Györök Leó 1847-ben született Pápán. Az egyetlen irodalmi mű, amit maga után hagyott, egy 1890-ben kiadott ifjúsági regény volt a Bounty hajó esetéről (Lázadó hajósnép viszontagságai a Csöndes tengeren – Való történet). De ha volt történet, ami ifjúsági regénybe illett, az éppen az övé volt. Apja, Györök György hadbíróként vett részt a forradalomban, amiért Világos után retorzió érte. Ügyvédi munkája mellett jogi szakkönyveket, színdarabokat írt, színtársulatot szervezett, nyomdát alapított, illetve újságalapítással kísérletezett. Feleségét, ikergyermekeit 1851-ben elveszítette. 

A félárván felnőtt Leó rajztehetsége korán megmutatkozott, ennek fejlesztésében apja is támogatta. Székesfehérváron járt középiskolába, majd a fiumei tengerészeti akadémián tanult, egy ideig a Monarchia hajóin teljesített szolgálatot, járta a világtengereket. Sok a tisztázatlan részlet élete ezen időszakával kapcsolatban, de valószínű, hogy tragikus élményekben is része lehetett.

Őt kérték fel, mint a hajó volt tisztjét, hogy megfesse a Peppina katasztrófáját – e festmény ma Rijekában, a trsati templomban látható.

Szinnyei Otmár idézi Györök kijelentését, miszerint „eddig még minden hajó elpusztult, amelyen ő szolgált”. 

„Mindennap láthatta a tengerész primitív életét, tapasztalhatta a durva bánásmódot, s érezhette a legszörnyűbb érzést, a kiszolgáltatottságot.

Ő pedig a szabadságot kereste a tengeren.

Ebben az időben határozta el azt is, hogy festő lesz” – jegyzi meg Györökről szóló tanulmányában Füzes F. Miklós. 1867 körül már Angliában élt, nevelőként, nyelvtanárként tengette napjait, majd Párizsban hídmérnöki, képzőművészeti tanulmányokat végzett, a Sorbonne-on pedig irodalmi és filozófiai előadásokat is hallgatott. Közben eljárt Gustave Courbet festőiskolájába is, barátságot kötött a festővel, és erősen hatottak rá a mester és tanítványai által hangoztatott forradalmi eszmék. 

A francia–porosz háború kitörésekor Györök katonai szolgálatra jelentkezett. „[E] cselekedetének értékelésekor el kell mondani, hogy nem a gyűlölt osztrák sereget kapitulációra kényszerítő porosz hadsereg ellen fogott fegyvert; hanem a német militarizmus terjeszkedése ellen. Kötelességének érezte, hogy az őt vendégül látó és tanulmányait biztosító Franciaország védelmére siessen. Ott volt a gyászos sedani ütközetben is” – húzza alá Füzes.

1870 szeptemberében III. Napóleon porosz fogságba kerülése után kikiáltották a (III.) Francia Köztársaságot. Adolphe Thiers kormánya Versailles-ban rendezkedett be, megkezdte a fegyverszüneti tárgyalásokat. Párizsban azonban átvette az uralmat a szélsőbal, elutasította a poroszok megalázó békefeltételeit, és fegyveres ellenállásra készítette fel híveit. Mikor a kapituláció és a fegyverszünet aláírása után, 1871 márciusában a Thiers-kormány kísérletet tett arra, hogy ellenőrzése alá vonja a fővárost, a párizsi nemzetőrség fellázadt, és megkezdődött a két hónapig tartó, véres megtorlással végződő utópista-szocialista kísérlet, amit párizsi kommünnek nevezünk.

Györök azon szerencsés kevesek egyike volt, akik a sedani csata után Belgiumon keresztül vissza tudtak jutni Franciaországba. Mikor a porosz csapatok megérkeztek Párizs elé, jelentkezett a nemzetőrségbe, mérnöki szakértelmét az erődítési munkákban, a barikádépítésben kamatoztatta. A kommün leghíresebb magyar résztvevője Frankel Leó volt, a kommün munka- és kereskedelemügyi bizottságának vezetője, később az Első Internacionálé tagja, akinek a II. kerületben (sok vitára okot adva) ma is utca őrzi nevét. De a „másik” Leó, a volt tengerésztiszt sem éppen elhanyagolható szerepet játszott a kommün történetében. Párizs északi részén harcolt a kormánycsapatok ellen, majd – már századosként – bekerült a „barikádbizottságba”. Műszaki és tüzérparancsnoki minőségben megbízták a kulcsfontosságú Maillot kapu védelmének irányításával.

Frankel Leo

Ugron Gábor, aki az előző évben Garibaldi seregében vett részt az olasz egységért folytatott harcban, majd diplomáciai útlevéllel felszerelkezve megjelent a forradalmi Párizsban, s onnan tudósításokat küldött a pesti lapoknak, így festette le az itt uralkodó állapotokat:

„Maillot kapu, melyhez az Arc de Triomphe-tól [a Diadalívtől] Neuilly felé leszállva az överődhez érünk, színtere április harmadika óta a polgárháborúnak. Fekszik szemben a Courbevoie-tól Neuillybe vezető híddal, körülbelül ezzel egyenlő magas fekvésű az ordony [ágyúállás] orma. Fedetlenül van kitéve a courbevoie-i Rond-Point s a Mont-Valérien domináló ágyúinak. Az ordonyok eleinte egy ágyúból lőtték a hídfőnél emelkedő torlaszát a sorhadnak, később folyton szaporíttatott az ágyúk száma, most hat ágyú van tűzben itt, ide számítván a kapu elővédjének szöggátjában levőket is. […] Az éjjel-nappali harcban nemcsak tüzéreiből nagyon sokan estek el, hanem egy ágyú is megpukkadt a sok portól, s két tüzért magával a túlvilágba költöztetett. Egy kitűnő célzó tengerésznek becses fél fejét vitte el emlékbe egy gránát; egy hadnagynak, ki buzgó szolgálatáról volt ismeretes, azt mondta egy golyó; »ide érdemrendet kellene kapnod« és szétzúzta szívét. Már harmadikszor is fel vannak váltva a tüzérek. Nagy erőfeszítéssel harcoltak a tüzérek e ponton, mert ez leggyöngébb volt s talán legtöbbet is szenvedett a harc kezdetén, csak most múlta felül Issy.”

