Amikor kiderült, hogy megmaradok, mondtam, hogy kérek egy gitárt – interjú Berki Tamással

Hogy nézett ki az első zenekara, amelyet még az általános iskolában alapított?

Először ketten voltunk, két gitáros, én énekeltem is. Utána találtunk egy nálunk valamivel idősebb szakács srácot dobosnak, majd, fogalmam sincs, hogyan, mellénk keveredett egy fiatalabb, melodikás srác billentyűsnek. A neve Vágó István volt, és neki köszönhettük az első hivatalos fellépésünket. Az anyukája a Magyar Tudományos Akadémián dolgozott, oda hívtak meg minket egy Mikulás-napi ünnepségre, a felajánlott gázsitól – ötven forint, szendvicsek és Bambi – majd elájultunk. Pisti nevét később a televízióból ismerte meg az ország, 2002-ben megjelent, Vágó-képek című kötetében van is egy fotó erről a buliról. Amikor a kétezres évek végén az azóta feloszlott zenekarommal a Columbus hajón játszottunk, egyszer csak odalépett hozzám egy fiatalember, és a kezembe nyomott ebből egy példányt azzal, hogy „apukám küldi sok szeretettel”. A dedikálás valahogy úgy szólt, hogy „Berki Tamásnak, zenei magamra találásom első inspirálójának”. Talán ezek miatt a kedves emlékek miatt is van, hogy szíven ütött a közelmúltbeli halála. Ahogy a drága Török Ádié is.

A zenei vonalat otthonról hozta?

Nem igazán. Apám sportember volt, tornász. A tavaly megjelent, Hangszálak című könyvemben, amely nem önéletrajz, de azért van benne sok párhuzam az életemből, az első képek egyikén ő szerepel egy úgynevezett tornászgúlában. A csapattársa, aki egy amerikai kanyar után a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat igazgatója lett, hívta magával a tengerentúlra is, de nem akart menni. Nyomós oka volt rá: az anyám. Óriási szerelem dúlt kettejük közt, korán összekerültek. De mivel apám családja irtózatos szegénységben élt, a szülei viceházmesterként a szemét- meg a kapupénzből éppenhogy éhen nem haltak, addig szóba sem jöhetett a nősülés, amíg apámnak, aki optikusnak készült, haza kellett adnia az összes fizetését.

Akkoriban volt egy íratlan szabály, miszerint ilyen bizonytalan helyzetben nem szabad lekötni egy tizennyolc év körüli lányt. Így hiába a nagy érzelmek, apám közölte anyámmal, hogy akkor őt most egy évig nem látja. És tényleg, megtörtént, hogy bement valahova, meglátta a véletlenül ott lévő anyámat, és azonnal sarkon fordult.

Szigorú, kemény ember volt. Viszont gyönyörűen, őszintén és sokat énekelt; gyerekkorában a templomi kórus tagja volt, csak aztán ateistát csinált belőle a háború. Akárhogy is, a hangomat valószínűleg tőle örököltem.

Elvis Presley vagy Little Richard volt az első nagy hatás?

Amikor a Németvölgyi úton laktunk, együtt a nagyapámmal, a nővérem a gimis osztálytársaival néha nálunk bulizott. Ilyenkor kinyitották a hall és a szoba közötti ajtót, az egész osztály Elvis Presley-re meg Little Richardra rock and rollozott – utóbbi hangja különösen elvarázsolt. Aztán tizenhárom éves koromban hirtelen lett egy szívizomgyulladásom, egy hétig feküdtem élet és halál között a kórházban, majd még hat hónapig otthon. Amikor kiderült, hogy megmaradok, apám könnyes szemmel az ágyam mellé ült, és megkérdezte, van-e valamilyen vágyam.

Én meg rögtön rávágtam, hogy szeretnék egy gitárt. Bár pénzünk továbbra sem nagyon volt, valahogy szerzett nekem egyet. Először magam próbáltam játszogatni rajta, aztán találtam egy tanárt a Márvány utcában, ő alapvetően vendéglátózott, de vállalt magánoktatást a lakásán.

