a Szájról szájra, kézről kézre című könyvünk, és az első kiadás nem egészen egy év alatt elfogyott. Azóta még három kötete lett, és az a legnagyobb örömöm, ha látom, hogy egy óvodában rongyosra olvassák az óvónők.”

A csoportokban dolgozók lelkesedése ellenére sem sikerült elérni, hogy ez a program bekerüljön az óvodapedagógusok képzésébe. Pedig Nelli és József sorra járta a főiskolákat, egyetemeket, és volt, hogy válaszra sem méltatták őket. Vajon miért? Elég lenne csak elmenni egy így dolgozó vagy inkább így élő óvodába, ahol a gyerekek ünneplőruhája is viselet, és megtanulják szépen felköszönteni egymást: Sok születésnapokat vígan megélhess… Komplex, kerek és működő egész ez, úgy ahogy van. Évtizedek példája bizonyítja. És ha egy gyerek így nő fel, biztosabban dönt majd a kortárs kultúra kínálatából, mert tudja, mi az érték.

„Vannak a hagyományéltetésnek alakjai, műhelyei. Az egyik a táncra épít, másik a mesére, Nelli az életre alapoz mindent – teszi hozzá József. – A hétköznapok valóságára, a reggeli felkeléstől a napi munkákig. Férfiak és nők, fiúk és lányok tevékenységére. Ezekről az embert körülvevő, az élet alapját adó dolgokról szólnak a dalok, a mondókák, ez jelenik meg az elkészített tárgyakban. Volt, hogy a Skanzenben kaszáltam a fiúkkal, az óvoda udvarán a szántást próbálgatták. Nekem még a Nelli által szervezett táborozáskor jutott szerep, ahová szülők, nagyszülők, kisebb és nagyobb testvérek is velünk tartottak. Minden tábornak volt témája, hol Mátyás király, hol Rákóczi és kora. Közös küldetésünk, hogy a gyerekek a magyar kultúrába nőjenek bele, azt ismerjék meg ebben a fogékony korban, mert ez mindennek az alapja. Ebből töltekezhetnek, bárhogy alakul a sorsuk.”