Új fejezetek Csáth Géza és Kosztolányi Dezső életéből

Hogyan kerültek a Pannon Egyetem, illetve a Szilveszteri Intézet birtokába a dokumentumok?
A több hagyatékból összetevődő kézirategyüttest a Pannon Egyetemért Alapítvány vásárolta meg egy magánszemélytől idén nyáron, s adta át a használati jogot a Pannon Egyetemnek. Ezt követően a muzeá­lis értékű könyvtári dokumentumokra vonatkozó jogszabályok alapján, a szakmai irányelvekre figyelemmel a Pannon Egyetem Könyvtár és Tudásközpont (PEKT) épületében lévő különgyűjteményi kutatóterembe került. A Sziveri Intézet gondozásában és szakmai felügyelete mellett veszik nyilvántartásba, a PEKT által működtetett integrált könyvtári rendszerbe, az online katalógus a nagyközönség számára is elérhető lesz. A tudományos-szakmai felügyeletet tehát mi látjuk el, a megőrzésért és az állagmegóvásért pedig a könyvtár felel.

A kéziratok bemutatásakor elhangzott, hogy a Csáth Géza hagyatékából eddig ismeretlen művek is előkerülhetnek, emellett az Egy elmebeteg nő naplójának kézirata is önökhöz került. A kéziratok feldolgozása mennyiben gazdagíthatja a Csáth-képünket?
Sok szöveget most láthatunk végre eredetiben, tehát a korábbi kiadásokat, melyek főként másolatok alapján készültek, vagy még korábbi kötetek újrakiadásai voltak, pontosítani lehet. Bizonyos kéziratokat – így az Egy elmebeteg nő naplóját is – még rendezni kell, az oldalak nincsenek sorrendben. E munka során kiderülhetnek a hiányok is, valamint mindezt, a további kéziratok esetében is, össze kell vetnünk azzal, hogy más közgyűjteményekben mit őriznek Csáth Gézától. Az Egy elmebeteg nő naplójának megtalálható részlete például az Országos Széchényi Könyvtár Kézirat­ tárában is. Mindemellett pontosabb képet kaphatunk Csáth utolsó időszakáról, terveiről, irodalmi kísérletei­ről, melyek már a morfinizmus elhatalmasodásakor súlyos kihívást jelenthettek neki. Ezenkívül olyan életrajzi dokumentumok is előkerültek, mint Csáth édesanyjának iskolai füzete, a meggyilkolt feleség, Jónás Olga néhány feljegyzése vagy egy felülvizsgálatra szóló hivatalos behívó a világháború időszakából. (A Csáth Géza dédunokájával, Czér Fannival készült interjúnk itt olvasható.)

A hagyaték egyik legérdekesebb darabját a Rainer Maria Rilkének Kosztolányi Dezsőhöz írt levele jelenti. Hogyan vette fel a kapcsolatot a két költő, s mi olvasható a levélben?
A történettel foglalkozott Réz Pál is, aki korábban sajtó alá rendezte Kosztolányi műveinek jelentős részét előbb a Szépirodalmi Könyvkiadónál, majd a rendszerváltozás után – kiegészítve – újraközölt több válogatást az Osiris Könyvkiadónál. Írt róla tanulmányt Bíró-Balogh Tamás is, aki a Rilke-levél másolata alapján dolgozott, illetve magam sem hagyhattam ki a Kosztolányi-életrajzomból. 1909 májusában Kosztolányi Párizsba utazott, ahol főként Rilkével szeretett volna találkozni, ám a kérdéses levél elárulja, hogy végül elkerülték egymást, az író ugyanis kétszer sem ment el a megbeszélt helyszínre. Fontos hangsúlyozni, hogy nagyra becsülte az osztrák költőt, fordított is tőle verseket, valamint épp akkor tervezte megírni azt a tanulmányát róla, amelyet a Nyugat majd csak szeptemberben közölt. A halogatásban – és talán a találkozó elmaradásában is – nem utolsósorban szerelmi ügyek játszottak közre: Kosztolányi Dezső Párizsból afféle szerzetesi életről számolt be kedvesének, az akkor még kiskorú Lányi Heddának, unokatestvérének, Csáth Gézának viszont egy átmulatott, forró éjszaka leírását adja a Tabarin mulatóból, Madame Frou-Frou bájainak ecsetelésével. Kosztolányi aztán évekkel később sem tudott találkozni Rilkével: 1913-ban a nászútján, illetve 1916-ban Bécsben adtak volna egymásnak randevút, amint az a filológiából tudható.