Egyik alkalommal mentem a megbeszélt órára, kinyitotta az ajtót alsógatyában, gyűrötten egy hajnalig tartó esküvő után. Megkért, üljek le a szokásos helyen, az előszoba függönnyel leválasztott részén, és amíg ő összeszedi magát, tanulmányozzak egy dalt. Már nem emlékszem, mi volt az, csak arra, hogy egy egyszerű harmóniájú könnyűzenei nóta, amit a saját kíséretemmel el is énekeltem. Amikor befejeztem, a hátam mögött tapsolni kezdtek a feleségével, kissé csodálkozva, hogy aki ilyen jól énekel, annak minek egyáltalán a gitár. Ez volt az első fura jelzés a sorstól.

És mi volt a második?

A Petőfi-gimnáziumban lett egy osztályzenekar, aminek rajtam kívül Veszelinov András – a későbbi nagyszerű Syrius együttes dobosa – meg a billentyűs R. Szilveszter voltak a tagjai, és az osztálybulikon nyomattuk lelkesen. Csak említésképpen, a párhuzamos osztályba járt Máté Péter, jól ismertem. Érdekes érzés volt 2018-ban Caramellel és Rúzsa Magdival együtt átvenni a Máté Petiről – korábban Lisztről – elnevezett díjat.

Miket játszott ez a zenekar?

Rengeteg Little Richardot, mert a kezdetektől ez az afroamerikai vonzott a leginkább. És persze sok minden mást is. Kváziangollal improvizáltam a rock and rollokat, és már akkor próbálkoztam magyar szövegekkel is. Főleg szatirikus hangvételben, mert a jó humor mindig is közel állt hozzám.

Innen aztán egyenes út vezetett a Bartók-konziba?

Természetesen nem. A szüleim, ahogy említettem, soha nem voltak jómódúak, szerették volna, ha biztos szakma van a kezemben, az éneklést amolyan passziónak gondolták. De én két év múlva, romba döntve álmaikat – bocsi, apu, bocsi, anyu! –, annak rendje és módja szerint otthagytam a Műegyetem építészmérnöki karát. Egy neves zenetörténész barátunk elhívott bemutatkozásra valakihez, hogy megmutasson neki.

Találkoztunk a Váci utcában, felmentünk egy házba, ahol a legnagyobb döbbenetemre Gonda János várt minket. Ő alapította 1965-ben a Bartók jazz tanszakát, olyan volt nekem, mint egy félisten, mindent tudtam róla, ismertem a filmzenéit is. Annál inkább is, mert akkor már igencsak mocorgott bennem a jazz iránti érdeklődés.

Már 1962–63-tól rendszeresen lejártam – a megszűnéséig – a Bajcsy-Zsilinszky úton működő Dália presszóban nyílt ifjúsági jazzklubba, ahol mások mellett Pege Aladár, Kertész Kornél, Vukán György, Deseő Csaba zenéltek rendszeresen, eszméletlen, virtuóz módon. Ezért különösen nagy szó volt, hogy Gonda, akinek ott, helyben elénekeltem két dalt, biztatott, hogy szerinte van tehetségem a jazzénekléshez. Még annyit tett hozzá – sosem felejtem el –, hogy majd meg fogom látni, milyen erős fertőzés a jazz. Hát, megláttam, az biztos.

Berki Tamás István
Budapesten született 1946-ban. Énekes, dalszerző, rádiós-televíziós szerkesztő, rendező, újságíró, pedagógus. A magyar jazz pop zenei színtér szinte minden ismert előadójának – Fábián Juli, Pély Barnabás, Harcsa Veronika, Gájer Bálint, Micheller Myrtill és még sokan mások – meghatározó mestere. 1969 és 1972 között a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jazzének tanszakán tanult, később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diplomázott. Csatlakozott az Interbrass és a Gonda együtteshez, a Csík–Fogarasi– Jávori-trióhoz, a Kőszegi Rhythm tagja, a Benkó Dixieland Band vendégszólistája volt. 1973-tól 1978-ig tanársegédként dolgozott a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium jazz tanszakán. 1978 és 1997 között a Magyar Művelődési Intézet munkatársa, a Danubius Rádió külsős szerkesztője, a Mai Nap, majd a Kurír könnyűzenei szakírója, 1994-től 1998-ig a Duna Televízió könnyűzenei, 1998 és 2000 között jazzszerkesztője, rendezője volt. A Kőbányai Zenei Stúdióban az ének tanszak vezető tanára 1997-től, 1997-től 2019-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszékének művésztanára volt. Máté Péter-, Fonogram és Artisjus-díjas, kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, megkapta a Szabó Gábor-életműdíjat, a Gonda János pedagógusi életműdíjat és a Duna Televízió nívódíját.

