„Ettől a naptól, ez épp május huszadika volt, boldogtalan leszek. Gondolta, meghatároz egy napot, amikortól, holott már évek óta boldogtalan volt” – indít a könyv.
Adott egy fiatalabb nőért elhagyott, gyerekével egyedül maradó asszony. Adott aztán egy, illetve több történelemtanár rossz házassággal, ilyen-olyan házasságtörésekkel. Adott egy jógaoktató, aki abortuszra igyekszik rávenni a szeretőjét. Szóval adott sok szerető, meg még több házaspár, nők és férfiak, akik így együtt, meg külön-külön is boldogtalonok, de még inkább döntésképtelenek, mert bármit-bárkit választanak, idővel más kell. Aztán fel-feltűnik a halál, vagy legalább egy halálos betegség, és bár elfogadhatatlan módon, de rendbe teszi a dolgokat. A szereplők ez ellen is lázadoznak, mindvégig tíz körömmel kapaszkodnak az újabb és újabb boldogság ígéretébe, de előrelépni nemigen tudnak.
„A realitás az, hogy erre vagyunk képesek, nincs alternatív életút, csak az, amit megélünk, minden más az álmokban van csak, a vágyakban, mert nem tud az ember nem vágyakozni” – írja Háy.
A Boldog boldogtalanban zavaros minden. Kívánkozik az unásig ismert, a könyvben is újra és újra felhozott hasonlat: éppúgy, mint az életben.
Nem árul zsákbamacskát a fülszöveg, mikor azt állítja: „Ennek a könyvnek nyolcmilliárd ember a szereplője, köztük két töritanár, három színésznő, három magyartanárnő, két pszichológus, egy sátoraljaújhelyi könyvtáros és maga az elbeszélő is, meg persze egy csomó aranyos kis háziállat. Egy regény, amelyben történetek adják át a stafétát újabb történeteknek.”
Olvasunk, de hogy pontosan mit, az sokáig nem világos. Közrejátszik ebben, hogy a kötetben sok minden nincs, amit a hagyományos irodalmon edzett olvasó megszokhatott: nincsenek fejezetek vagy mindentudó elbeszélő, még egy főszereplőre is hiába várunk. Neve talán senkinek nincs, olykor pontos körvonalakat sem kapnak a szereplők, tetszésünk szerint lehet öreg vagy fiatal, nő vagy férfi egy-egy karakter. Életképeik színes üvegszilánkként hevernek előttünk, mi pedig egyre-másra felvesszük valamelyiket, a nap felé tartjuk, olykor tudományosan vizsgáljuk, máskor a csorbaságukon csodálkozunk, megint máskor saját visszatükröződő arcképünk látványát igyekszünk elviselni. A könyv titokzatos(kodó) mesélője minden útelágazásra rávilágít, kételkedést ébreszt bennünk, arcátlanul játszik azzal, hogy semmit nem tudunk, és inkább az érzéseink, mint az értelem lök minket előre a történetben.
„Persze soremelés nincs, mert eldöntötte, hogy a végletekig nehezíti a befogadást, mint korábban magyarázta, tartalmi okokból, hogy látszódjék, minden élet éppen olyan, mint a másik, de akkor minek is megkérdezni, hogy ki mondhatta, vagy talán mégis el kellene dönteni, hogy tudjuk, miről olvasunk, mert azt csak akkor tudjuk eldönteni, ha tudjuk, kiről olvasunk, mert a ki révén válik értelmezhetővé a mit. Hol, mit, mikor, ki és persze mennyiért. Be van árazva a világ, először erkölcsileg, s most csak egyszerű árcédulák vannak rajta, hogy mindenki tudja, hogyan élheti ki a vásárlási szenvedélylét. Aki vásárol, nem veszélyes. Meg kell szüntetni a világhoz való érzelmi kötődést, mindent áruvá kell tenni, és akkor mindenkit csak egy dolog érdekel, hogy mikor vásárolhat, mindenkinek kapóra jön a vasárnapi nyitvatartás. És hiába vásárolja teli a lakást, a vágy, hogy valami még kell, soha nem szűnik. Egy lakásban és egy életben mindig elfér még egy termék” – e gondolatfutamból talán látszik, a Boldog boldogtalan nem kifejezetten könnyű olvasmány, félbehagyni mégsem lehet.
Sajátos ritmust ad neki a szerzőtől már ismert el-elkalandozó szövegvezetés, meg a folyamat, amiben olvasóként igyekszünk lépést tartani valaki más cikázó gondolataival, miközben bennünk is megfogalmazódik ez meg az.
Bennem, miközben (s még inkább: miután) olvastam a kötetet, többnyire az motoszkált, hogy valószínűleg lehetetlen küldetés a saját boldogtalanságunkról tudatos döntést hozni. Eszembe jutott egy kép, amit gimnazista koromban képzeltem magam elé, mikor egy osztálytársam elmesélte, hogy gyerekként egy délután eldöntötte, megnöveszti a haját, majd leült a tükör elé, és várt. A Háy-szereplők egy része (vagyis mi, mind a nyolcmilliárdan) mintha felnőttként is ezt csinálná: leül, elhatározza, hogy boldogtalan (vagy éppen boldog) lesz, közben nem hajlandó tudomást venni arról, hogy az élet nem így működik. Valami úgyis történik, ami rajtunk kívül áll, viszont meghatározza, hogyan érezzük magunkat. Persze minden helyzetben van döntési jogunk és felelősségünk is. De elhatározás alapján, csak azért is boldog(talan)nak lenni nem lehet – a valóság komplexitásának elfogadása nélkül kudarcra ítéltetünk.
