II. Lajos király mindössze húszéves ifjú volt, amikor a mohácsi csatavesztés után belefulladt a Csele-patakba. A tragikus sorsú uralkodó halálának körülményei a mai napig nem tisztázódtak, és elképzelhető, hogy sohasem fogjuk megtudni, mi történt 1526. augusztus 29-én az ütközetet követő menekülésben.

A Jagelló-dinasztiából származó Lajosnak már az 1506-os születését is a halál kísérte. Édesanyja, Anna királyné a csecsemő világra jötte után néhány héttel gyermekágyi lázban meghalt. A koraszülött gyermek túlélési esélyei nem voltak bíztatóak,

de orvosai egy zseniális eljárás segítségével megmentették az életét.

A remegő koraszülöttet egy levágott disznó gyomrába helyezték, hogy melegen tartsa, ezzel gyakorlatilag egy kezdetleges inkubátort hoztak létre. Az eljárás igen költséges volt, hiszen a kihűlés elkerülése végett folyamatosan újabb és újabb állatokat kellett levágni, hogy fenntartsák a megfelelő körülményeket.

Lajos édesapja, II. Ulászló (Dobzse László) a trónutódlás biztosítása érdekében fiát kétévesen magyar, háromévesen pedig cseh királlyá koronáztatta. Halálát követően a tízesztendős Lajos került a trónra – nagykorúságáig gyámság alatt –; a Habsburg–Jagelló házassági szerződés értelmében pedig I. Miksa német-római császár lányát, a nála egy évvel idősebb Habsburg Máriát vette feleségül 1521-ben.

A fiatalok hamar egymásba szerettek, így az alapvetően érdekházasságból szerelmi házasság lett.

Lajos tehetséges és ambiciózus uralkodónak bizonyult, Mária pedig igyekezett támogatni, bár a királyi hatalom megerősítésére, illetve a pénzügyek helyreállítására tett kísérleteik kudarcot vallottak.

Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius, szicíliai nemes, aki 1524 és 1526 között tartózkodott az magyar udvarban, így írt pártfogoltjáról, a fiatal királyról: „Lajos kiváló ifjú volt: testalkata szerint is kiemelkedett a társai közül, valamint páratlan jóság és ragyogó szellem jellemezték. Annyi erény díszítette, hogy ha sorsa úgy hozta volna magával, hogy érettebb életkort megérjen, ő lett volna messze a legjobb, legkiválóbb fejedelem. Igen szelíd kedélyű volt, egyáltalában nem vad, minden jó és tisztességes dologra könnyen hajtható, sőt önmagától hajlamos. Ezenkívül fegyverforgatásban, lovaglásban, vadászásban s más ilyenféle fiatalos mulatságokban, katonadologban buzgón serénykedett, igazmondó volt, állhatatos, és abban, amit rábíztál, kitartó.”

Az országot uraló anarchikus állapotok ellenére Mohácsnál egy kifejezetten erős hadsereg állt II. Lajos mögött, azonban a század legerősebb hatalma ellen nem volt esélyük. A király halálának híre másnap eljutott Budára, felesége pedig a közeledő oszmán hadak elől, illetve a fosztogatásoktól tartva hajóra pakolta a kincseit, és Pozsony felé vette az irányt. A helyzetet kihasználva a gályákat Esztergom várnagya, Kun Pál megtámadta, a kíséretből többeket megöltek, de a kincsek egy részét sikerült megmenteni,

Mária pedig épségben elérte Pozsonyt. 

A későbbiekben az özvegy királyné bátyja, Ferdinánd nevében a Magyar Királyság helytartója, majd Németalföld régense lett. Nem ment újra férjhez, pedig testvére, V. Károly német-római császár ki akarta házasítani.

Férje emlékét egész életében őrizte, ennek egy megható megnyilvánulása, hogy időről időre megfestette portréját, amelyen érett felnőttként láthatjuk Lajost.

Az említett kép kapcsán Csető Georgina, a Szépművészeti Múzeum kurátora hangsúlyozta: „Mária királyné férje tragikusan korai halála után nem csupán azért festette meg újra és újra arcképét, mert szerelmi házasság volt az övék, hanem mert ezzel is erősítette uralkodói-helytartói legitimitását Németalföldön 1530 után. A későbbi képmások előképét feltehetőleg egy mára már elveszett, Hans Krell német festő által 1522 és 1526 között készített portré szolgáltatta, melyet a korabeli források alapján Mária magával vitt a székhelyeként szolgáló brüsszeli udvarba. A Régi Képtár gyűjteményében található festmény rokon az elveszett Krell-féle portré alapján készült németalföldi, főleg a brüsszeli udvari festő, Barend van Orley műhelyéből származó képmásokkal, bár stílusában eltér azoktól.”

Képek forrása: Wikipédia