Hová sorolnánk Beethovent, ha nem ismernénk a szimfóniáit? Barki Gergely művészettörténész használta ezt a hasonlatot, hogy érzékeltesse, mekkora veszteség érte Czóbel Bélát az 1900-as évek elején. Vele együtt a művészetet és minket. Amikor ugyanis az első világháború kitörésekor sietősen elhagyta Párizst, lefoglalták a műtermét, hiszen ellenséges ország polgára volt, és odalettek legjobb képei. Egy egész korszak alkotásai. A művek azóta sem kerültek elő, és kicsi az esély, hogy valaha megnézhetjük őket. Többek között arról a nyolc aktképről van szó, amelyek Párizs művészeti életében is jelentős elismerést hoztak a magyar festőnek, mi több, zajos sikert arattak. És persze azokról a képekről is, amelyeket még mint ígéretes fiatal festő adott el, és most ki tudja, mely francia otthonok falait díszítik. Hasonló történt vele Berlinben is, csak akkor a második világháború előtt. Vagyis Czóbel úgy számít nemzetközi szinten jelentős festőnek, hogy életműve java hiányzik.
Czóbel ott volt Párizsban, amikor megszületett a modernizmus, részese volt a nagy művészeti forradalomnak. A Vadak (Fauves) közül az egyik legvadabb alkotónak számított, barátjának mondhatta Matisse-t, Braque-ot, Modiglianit, Picassót, és együtt állított ki velük. Később azoknak, akik meglátogatták szentendrei otthonában, dedikált Picasso-albumokat mutatott. Jeles képviselője volt tehát a fauvizmusnak, haza is hozta ezt a stílust, de később ezt mondta önmagáról: „Az iramot azonban nem bírtam…” A fauve hullámát meglovagoló művész a kubizmussal már nem haladt együtt, nem vált absztrakt művésszé. Legtöbben képei líraiságát emelik ki, pedig mindegyik gondosan szerkesztett alkotás is egyben. Ő maga nemigen magyarázta műveit, amúgy is legendásan szűkszavú volt, néha a nyerseségig szófukar. Kassákkal azért elbeszélgetett, neki mondta, hogy
„csak akkor hozhatok létre műalkotást, ha úgy festem meg a csendélet almáját, ahogyan azt senki sem látta”.
Tizenhét évesen döntötte el, hogy festő lesz, jómódú gyümölcs-nagykereskedő apja támogatta ebben. Élete egyik első portréját a nagyapjáról festette, és már kiállítható képet sikerült alkotnia. A portrék később is kedves témái voltak. Néhány éve, amikor a felújított szentendrei Czóbel Múzeum kiállítását nyitották meg, a legendás televíziós Egri János – aki jeles műgyűjtő is – elmesélte az egybegyűlteknek, hogy „Béla bácsi” az ő Orsolya nevű lányát is lefestette, sőt őt magát is. Mindez a meseszép kelenhegyi műteremházban történt, ahol Czóbel egyidőben alkotott. Furcsa ember volt, mesélte a tévés, egy alkalommal akkor hívta őt a műterembe beszélgetni, amikor éppen egy meztelen modellt örökített meg. Láthatóan élvezte a másik feszengését.
Ha élete fontos helyszíneit akarjuk számba venni, fel van adva a lecke. Ő is Nagybányán kezdte, ahol Iványi-Grünwald Béla tanítványa volt, tanult Münchenben és Párizsban, a francia fővárosban hosszasan élt is. Az első világháborút Hollandiában vészelte át, majd Berlinben telepedett le, élete második felében pedig otthonra lelt Szentendrén.
Már a második világháborút is a dunakanyari városban, a Duna és a régi művésztelep közelében álló házban töltötte. A házat már ne keresse senki, lebontották. A helyén jó ideje Varga Imre szobra áll, amely a kertjében üldögélő festőt ábrázolja. Éppen csak a csíkos napernyő hiányzik mellőle, amelynek oltalmában gyakran elücsörgött, szájában pipával. Czóbel-ház, így beszélnek az egykori épületről, pedig nem ő építette, hanem feleségének első férje, Perlaki Ede.
Czóbel 1936-ban látogatott ki Szentendrére, és szerelmes lett Modok Máriába. Az asszony negyvenkét éves volt, a férfi ötvennégy. Eldöntötték, hogy együtt fognak élni, méghozzá Magyarországon, azon belül Szentendrén. És így lett. Modok Mária is festő volt, és nem valamiféle festegető úriasszony, hanem a nagybányai iskolán nevelődött, nagyon is karakteres, számontartott alkotó. A Czóbel Múzeum nemrég egész kiállítást szentelt ennek a kapcsolatnak, megmutatva, hogyan hatottak ők ketten egymásra – művészként. Iskolapélda a történetük. Volt egy férfi, jeles és nagy művész, aki úgy rendezte be az életét, hogy minden idejét a koncentrált alkotásnak szentelhesse. És volt a nő, aki mindezt lehetővé tette. Magára vette a feleség szerepet, mint egy kendőt, a maga szándékából rendelődött alá. Francia konyhát vitt, háromfogásos ebédet főzött, szervezett, gondoskodott, vigyázott.
Közben használta a férje félig kinyomott festékestubusait, és a maga képeit elrontott vásznakon, doboztetőkön hozta létre. Nem is tartotta nagy becsben őket, berúgta az ágy alá, a macska kosara mellé, így nem csoda, hogy Czóbel is csak az asszony halála után döbbent rá, mennyire jó festő volt a felesége.
Ritka dicsőség, ha valaki életében múzeumot kap. Czóbel megérte ezt, hiszen halála előtt egy évvel még ott volt a róla elnevezett múzeum megnyitóünnepségén, 1975-ben. Kilencvenkét évesen, a tőle megszokott kopott kabátban, viseltes nadrágban hallgatta a méltató szavakat. Sosem adott az öltözködésre, nem is kellett. Nagy tekintélynek számított, hiszen melyik magyar művésznek volt kiállítása Párizsban, Londonban, New Yorkban, Tokióban…? Nem csoda, hogy a szocializmus éveiben is megtehette, hogy a teleket Máriával Párizsban töltse. Felesége 1971-ben halt meg, az özvegy festőt megrendítette a veszteség, de dolgozott tovább. Élete utolsó évében már sokat betegeskedett, kórházból ki-be járt, de mindvégig folyamatosan dolgozott. 1976 januárjában halt meg, a Farkasréti temetőben, feleségével közös sírban nyugszik.
Kiemelt fotó forrása: Ferenczy Múzeumi Centrum