Kosztolányi a Magyar Pen Club elnökeként a kultúrdiplomácia aktív szereplője volt, kezdeményezője az 1932-ben Budapesten megrendezett Nemzetközi Pen-kongresszusnak. E szerepkörével kapcsolatban milyen dokumentumokat tartalmaz a hagyaték?
Georges Duhamel levelét 1931 decemberéből, amelyben megköszöni Kosztolányinak a meghívást, valamint feleleveníti a legutóbbi találkozás emlékét. A francia író megtisztelőnek érzi, hogy magyar pályatársa egy előadás megtartására kéri a nemzetközi rendezvényen. Ugyanakkor családi nehézségekre hivatkozik, ezért ekkor még bizonytalan a vállalást illetően. A forrásokból tudjuk, hogy végül sikerült 1932 májusában – is – Buda­pestre jönnie és részt vennie a PEN-kongresszuson. Georges Duhamel levele mellett Paul Géraldy képeslapja és Jules Romains levele is megtalálható a gyűjteményben a nemzetközi kapcsolatok ápolásának ékes bizonyítékaként. Géraldy nevét az előzetes összeírást végzők tévesen Valérynek olvasták, Romains sorait pedig Réz Pál még nem ismerte, így csak Kosztolányi hozzá írt levelét közölhette, amelyre válaszként érkezhetett a most felbukkant eredeti dokumentum. Az Édes Anna kritikai kiadása is – Tóth-Czifra Júlia és Veres András munkája – még főként Réz információira tudott alapozni, Kosztolányi a levélben ugyanis arra kérte Romains-t, hogy írjon előszót a regény francia kiadásához.

A Szilveszteri Intézet által Őrzött fényképek milyen pillanatokban engednek betekintést a Csáth-Kosztolányi család életéből, mely családtagokat láthatjuk rajtuk?
A gyűjteményben szerepel néhány ikonikus, közismert darab is. Ilyen például a Kosztolányi házaspár egyik fényképe, valamint az író portréja a dolgozószobájában, amikor a könyvespolca előtt ül. Emellett Kosztolányi öccsének, Árpádnak a családjáról rendelkezünk felvételekkel, köztük több képpel Évikéről, az unoka­ húgról. A Kosztolányi halála után készült fotókon főként özvegye, Harmos Ilona látható, többek között az Aranysárkány forgatásán a stábbal. Csáth szüleiről is van felvételünk, pontosabban az édesapjáról, idősebb Brenner Józsefről és a mostohaanyjáról, Budanovits Ilonáról. Akad pár kisebb méretű kép Karinthy Frigyesről is, főként utcai felvételek, ahol kalap-kabátban pózol többekkel.

Milyen feladatok várnak az intézetre a kéziratok feldolgozása során, s hogyan tervezik a szélesebb közönséggel megismertetni a filológiai eredményeket?
Mivel csak hozzávetőleges listát kaptunk a dokumentumokról, mindent alaposan át kell nézni. Nemcsak az egyes tételeket szükséges azonosítani, hanem a szövegeket, töredékes oldalakat is össze kell rendezni, párosítani, sorrendbe rakni. Utaltam már arra, hogy össze kell vetnünk az anyagot a más közgyűjteményekben őrzött vonatkozó kézirategyüttesekkel is. Az ezt követő feladat pedig annak ellenőrzése, hogy a szövegek közül mi ismeretes és mi nem, mit publikáltak már korábban, s mi az, amiről egyáltalán nem tud a szakma. Utóbbiakat aztán lehet folyóiratokban vagy akár kötetekben megjelentetni, más szakértőkkel konzultálni róluk. Mindennek persze anyagi vonzata is lehet, legalábbis ha könyvekben gondolkodunk, hiszen számolnunk kell a kiadók megnehezült helyzetével. Fontosnak tartom még a tudomány-népszerűsítést is, így aztán nemcsak szakfolyóiratokban és tudományos közleményekben gondolkodunk, hanem szeretnénk rendezvényeket is szervezni a dokumentumok köré – kerekasztal-beszélgetés a pszichiátriai feljegyzésekről, összművészeti est a zenei írásokról stb. –, valamint apró, színes közleményekkel folyamatosan jelen lenni a virtuális térben.

Az utóbbi években monográfiát írt Kosztolányiról, és kötetbe rendezte a radikális jobboldali Új Nemzedék napilap Pardon rovatában megjelent, híres-hírhedt publicisztikáit. Hogyan látja, van még olyan területe Kosztolányi életének és munkásságának, amit nem dolgozott fel kellőképpen az irodalomtörténet?
Korábban kiadtam Kosztolányi halálos ágyán írt feljegyzéseit is, amelyek szintén ismeretlenek voltak a nagyközönség számára, illetve a kritikai kiadáson dolgozó kutatócsoportban – ahol évekig dolgoztam – sok más adat is felszínre került, melyek rendre megjelennek a Kalligram Kiadó Kosztolányi-sorozatának jegyzetanyagában. Emellett az ország több más műhelye szintén kitartóan foglalkozik Kosztolányival, például Bíró-Balogh Tamás publikál sok olyan adalékot, amelyre nem utolsósorban magángyűjteményekben őrzött dokumentumokból derül fény. Ha tetszik, ennek a sornak sosincs vége…De kétségtelen, hogy Kosztolányiról ma már sokkal többet tudunk, mint számos kortársáról. Jómagam azért is fordultam az utóbbi időben a Nyugat-kutatás felé, mert egy összefoglalóbb jellegű, eszmetörténeti távlatokkal is bíró munka nagyobb kihívásnak hat a sok mikrofilológia után. Egyszóval üdvös, ha még tovább kutakodunk egy-egy konkrét szerzői életműben, de idővel szükség van nagy összefoglaló munkákra is, az általánosabb folyamatok láttatására 21. század eleji szemmel. Pláne akkor, ha az áttekinteni kívánt időszak, a 20. század első fele jelentős ráhatással bír a jelenünk időnként kaotikus folyamataira, s részben rávilágít az ok-okozatokra, akár a hazai, akár a nemzetközi viszonyokról beszélünk.