A nő mint az élet forrása. A születés az a másodperc, ami összeköti a múltat jövővel. Elválaszt, de új köteléket is teremt. Kavargó érzések közepette új útra indít. A létezés megtapasztalása ez. Kérész Művek 73 performansza, amely sosem ismétlődik meg, a forrás motívumra építve a lét tünékeny, mégis maradandó pillanatait merevíti ki.

A szülés erős pillanatfelvételével indítja performanszát az Artus Kortárs Művészeti Stúdió. A PesText világirodalmi fesztivál keretében született produkciójuk, a forrás hívószó köré épülő Kérész Művek 73 egyetlen nap alatt készül és sosem ismétlődik meg. Egyszerre premier és darabtemetés. 

Mintha nem is előadáson lennénk. Egy kávéházban, asztalok mellett ülve, kötetlenül beszélgetünk, miközben vizuális, zenei és színházi mozzanatok vesznek körbe bennünket. A jó érzékkel összeállított koreográfia nem erőszakos. Kedvesen, játékosan vonzza magához a figyelmünket, míg végül teljesen bevonódunk. Kimerevített pillanatfelvételeket látunk egymás után. Villanásokat az életfolyam sodrásában, mint ahogy a nyári napfény megcsillan a hullámokon. Ám az est során nemcsak a sorsunk szép és ihletett momemtumai elevenednek meg előttünk, hiszen olykor alá kell merülnünk az élet mélységeiben, hogy aztán tapasztaltabban bukhassunk a felszínre. 

A kávéházban halk zene szól. Goda Gábor az Artus alapítójának szavai indítják el az előadást, melyből kiderül, hogy a társulat tagjai számára mi mindent jelent a forrás. A művészek a terem másik oldalán megbúvó emelvényhez lépnek. Fiatal nő áll a színpadra, ágyékából piros fonalak indulnak. Köldökéhez mécses tapad, melynek felvillanó lángjával párhuzamosan halványodnak el a színpadi fények. Új villanás, új gondolat következik. A női test nemcsak életet ad, hanem táplál is. Az anyatej a gyermek fejlődésének forrása – ennek képi megjelenítését láthatjuk a következő jelenetben. A színpadon egy fehér asztal köré két nő ül, közöttük egy tükröt tartó férfi áll. A hölgyek szívószállal szívják fel az asztal fehérségét, amit  a közönség a tükrön keresztül figyel. A jelenet végére egy vers néhány sora rajzolódik ki a fehérségből.

Az emberi fejlődés, a tudás gyarapítása azonban a könyvek által is történik, ennek művészi megjelenítése az est következő villanása. Ahogy halad előre a történet rácsodálkozhatunk a minden érben ott csörgedező hagyomány szerepére is. Hiszen mi más lenne a művészet forrása, mint a népművészet. Ahogy az életfolyamban sodródunk úgy jutunk el felnőtt létbe, s láthatjuk, ahogy a férfi-női kapcsolataink olykor igencsak túlhevülnek, sőt forrásba kerülnek, amelyből aztán új minőség születhet.

A dramaturgia a forrástól végül az elmúlás kimerevített pillanatáig vezet. A zárás mégis reménnyel teli. Az izlandi művész Sigurjón Birgir Sigurðsson, azaz Sjón versének szavai patakként bugyognak végig egy múlandó női testen:  „minden változik – el nem tűnik semmi.” (Sjón: A macskaróka)