Nem is tudom, álmodtam-e, vagy valóban olvastam valamikor régen a német egzisztencialista filozófus, Martin Heidegger beszélgetését egy japán zen buddhistával. Mostanában sokszor előfordul, hogy valamiről nem tudom eldönteni, álmodtam, vagy tényleg megtörtént. De amikor ezen morfondírozom, az is eszembe jut, hogy végső soron nem is olyan fontos ez. Mert ha álmodtam is, az élmény hatása számomra ugyanolyan valóságos.
Tehát vagy álmodtam, vagy nem, de ebben a beszélgetésben szerepelt egy mondat (arra sem emlékszem, melyikük mondta), amely valahogy így hangzott: egy titok csak abban az esetben nevezhető igazán titoknak, amikor még arról sem tudunk, hogy az a titok egyáltalán létezik. Kétségkívül rejtélyes mondat, hogy azt ne mondjam, titokzatos. Mert hát miféle titok az, aminek még a létezéséről sem tudunk? A titok a „klasszikus” megközelítés szerint valami olyasmi, aminek legalább a fedőtörténetét ismerjük. A titkot eltakarják valamivel, és e valami mögött lapul.
A jól ismert hollywoodi toposz szerint például így: a hadsereg lezár egy területet, és valamit hazudik az okáról. Mondjuk azt, hogy haditechnikai kísérletek zajlanak ott. Holott nem azok zajlanak, hanem egy balesetet szenvedett földön kívüli űrhajót vizsgálnak. Azt tehát sejtjük, hogy valamit titkolnak, a titok létezéséről tudunk, csak azt nem, hogy pontosan mit is takar. Amit Heidegger vagy a zen buddhista szerzetes emleget, nem ilyen titok.
Valami olyan titok, ami ennél mélyebben rejtőzik. Az álmodott vagy valóban olvasott könyv tartalmára egyáltalán nem emlékszem, csak erre az egyetlen mondatra.
Huszonéves koromban olvashattam, nyilván alig értettem, ezt a mondatot sem értettem, azt mégis érzékeltem, hogy itt valami olyasmi lett kimondva, ami mélységesen érint, rám vonatkozik. A titoknak ez az absztrakt értelmezése mintha feltárt volna előttem valamit. Valamit, amit nem értek, valamit, amit nem érek fel ésszel. Persze hogy nem, hiszen titok. De olyan titok, aminek a létezéséről sem tudok. A mondatot azonnal magamra, az egzisztenciámra, a létezésemre vonatkoztattam.
Ez a mondat rólam árul el valami lényegeset, illetve rólam hallgat el valami lényegeset, ami végső soron ugyanazt jelenti. Az ember semmire nem megy, ha azzal próbálkozik, hogy megfejtse ezt a mondatot. Hiába, kár a gőzért, a kudarc borítékolható. Nem is nagyon próbálkoztam ezzel soha. Inkább hagytam, hogy átjárjon e mondat levegője, magashegységi, légritka atmoszférája. Mintha ez a mondat egy táj lenne, ahová beléphetek. Egy ismeretlen magashegység egy nyári kora reggelen. A mélyzöld fenyvesbe ferdén süt be a nap, a völgyből kakukk szól, bővizű patak harsog valahol a közelben. A csúcsokon felragyognak a hófoltok, az égen sehol egy felhő. Azzal az érzéssel lépek be a tájba, amit Henry David Thoreau így fejez ki:
„Egy kora reggeli séta megáldja az egész napot.”
Nem tudom, hol vagyok, azt sem tudom, hogyan kerültem ide. Nem tudom, mi a neve ennek a hegységnek. De azt sem tudom, mi az én nevem. Nem tudom a növények nevét sem, azt sem tudom, hogy mi az a patak, mi az a kakukk, mi az a hó, mi az a nyár. Arról sem tudok, hogy mi az a név. Semmit nem tudok, csak beléptem egy tájba. De hogy ezt tájnak hívják, azt sem tudom. Sorolhatnám még, hogy mit nem tudok, de inkább abbahagyom. Jól látszik, hogy a nyelv nem képes leírni ezt az állapotot. Olyasmihez lehetne hasonlítani, ahogy a magzat érzékeli a világot az anyaméhben. Érzékel hangokat, fényeket, de nem tudja, hogy ezek hangok és fények. Nincsenek szavai a világra, a tudata üres, mint a felhőtlen, nyári égbolt. Nyers érzékelés, szavak és nyelv nélküli kapcsolat a névtelennel. Ezt az állapotot nem tudjuk elképzelni, pedig mindannyian ebben éltünk kilenc hónapon át. Életünk első kilenc hónapja és aztán még néhány hónap a születésünk után így telt el. Nem tudjuk elképzelni, mégis ismerjük, magunkban hordjuk az emlékét, de a tudat és a nyelv birtokában elzártuk magunkat tőle. Valami olyasmit veszünk magunkra a világba való megérkezésünkkel, ami elzárja előlünk a világgal való eredendő kapcsolatunk lehetőségét.
A világ megértéséhez, „felméréséhez” a tudat és a nyelv a számunkra adott eszközök. A tudat, a gondolkodás és a nyelv olyan, mint egy mohás kőlap, amellyel egy mély és sötét kutat fedtek el. Egy végtelen teret, amely a ráhelyezett kőlappal mintha kiterjedést és térfogatot kapott volna.
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja”
– ezzel a mondattal (illetve ez csak egy részlet a mondatból) kezdődik Krasznahorkai László Sátántangó című regénye.
Ez az a helyzet, az az emberi állapot, az az „ajándék”, amelyet a tudatunkkal, a nyelvünkkel és a gondolkodásunkkal együtt kapunk. Ez az a csomag, amit mindenkinek kiosztanak induláskor, mint a hosszú repülőutak elején a nejlonzacskóba zárt fülhallgatót.
Persze nem akarom itt lebecsülni mindazt, ami a tudat, ami a nyelv és ami a gondolkodás. Csak van itt valami, egy olyan titok, aminek mintha még a létezéséről sem tudnánk. Egy olyan titok, amiről Heidegger vagy a zen buddhista szerzetes beszél abban a talán imaginárius könyvben. Mondhatnám nagy szavakkal, hogy a létezésünk titka. De nem az, mert nincsenek szavaink rá, nincs itt se létezés, se titok, csak valami megnevezhetetlen emlék, amely itt van a közvetlen közelünkben vagy egyenesen bennünk, mégis elérhetetlen. Talán egyszer belépek majd abba a tájba, és szép lassan visszavonok belőle mindent, amit egész életemmel ráaggattam.
Kiemelt kép: Győrffy Ákos
