Szédülés, hőhullám, fájdalmas menstruáció és olykor kellemetlen szexuális együttlét. „Ó, nők vagyunk, ez alkalmanként teljesen természetes velejárója az életünknek!” – hallhatjuk gyakran. De valóban normálisnak tekinthető a kijelentés? Sokan sokféle történettel tudják bizonyítani az ellenkezőjét: ez a rejtőzködő, krónikus – a legtöbbször meddőséget okozó – betegség ugyanis a termékeny korú nők tíz százalékát érinti, tehát gyakorinak számít. Mégis keveset beszélünk róla. Ezért lett március az endometriózis hónapja.

Mikor diagnosztizáltak endometriózissal?

2015-ben nevezték nevén a betegségemet. Előtte a testem a klasszikus tüneteket produkálta, majd jelzésként megjelent a petefészkemben az úgynevezett endometrium-ciszta. A szövettani eredmény után lehetett kijelenteni, pontosan mivel állunk szemben.

Milyen problémákkal, kellemetlenségekkel küzdöttél?

Fájdalmas menstruáció, derékfájás, ciklikusan vagy akár anélkül is az emésztéshez kapcsolódó rendellenességek – ezeket mind-mind fájdalomcsillapítókkal enyhítettem. Végül a műtét és a radikális életmódváltás vezetett az igazi megoldáshoz. Hozzáteszem, az engem körülvevő segítő közeg nélkül nem is tudom, hogyan működtem volna: orvosaim, a közönségem, a zenekari létezésem, a színpadi dinamizmus és saját, szeretet által vezérelt szigorúságom lendített át a legnehezebb periódusokon.

Egy endometriózissal küzdő nőnek átlagosan hét orvost kell felkeresnie, mire pontos diagnózist kap a betegségéről. Hasonló tapasztalataid voltak?

Több orvosnál is megfordultam, és mindegyiküknek nagyon hálás vagyok. Az első műtétem után realizáltam, hogy ezzel a betegséggel specialistához is fordulhatok: a keresésben és sok más dolgot érintő tanácsadásban Salamon Adrienn volt segítségemre, az „Együtt Könnyebb” Női Egészségért Alapítvány elnöke. Az ő javaslata alapján kerültem számos kiváló szakemberhez, többek között Bokor Attilához.

A műtét mellett említett radikális életmódváltást hogyan tudtad beilleszteni az egyébként is mozgalmas mindennapjaidba?

Őszintén, mindent megtettem, mert féltem. A műtét után elzárkóztam a hormonális gyógymódoktól, elkezdtem makrobiotikusan étkezni – ennek részeként kurkumát, különböző vitaminokat szedtem –, odafigyeltem, milyen mennyiségű és minőségű ételt viszek be a szervezetembe, illetve a testedzésére és a befelé figyelésre fókuszáltam. Sokat tanultam a helyzetből, de számos könyvet kellett elolvasnom a témában, lelki síkon is kerestem a választ a kérdéseimre, mire rájöttem, ez a betegség az esetek nagy többségében a magamfajta nőket támadja meg.

Mit értesz a magadfajta nők alatt?

Az erős, másokra és magukra is odafigyelő, empatikus, munkájukban maximalista, érzékeny, nagy terheket bíró és megmozgató nőket.

Esetedben ez különösen érvényes megállapítás, hiszen a művészek alapvetően érzékenyebb emberek. Hogyan sikerült feldolgozni a betegséggel járó lelki tényezőket?

Ez sokrétű. Kifejezetten nehéz megbirkózni azzal, ha mások vagy épp saját magad úgy érzed, mindezt azért kaptad, mert valamit lelki értelemben folyamatosan elhibázol – holott lehetséges, hogy csak egyszerű genetika áll a háttérben. Természetesen a lelkünkkel is foglalkoznunk kell; Máté Gábor A test lázadása című könyvében tisztán elmagyarázza, hogy a test, lélek és a szellem tényleg kéz a kézben jár egymással.

Ez nagyon igaz: lehetőségünk van visszakeresni a saját családfánkban, tapasztalati életünkben létrejött sérüléseket, úgynevezett blokkokat és feloldani őket azzal, hogy foglalkozunk a problémával.

A folyamat részeként azonban fontos, hogy gyöngédek legyünk magunkkal és másokkal szemben is. A saját tapasztalatomból kifolyólag azt tudom mondani, minden segít, ami az ellazulást, a megnyugvást és a dinamikus, de nyugodt körülményeket támogatja az ember életében.

Hogyan alakult a betegségtudatod a 2015-ös diagnózist követően?