Hogy mennyire becsülték Györök műszaki szakértelmét, mutatja, hogy a tudósításban említett, rommá lőtt issyi erőd helyreállítását és védelmét is feladatul kapta. A kormánycsapatok májusi betörésekor a kommünárok a Montmartre-ra húzódtak vissza. Györök itt is a védelem irányítója volt, de a nemzetőrök nem sokáig tarthatták magukat a túlerővel szemben, egyre kisebb területre szorultak vissza. A harcok végső felvonása a Père-Lachaise temetőben zajlott, ahol tömegesen végezték ki a forradalmárokat.

Györököt is falhoz állították, csodás módon azonban megmenekült.

„A kivégzőosztag sortüze […] csak a lábát sebesítette meg. A kivégzettek között rejtőzött el, éjszaka megkísérelte a menekülést, de újból elfogták és ismét halálra ítélték, majd az ítéletet – nem tudni, mi okból – életfogytiglani deportálásra változtatták” – olvashatjuk a Magyar Ifjúság egy 1971-es cikkében. A deportálóhajó hónapokon át várt az indulásra Brest kikötőjében.

Györök véletlen szerencse folytán rajzeszközökhöz jutott, és megörökítette a nyomorúságos körülmények között tengődő rabtársait,

akiknek már csak alig harmada élt, amikor a hajó kifutott a tengerre, hogy a Csendes-óceán délnyugati részén fekvő Új-Kaledónia felé vegye az irányt.

Györök azonban ekkor már nem tartózkodott a hajón. Megszökött a kikötőből, és nem tisztázott körülmények között hazavergődött Magyarországra. Itthon légüres térbe került, édesapjával is elhidegültek egymástól. „Látta, hogy eszméit ebben az időben a haladó nyugat-európai országokban sem lehetett megvalósítani, így a polgári fejlődésnek csak most induló Magyarországon a helyzetet kilátástalannak ítélte. Meghasonlott önmagával és távol tartotta magát a kezdődő magyar munkásmozgalomtól” – írja Füzes. Egy belga vasútépítő vállalatnál, majd a Magyar Királyi Államvasutaknál kapott munkát, a pesti egyetem magyar–francia szakán tanult. 1877-ben a fiumei főgimnáziumba nevezték ki tanárnak. 

Nem is kerülhetett volna jobb helyre. Tanári elfoglaltságai mellett több időt szentelhetett a festészetnek, ekkor kezdte el festeni tengeri tájképeit, amelyek később híressé tették őt. Györök – aki egyébként nyolc nyelven beszélt – írta meg az első olasz nyelvű magyar nyelvtankönyvet (Grammatica metodica della lingua ungherese, con esercizi pratici), amivel nagy szolgálatot tett az igencsak kezdetleges fiumei magyar oktatásnak. A tankönyv példamondataiban visszaköszönnek forradalmár múltjának keserű élményei: „Mit vonszolnak a majmok? – A fegyvereiket vonszolják.” „Győznek ők? – Ők nem győznek. – Más sem győz. – Senki sem győz. – Mindenki csak beszél.” „A bátrak győznek. – Ti is győztök? – Mi nem győzünk. – Csak a hatalom győz.”

1880-ban visszaköltözött Budapestre, itt is líceumi tanár volt, de a nyarakat a tengeren töltötte. Eleinte bérelt hajókon, majd a maga tervezte,

Kurul névre keresztelt s magyar zászló alatt hajózó vitorláson tudósok és irodalmárok társaságában keresztül-kasul bejárta a Földközi-tengert.

A Kurul első útjáról a már idézett Szinnyei Otmár (Magyar lobogó alatt az Adrián) írt könyvet, amelyet Györök illusztrált. A hajóutak alkalmával szerzett ihletet, készített vázlatokat egyre nagyobb figyelmet és sikert arató tengeri képeihez, amelyekkel 1883-ban a Műcsarnokban is bemutatkozott. 

„Veglia keleti bércei, Ragusa, Ithaka szigete, Sziklák Corfu szigetén, Trau vára, Curzola, Sziklás part Incoronata körül, Lacroma szigete, Maremorto Lacroma szigetén, Perasto, Esthangulat Stagno Piccolónál, San Lorenzo vára, Budua városa – és sorolhatnánk még hosszan a képek címeit. […] Rajzai és festményei alapos és korszerű szellemű felkészültségre vallanak. A közvetlen természetmegfigyelést, a plein-air témák magabiztos megragadását Courbet és a francia naturalisták körében tanulta meg. Erőteljes kolorit, színes árnyékok, gazdag reflexek, könnyed levegősség jellemzi képeit. Részletező, plasztikus előadásmódja nem bontja meg terjedelmesebb, hosszas munkával készült festményei egységét” – jellemezte festészetét a Látóhatárban Heitler László.

Élete végén arról álmodott, hogy az Adriai-tenger mellé költözik, Lussinpiccolóban, a mai Mali Lošinjban vett földet, miután a Kurult romló egészségi állapota miatt eladta. Tervét megvalósítani azonban már nem volt módja: 1899 végén két agyvérzést szenvedett el, s öngyilkos lett.

Képek forrása: kieselbach.hu, Wikipédia