Az apró üzlet előtt robog el a Múzeum körút forgalma, belépve mégis nyugalom és csend fogad. A polcokon a legkülönfélébb korokból származó, színes ruhába öltözött babák sorakoznak. Vannak, akik gyógyulni jöttek, másokon árcédulák hirdetik, hogy új, szerető gazdát keresnek. Bár elcsépelten hangzik, mégis igaz: a kis üzletben mintha megállt volna az idő. Mert bár a Babaklinika 1957-es megnyitásakor még egy kalapkészítő kisiparossal osztozott a helyiségen, a lényeg nem változott. „A fotón látni, hogy az ötvenes években is ugyanott volt a varrógép, ahol most van” – mutat rá Barta Judit, az üzlet tulajdonosa a falon látható régi fotók egyikére.
A varrógépnél érdemes is megállni egy szóra: egy több mint száz éves Singerről van szó ugyanis, mely bár muzeális darab, Judit mind a mai napig ezzel varr. Ahogy az üzletet és a mesterséget, őt is a család nőtagjai örökítették tovább generációról generációra.
„Sokan úgy gondolják, hogy ez a világ legnyugisabb munkája. Csak ülök és varrogatok itt egész nap. Pedig sokszor éjt nappallá téve kell dolgozni, és néha elég nagy a nyomás: ezt a mackót ma hozták be, és pár órán belül el is kell készülnie, mert a kis gazdája nem tud elaludni nélküle”
– mutat Judit a varrógép mellett fekvő, kopott törzsű macira.
Nyílik az ajtó, idős hölgy sétál a pulthoz, látszik, hogy nem először jár az üzletben. Táskájából a szovjet játékipar egyik sokat megélt terméke, egy gumizott Pinokkió baba kerül elő. Míg Judittal megbeszélik a javítás részleteit, a fal mellett várakozó, félig nyitott dobozból kikandikáló, nagy méretű, erősen sérült babát nézem. „Ez egy nagyon régi járóbaba – mondja Judit, miután kikísérte előbbi vendégét. – Generációkon keresztül várta, hogy megjavítsák. Régi tulajdonosának testvérei sörétes puskával rongálták meg, a nagypapa viszont eltette. A lábát kicserélem, a törzset pedig megpróbálom kijavítani.” Ami szinte restaurátori feladat: speciális javítóanyaggal kipótolja a hézagokat, csiszolja, újrapótolja, megint csiszolja mindaddig, míg tökéletes nem lesz.
Mit tudhatnak ezek a játékok, hogy úgy döntenek a tulajdonosaik, akár komoly összegeket is rászánnak a megújulásukra?
„A babák és a macik a gyerekkor apró darabkái. Akik ide behozzák őket, egykor azokkal a babákkal játszottak, azokat a macikat simogatták, elmondták nekik bánatukat, örömüket, legféltettebb titkaikat. Ez nem tűnik el nyomtalanul.”
Bár Judit pályakezdőként más irányba indult, nem tudott ellenállni a Babaklinika miliőjének. 1989-ben, kisfia születése után kezdett el itt dolgozni. Akkor három generáció – nagymamája, édesanyja és ő – együtt javították, szépítették a babákat. Édesanyja tíz évvel ezelőtti halála óta azonban egyedül viszi a boltot. „Amikor idekerültem, még a varrógépet sem tudtam használni. Évekig hátul ültem a raktárban egyedül, és nap mint nap zsákszámra javítottam, amit az üzletből behoztak nekem. Így tanultam meg mindent, amit erről a szakmáról tudni lehet.”
A folyamatos fejlődés a tanulóévek után sem ért véget, ugyanis míg korábban külön mester gyártotta a hajakat, a babafejeket vagy a cipőket, és számos játékjavító dolgozott szerte az országban, mára a Babaklinika az elromlott babák és elszakadt macik utolsó mentsvára. „Sokszor csak álltunk tanácstalanul anyuval az adott játék felett, hogy mit is tudunk vele kezdeni? De végül megtanultunk parókát készíteni, cipőt varrni, szemeket cserélni.” Ők kezdték el az öreg, szalmával tömött macik javítását is, a korábbi generációk ezzel még nem foglalkoztak. „Akkor még voltak macijavító kollégák, akik tudtak tanácsot adni, de ma már ők is mind feladták a mesterségüket. A kézműves termékeknek annyira nincs már becsülete, hogy nem éri meg foglalkozni velük” – meséli szomorúan Judit.
A pulton egy szivaccsal tömött maci várja a javítást, az egyik táskából pedig egy régi szalmás maci kerül elő. A tisztításon már túl van, új tappancsokat kap, majd forgótárcsákat, hogy ismét mozgatni lehessen a testrészeit. „Egy ilyen öreg maci helyreállítása hónapos művelet. Sokat kell simogatni közben – mutatja nevetve Judit a medvematuzsálem alkatrészeit. – Karácsony előtt egy hatvan év körüli kedves úr hozta be a felesége szalmás maciját. Későn talált rám, de nagyon szerette volna, hogy elkészüljön az ünnepre. Meglett, majd boldogan küldte a fotót, hogy lássam, mekkora örömöt szereztem vele a feleségének.”
A kérdésre, gondolt-e arra, hogy más utat válasszon, Judit csak a fejét ingatja. „Olyan gyönyörű szakma ez, rengeteg szeretetet ad. Van, aki felnőttként is sírva fakad, hogy itt kell hagynia a babáját vagy a maciját. Amikor rám bíznak egy féltett kincset, a tulajdonos élettörténetét is megismerem. Majd olyan hálával és örömmel jönnek a megjavított kincseikért, ami mindennap megerősít abban, hogy megéri a rengeteg munka és az éjszakázás. A legjobb helyen vagyok.”