A – fogalmazzunk így – hivatalos pályája az Iterbrass-szal indult, párhuzamosan Gonda János együttesébe és a Benkó Dixieland Bandbe is meghívták vendégszólistának. Benkó Sándorral hogyan kezdődött a kapcsolata?

1973-ban találkoztam vele először. Az együttesnek volt akkoriban két jó szólistája, a jazz tanszak első végzősei, Kósa Zsuzsa és Miklósi Péter. Benkó Sándor aláírt egy egy hónapos turnészerződést a Szovjetunióba, ami áttörés volt: addig még a tradicionális jazzt játszó magyar zenészek sem jutottak túl az országhatárokon. Csak az volt a baj, hogy Miklósi Peti véletlenül éppen az indulás előtt disszidált, mire kitört a pánik, honnan lesz meg a beígért férfi szólista. Kósa Zsuzsi ismert engem – hangképző tanársegédként tanított néhány évig a jazzkonziban –, és szólt, hogy menjek le a szerdai Benkó Dixieland-klubba, a Török Pál utcába. Ott eljátszottunk három számot együtt, majd Sándor a kezembe nyomta a papírokat. Ez után a jól sikerült turné után barátok lettünk, 2015-ig rengeteget koncerteztem velük. Amolyan tiszteletbeli tagként, mert bár Sanyi kétszer is hívott még a hetvenes években, nem akartam egy irányba lekötni magam. Később is számtalan formációval játszottam, mások mellett Csík Gusztávval, Kőszegi Imivel, Jávori Vilivel, Szakcsi Lakatos Bélával, Babos Gyulával, László Attilával, a Mohai fivérekkel, Plutóval, Tóth Viktorral, Sárik Péterrel. És persze a saját együtteseimmel is.

Szeretem a szabadságot, azt, hogy a magam ura lehetek, és szabadon mozoghatok a stílusok között a tradicionális vonaltól a fúzióson át a modern jazzig.

A filmzenékről nem is beszélve.

Ezek ugyanolyan érdekes kirándulások voltak, mint amikor a kilencvenes évek elején Szigeti Feri mint az egyik márkamenedzser Supra Hits címen pop-rock világsláger-válogatást adott ki angolul és néha magyarul is; ezt is nagyon élveztem egy-egy dal erejéig. A filmes „karrierem” korábban, Andrzej Wajda Menyegzőjével kezdődött, amiben a seprűdalt énekeltem fel, aztán jött többek között a Bacsó Péter-féle Szikrázó lányok és Másik János Habfürdője.

És a Toy Story első része.

Jaj, azt nagyon szerettem, fantasztikus dalok vannak benne. Egyébként gyerekműsoraim is voltak, bár korábban sosem gondoltam, hogy ilyesmibe vágom a fejszémet. Valamikor a nyolcvanas években a Budapesti Művelődési Központ felkért egy jazztörténeti sorozatra, és énekes-gitárosként is jártam az ifjúsági klubokat.

Egyszer csak hívtak, hogy ez nagyon jó volt, de most kellene valami más, egy gyerekműsor, ugye van ilyenem. Nyilván nem volt, de rögtön rávágtam, hogy persze, hogyne lenne. Igen, és mi a címe? Seriff a Marson, mondtam, amit persze abban a pillanatban találtam ki. Jó, akkor holnapra kérik, válaszolták. Kénytelen voltam egy éjszaka alatt megírni a sztorit, egyszerű, könnyen követhető dalbetétekkel, szövegekkel. Elfogadták.

Jártam vele az iskolákat, kultúrházakat, nyári táborokat, óriási siker volt. Erre hívtak újra: ugye van másik gyerekműsorom is? Akkor már rutinosabb voltam, körülnéztem a fiam szobájában, megláttam a Grimm-mesekönyvet, és rávágtam, hogyne lenne. Így született a Hüvelyk Matyi. Aztán jött az Alternatív Jancsi vitéz, amit a Dagály utcai gyermekház felkérésére írtam, végül a Jókai téren sokáig működő Állami Bábszínháztól kértek fel Tarbay Ede Kunkori és a Kandúrvarázsló című mesejátékának zeneszerzésére.