Ha az embernek mindennapos, folyamatos fájdalma van, nehéz elvonatkoztatni a problémától, viszont már kisebb szünetek esetén is könnyebben fenntartható az állapot. Többször is említettem már, hogy nem akarom, hogy az identitásom része legyen az endometriózis. Látom, ahogy sokan belebújnak a betegségburokba, és onnantól ez határozza meg a személyiségüket – én nem szeretném, ha a személyiségemben bármiféle lenyomatot hagyna a helyzetem. A betegségtudatom olyan, mint a fa évgyűrűje: hozzám tartozik, de nem kell az egész teret, az egész fát átengednem neki.

Óriási feladat lehet a színpadon, koncerteken alkalmazkodni ehhez az állapothoz.

Ezt is leginkább korszakokra tudom bontani, amelynek fő eleme a folyamatos odafigyelés, adott ugyanis a szülés előtti, a szülés utáni és egy műtét előtti és utáni időszak. Majdnem egy évtizeden keresztül „együttműködtem” a betegségemmel: kordában tudtam tartani, leginkább az életmódommal. A szülés után is igyekszem fenntartani a megfelelő állapotot, hiszen a terhesség alatt elcsituló tünetek gyorsan visszatérnek az ember életébe.

Ezek szerint a betegség nem szűnik meg a szülés után?

Pontosan. Szeretném is ezzel az információval segíteni az érintett nőtársaimat. Még szoptatom a kislányomat, de folyamatosan tartom az orvosommal a kapcsolatot. Ez azt jelenti, hogy nyilvánvalóan nem tudok komolyabb gyógyszereket alkalmazni fájdalmak esetén, így a gyengébb hatóanyagú hormonális kezelésekre, fájdalomcsillapításra és természetes megoldásokra kell fókuszálnom.

Két és fél éves kislányod. Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy édesanya leszel?

Hatalmas csodának élem meg, legfőképp azt, hogy természetes úton szülhettem meg a kislányomat.

Nagyon sok erőt adott az istenhitbe és egy mélyről jövő, organikus hitbe gyökerező bizalmam, és az, hogy nőként és endometriózisban érintettként megtapasztalhattam az anyaság stációit,

a várandóságot, a természetes szülést és a születést, az életet, ez a legszebb ajándék.

Magyarországon szinte elsőként vállaltad fel a betegségedet a nyilvánosság előtt. Miért érezted szükségét egy ilyen lépésnek?

Azért tettem, mert a testünkről való kommunikáció még mindig tabuhelyzeteket képes teremteni. Ezeket egész egyszerűen el kell felejtenünk. A test az akkor is test, a lélek az lélek, a szellem pedig szellem – orvosi szemmel és beteg részéről is. Ezzel a csomaggal kell kezdenünk valamit: vagy tenni, vagy engedni, hogy tegyenek értünk.

Mernünk kell megnevezni, hogy mikor, mi és hogyan fáj. Bátornak kell lennünk, hiszen az érzések elnyomása a betegség elmélyítéséhez vezethet.

Azért is tettem, mert sokszor az orvosok is elbagatellizálják az endometriózis tüneteit: normális, ha fáj, a női ciklus természete szerint magába foglalja a szenvedést és a fájdalmat, amit viselni illik. Aztán az edukáció hiányából fakadóan nők ezrei várják nemegyszer évekig a műtéti időpontokat, vagy akár az is előfordul, hogy az orvosi hozzáállás szervek eltávolításához vezet.

Mennyire volt erős hatással a nőiességedre, a testképedre az endometriózis?

Egyáltalán nem. Emlékszem, egyszer úgy koncerteztem, hogy még arra is figyeltem, hogy olyan fájdalomcsillapítót vegyek be, ami nem hat az idegrendszerre, hogy végig tudjak koncentrálni. Mindenem fájt, de egyszerűen úgy éreztem, ez az egész egy film, és ez a főszereplő talán nem is én vagyok. Később visszanéztem a felvételeket: nyoma sem volt a fájdalmaimnak. Nem elnyomtam, hanem transzformáltam a rossz érzéseimet, és ebből merítettem erőt ahhoz, hogy átlendüljek a nehézségeken. Folyamatos munka, hogy ne váljon lenyomattá az életemben.

Tehát a betegségeink is taníthatnak minket.

Engem például az endometriózisom folyamatosan emlékeztet arra, hogy hatalmas erőnk van – gondoljunk csak a tudatállapotunk hangolására. Már csak azáltal is, hogy tudom, ha kell, a legnagyobb fájdalmak közepette is képes vagyok „jól lenni”. A legfontosabb, hogy tudatosítsuk magunkban azt, amiért most is beszélgetünk: nem vagyunk egyedül!

Fotók forrása: Bocskor Bíborka