Ha valaki magyar népzenét játszik, akkor nagyon nehezen tud egyetlen dalt kiválasztani, mert minden tájegységhez fűződik egy számunkra kedves nóta, de az én életemben a legelső igazán megrázó és szép élményt az jelentette, amikor Múzsa Gyula, kárpátaljai prímás – aki első mesterem volt – elmuzsikálta édesapja Kimegyek én az erdőbe című szerzeményét. Ez volt az egyik legelső dal, amit le tudtam játszani hegedűn, azonban egy későbbi élmény miatt kíséri végig ez a dal az egész pályafutásomat: tizenhárom-tizennégy évvel később, amikor hazalátogattam Kárpátaljára és a határon álltam Tiszabecsen, az Ipodom véletlenszerű számkeverése ezt rakta be. Eszembe jutott, hogy mindig meglátom az öreget, ha a térségben járok, így hirtelen ötlettől vezérelve most is arra felé vettem az irányt.
Tudni kell erről a muzsikáról, hogy egy halottkísérő dal, és amikor megérkeztem és bementem hozzá, kiderült, hogy egy nappal korábban temették el. Nem hiszek a véletlenekben, de így is megdöbbentett, hogy a tizennyolcezer tételből, ami a készülékemen szerepel pont ezt játszotta le akkor, amikor két kilométerre voltam a házától.
Mindig, amikor elmuzsikálom koncerten, érzem is, hogy megrázza a hallgatóságot, ugyanis minden ember, aki valaha elvesztette valamelyik családtagját, pontosan átérzi. Így hangzik: „kimegyek én, kimegyek a temetőre, leülök egy szép sírhelyre, ott van apám eltemetve, a temető közepében, az árvákat ne bántsátok, nektek is volt jó apátok, az árvaság veszedelem, akit megtört, el is vesszen.” Egyszóval nagyon egyszerű szövege van, de a dallama hihetetlen erőt kölcsönöz neki. Ezért is nehéz egyébként egy külföldi számára megmutatni azt, mi az, ami igazán érdekes a magyar népzenében: a ritmus, a dallam megfogja őket, de érteniük kell a szöveget, jól le kell számukra fordítani ahhoz, hogy érezzék a Kárpát-medence muzsikájának a teljességét.
A zeneisége és a dallama szintén nagyon egyszerű, de szomorú, tipikusan az a dal, amit egy pohár bor mellett elénekelsz és visszagondolsz azokra az emberekre, azokra a dolgokra, amelyekhez ragaszkodunk, amelyek fontosak, de elmúlnak. Annak ellenére, hogy konkrétan a szerző édesapjának elvesztéséről szól, egyéb gondolatokat is ébreszthet. Számomra benne van, hogy Kárpátalján tanultam az öregtől, de nem él már, én sem ott lakom már, de a szívem sokszor visszahúz és van a dalnak egy szimbolikája, hogy kapaszkodni kell, mert mindig árva maradsz, ha elhagyod a hazádat.
Amikor élőben előadom, ezek mind eszembe jutnak és az adott pillanat szüli meg improvizatív módon. Az improvizáció persze nem teljesen azt jelenti, mint a jazzben, hogy egy adott témára a saját lelkivilágod szerint variálod a játékot, ha kicsit kötöttebb támpontok szerint is, de szintén az érzéseid befolyásolásával adod át a mondandódat. Kárpátalján annak idején tíz-tizenkét prímástól tanultam, mindegyik egy kicsit másként játszotta ezt a szerzeményt és ezekből állt össze bennem egy egésszé, azonban a saját aktuális lelkiállapotom alapján fogalmazom meg élőben – bizonyos szavakra ráerősítve, bizonyos pontokon kihúzva a zenekart, különbözőképpen alakítva a harmóniát.
Számomra ezt a dalt a saját életemben betöltött szerepe teszi különlegessé, az emlék, ahogyan ültem Tiszaújlakon, napközben tevékenykedtem az édesapám kertjében, esténként pár pohár bort megittunk, miközben tanított. Akármikor meghúzom az első hangot, ezek a gondolatok áramlani kezdenek bennem. Objektíven tekintve azonban nem mondhatnám, hogy egy különleges dalról lenne szó, ha megnézem, hogy egy hasonló erdélyi vagy kalotaszegi szerzeménynek milyen ereje van, akkor nem látok különbséget. Számomra azonban az a fontos, hogy egy fővárosi, teljesen más közegben nevelkedett ember számára is képes legyek átadni azt a mondandót, ami a lelkivilágomból fakad. Ugyanezt szeretné elérni egy erdélyi muzsikus is. Az adja a különlegességét ezeknek a szerzeményeknek, ahogyan továbbadod, nem nagyon szoktam énekelni, de ezzel a tétellel mindig kivételt teszek.
Egyébként viszonylag kevesen játsszák ezt a nótát, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor hallottam mástól, még a zenésztársaim is sokszor ledöbbenek, milyen régen hallották. Kárpátalján persze mindez másként van, ott sokkal többen ismerik, az olyan térségekben, ahol jóval később vert gyökeret a televízió és az egyéb elektronikai cikkek, sokkal erőteljesebb a hagyományőrzés. Legutóbb egyébként éppen a szülőfalumban játszottam, és amikor felnéztem a dal után, láttam, hogy hihetetlen sok embernek hullottak a könnyei. Ennél fantasztikusabb érzés pedig nincs is, mint amikor érzed, a zenéddel érzelmeket váltasz ki, legyen az öröm vagy bánat.
Még jobb érzés talán, amikor külföldieket is sikerül megérintenünk magyar nótákkal. Egyszer például egy táncházban játszottunk Budapesten és egy holland lány megállt a zenekar előtt és elkezdtek potyogni a könnyei, noha vidám muzsikákat adtunk elő. Már kezdtünk aggódni, hogy biztos rosszul játszunk, de később mondta a párja, hogy olyan hatással van a barátnőjére ez a fajta zene, hogy meg sem tud szólalni, csak sírni.
A másik élményem pedig egy washingtoni fesztiválhoz kapcsolódik, a másfél hét alatt, ameddig ott muzsikáltunk másfél millió ember jött el megnézni a magyar programokat és feltűnt, hogy egy idősebb bácsi minden áldott nap nyitástól zárásig ott volt. Egy szót nem beszélt a nyelvünkön, eleinte csak a szélén állt, a végén beállt a körbe táncolni, majd később megkérdezték tőle, miért tetszik neki ennyire ez a zene, hogy itt tölti minden napját. És elmondta, hogy egész életében szeretett volna valamit megfogalmazni, elmondani a saját gondolatairól, származásáról, identitásáról, de mióta ezt a magyar zenét hallja, úgy érzi, a zene megfogalmazta neki azt, amit szeretett volna.
Nem tudja szavakba önteni, de ez jelenti számára azt, hogy érzi, a családja valaha Európából érkezett, vannak gyökerei és amikor csak tudja, ezt látni és hallani akarja.
Mindezek mellett is azonban azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki teljességében értse a magyar pop-zenét, rock-zenét, az avantgárdot és a népzenét, a magyar szerzőket, meg kell ismertetni a szövegvilágot is a hallgatóval, hogy tényleg átérezze, a magyar miként bánatos, szomorú vagy vidám és mit jelent számunkra összességében a magyar szó. A legtöbb népdalt a legjobb költő is írhatta volna, pedig egyszerű falusi parasztemberek száján fogalmazódtak meg és kristályosodtak ki az évszázadok alatt.
Kiemelt kép: Pál István Szalonna (Forrás: MTI Fotóbank)