Első önálló albuma, az Igaz paradicsom a pályakezdéshez képest csak viszonylag későn, 1984-ben jelent meg. Igaz, így is Ön lett az első olyan magyar jazzénekes, aki szerzői lemezt adott ki. Politikai oka volt ennek?

Nem tudom, én akkoriban nem éreztem, hogy bárki vegzált vagy a sarkamban lihegett volna. Jóhiszemű vagyok, egyszerűen azt gondoltam, talán nem minden szerkesztő talál szimpatikusnak, és ezért kerülnek el a lehetőségek. Szőnyei Tamás 2005-ben megjelent Nyilván tartottak könyvét olvasván szembesültem vele, hogy még a protest song idején – egy olyan egyetemista társasághoz soroltak minket, amelynek néhány tagját államellenes összeesküvéssel vádolták meg – éveken át megfigyeltek, jelentések születtek rólunk; visszagondolva talán ezért óvakodtak tőlem egyesek, és kerültek el sokáig a rádiófelvételek. Az, hogy az Igazi paradicsom kijöhetett, megint csak a véletlen műve volt: egy korábban visszautasított anyagom valahogy besodródott egy lemezpályázat kazettái közé, és egy nagylemezkiadási lehetőséggel járó első díjat nyertem vele. Ezt még hat stúdióalbum követte a saját zenekarommal, illetve a Sárik Péterrel közös, 2015-ben az év jazzlemezének választott Minden délibáb. Most készülök a legújabbra, nyolc dal már megvan, a kilencedik, egy rapszám, még formálódik.

Nocsak, jazz és rap?

Végül is minden dalszöveg alapja a ritmikus beszéd. A lényeg, hogy tartsuk a tempót. És ügyeljünk – ha lehet, és nem kimondottan más a stíluselem – az adott nyelv szabályaira. Ha magyarul énekelünk, énekeljünk magyarul, az első szótagra téve a hangsúlyt, különben érthetetlen lesz az egész. Nagyon tisztelem azokat az énekeseket, például Charlie-t, Mező Misit, Ferenczi Gyurit, akiknek értem minden egyes szavát.

Az egyik védjegye éppen ez, a rengeteg magyar dalszöveg, a másik a hihetetlen improvizációs képesség – egy időben az aznapi újság híreiből rögtönzött a színpadon –, újabban meg a különböző sapkák. Utóbbiakat honnan szerzi be?

Igen, a sapkák! Az elsőt Joe Zawinultól irigyeltem el, aki a fúziós jazzben Miles Davis után a legnagyobb áttörést hozó Weather Report zenekar egyik alapítója volt. Évekig kerestem azt a színes fazont, amit ő hordott.

És hol talált rá?

Egy marokkói társasúton. Kiderült, hogy ott ilyet viselnek, már a reptéren vettem méregdrágán egyet, aztán az utcai árusoknál még néhányat ötödannyiért. Innen nem volt megállás. Korfun beszereztem egy görög sapkát, gyönyörű fekete bársony, a közepéről lecsüngő aranyhajjal. Algériában, ahol magyar színekben a Sárik Petivel közös duónkkal szerepeltünk egy nagy fesztiválon, szintén vásároltam egy ottani jellegzetes darabot. Törökországban meg egy tükrös fajtát.

Ahány sapka, annyi Berki Tamás?

Valahogy így. A sapkák segítettek hozzá, hogy megvalósítsam a régi vágyam. Önálló koncertjeim afféle jazzperformanszok, fúziós standupestek, két szám között cserélgetem a fejfedőket, és attól függően, melyik van éppen a fejemen, sztorizgatok a közönségnek. Ilyen értelemben a sapkák vezettek el a könyvemhez, a Hangszálakhoz is, ami életem, vagy – icipicit nagyképűen – az élet történeteiről szól. Főhőse a közel kétméteres Szőke, akinek a figuráját apámból, fiamból és persze saját magamból formáltam. A velük történtek viszont velem is megeshettek, esetleg meg is estek, vagy éppen nem? Talán kicsit másképp…

Azt akarta elmesélni benne, hogy „milyen egy tipikus Berki-sors?”

Azt is.

És milyen?

Hát olyan, ahogyan a Bika című dalomban mondom: „se nem lassú, se nem gyors”. Van, akinek lassú, van, akinek expressz. Nekem pont jó!